A fék neve: WENGER
2017 február 21., 11:46
Megkönnyebbült sóhajok és vastaps közepette távozik az utolsó igazi menedzser
Barbara Dein a jövőről még mit sem sejtve beszélgetett egy jó modorú, magas, szemüveges francia férfival, amikor a férje odalépett hozzájuk:
„David, hadd mutassam be Arséne Wengert, a Monaco menedzserét!”
Ekkor 1989-et írtunk, Wenger pedig csupán átutazóban volt Londonban, de természetesen nem tudta megállni, hogy ne nézzen meg élőben egy futballmeccset. Aznap az Arsenal épp a Tottenham ellen játszott észak-londoni derbit, a meccs után pedig sor került arra a beszélgetésre, amely végleg megváltoztatta az angol labdarúgást.
David Deint már az első percekben lenyűgözte Wenger stílusa és intelligenciája. Pár percnyi társalgás után az Arsenal alelnöke már arra kérte legújabb ismerősét, hogy tartson vele és a feleségével egy barátjuk házában rendezett vacsorapartira. Wenger illedelmesen elfogadta a meghívást, és a következő órákat jóízű beszélgetéssel és Shakespeare-darabok jeleneteinek eljátszásával töltötték.
Wenger és Dein szoros barátsága innentől datálható, de az angolnak már komolyabb tervei is voltak a legújabb cimborájával.
„Arséne, az Arsenalnál? Mintha a sors akarná így!”
-vallott az akkori gondolatairól évekkel később Dein, de akkor még közel sem volt aktuális az edzőváltás kérdése az Ágyúsoknál.
Az Arsenal George Graham irányítása alatt még ugyanabban az évben, minden idők egyik legemlékezetesebb mérkőzésén megnyerte a bajnokságot a Liverpool ellen, ezt követően pedig a skót mester még jó ideig sikeres tudott lenni a csapattal. Azonban miután kiderült, hogy Graham még 1992-ben pénzt fogadott Rune Hauge játékosügynöktől John Jensen és Pal Lydersen leigazolása után, a vezetőség azonnali hatállyal menesztette a skót mestert.
Dein már ekkor szerette volna, hogy a vezetőség Arséne Wengert ültesse le a kispadra, a választás azonban Bruce Riochra esett. Ő azonban annak ellenére sem tudta megváltani a világot, hogy az Arsenal leigazolta David Plattet és Dennis Bergkampot, ráadásul Rioch komolyan összeveszett Ian Wrighttal, a csapat elsőszámú gólvágójával.
Rioch menesztése után már érvényesült Dein akarata, és 1996. szeptember 22-én az Arsenal hivatalosan is bejelentette, hogy Arséne Wenger a csapat új menedzsere. Ezzel pedig nem csak az Ágyúsoknál, de a Premier Leauge-ben is új korszak kezdődött.
„ARSÉNE KI?”
Dein lelkesedését azonban nem mindenki osztotta Wengerrel kapcsolatban. A sajtót nem győzte meg, hogy az edzői posztra esélyesnek gondolt Johan Cruyff helyett Japánból érkezett egy számukra teljes ismeretlen francia, de kezdetben a játékosok sem rajongtak az ötletért.
A csapatkapitány Tony Adams egyszerűen nem tudta elhinni, hogy a vezetőség képes volt egy szemüveges, földrajztanár kinézetű fazont kinevezni a menedzseri pozícióra, aki ráadásul még az angolt is vicces francia akcentussal beszélte.
Wenger helyzetét az sem segítette, hogy mindent fenekestül felforgatott a klubnál. A játékosok étrendjéből eltűntek a zsíros fogások, helyettük egyre több hal és brokkoli került az asztalra, a meccsek után pedig már nem majszolhattak Mars csokit a játékosok. Ami pedig a legfontosabb: az alkoholfogyasztás szigorúan tilos volt.
Wenger elhozta a szigetre a valódi profizmust.
Bár kezdetben főleg a tapasztaltabb játékosok sokat panaszkodtak Wenger intézkedései miatt, de Adams mellett Nigel Winterburn, Martin Keown és Lee Dixon is észrevette, hogy a kondijuk feljavult, és egyszerűen jobban érzik magukat a bőrükben. Ráadásul az edzéseken a Graham-érára jellemző hosszú és monoton gyakorlatokat felváltották a rövidebb, de intenzívebb labdás feladatok.
Wenger mindezek mellett kihasználta a francia játékospiacon való jártasságát, még hivatalos kinevezés előtt kérte az akkoriban az AC Milan tartalékcsapatánál sínylődő, de korábban a Cannes együttesénél későbbi mesterét meggyőző Patrick Vieira megvásárlását, majd a bronzéremmel záruló csonka első szezonja után Nicolas Anelka és Emmanuel Petit is megérkezett a klubhoz. Utóbbi játékossal együtt került bemutatásra Marc Ovarmars is, akivel már teljessé vált az a csapat, amely egy évvel később letarolta Angliát.
1998-ban az Arsenal a Premier League mellett az FA kupát is megnyerte, véget vetve a Manchester United egyeduralmának. A szezon sztárja az a Dennis Bergkamp volt, akit az év végén nem csak a szigeten választottak meg a legjobb játékosnak, de az Aranylabda szavazáson is harmadik helyen végzett. Bár Bergkampot még nem Wenger igazolta, de tökéletesen testesítette meg azt a játékstílust, amit a francia próbált meghonosítani az Arsenalnál. Ösztönös zseni volt, aki minden helyzetben megtalálta a legjobb megoldást, ezzel elkápráztatva a szurkolókat.
link
Forrás
A Graham-éra utolsó éveire jellemző unalmas futballt helyett az úgynevezett „Wengerball” hivatalosan is elismert fogalommá vált Észak-Londonban, amit semmi sem bizonyít jobban annál a gólnál, amit Tony Adams szerzett azon az Everton elleni meccsen, amelyen az Arsenal végleg bebiztosította a bajnoki címet. A csapatkapitány – akinek az alkoholizmusból való kilábalásában Wengernek is kulcsszerep jutott – a félpályától indult meg az ellenfél kapuja felé, majd egy irányítókat megszégyenítő hosszú labdát kapott a védőtársától Steve Bould-tól, amit már a tizenhatos előtt vett át, hogy aztán pontos lövéssel feltegye a koronát az Arsenal szezonjára.
link
Forrás
Wenger sikere hirtelen ébresztőt fújt Alex Ferguson számára is, aki bár eleinte ellenséges volt az új vetélytárssal szemben, de belátta, nincs más választása, mint tanulni tőle. Kettejük rivalizálása hosszú évekre meghatározta az angol futballt, és bátran kijelenthető, hogy Wenger nélkül a Manchester United is kevésbé lett volna sikeres.
A kettejük szembenállása röpítette előre az angol futballt.
„Úgy gondolom képesek vagyunk veretlenül megnyerni a bajnokságot.”
A következő években a vérszemet kapó Ferguson tudott felülkerekedni, Wengernek pedig már ekkor meg kellett küzdenie azzal, hogy a nagy európai riválisok módszeresen levadásszák a legjobbjait. Nicolas Anelkát a Real Madrid vitte el, Emmanuel Petit és Marc Overmars pedig a Barcelonát választotta. Az értük kapott pénzt azonban Wenger továbbra is okosan forgatta vissza a csapatba, így az Anelkáért kapott összeget egy új modern edzőközpontba fektette, miközben megérkezett a klubhoz a későbbi gólrekorder Thierry Henry, Fredrik Ljungberg, Robert Pirés, majd 2001-ben utolsó láncszemként ingyen sikerült megszerezni a védelembe az ősi riválist Tottenhamtől Sol Campbellt.
Az Arsenalnak három éven át csak az ezüstérem jutott a bajnokságban, de a 2000-es UEFA kupa döntőt és a 2001-es FA-kupa finálét is elbukták. Ezt követően viszont ismét minden összeállt, és a 2001/2002-es szezonban Wenger csapata megismételte a négy évvel korábbi bravúrt, és a bajnokság mellett az FA-kupa trófeát is elhódították. Ráadásul idegenben a az Arsenal végig veretlen tudott maradni a Premier League-ben, ami annyira felbátorította Wengert, hogy a következő szezon nagyszerű kezdése után bátran jelentette ki egy újságíró kérdése után, hogy a csapata van annyira jó, hogy akár egy teljes bajnoki szezont végig tud játszani vereség nélkül.
Bár sokan arrogánsnak, majd Wayne Rooney bombája és az Everton ellen elveszített meccs után nevetségesnek gondolták Wengert, az Arsenal mestere őszintén hitt abban, hogy a csapata valóban képes lehet egy szezonon keresztül veretlen maradni. Pedig először még a saját játékosai sem hittek neki. Sőt, amikor a szezon végén a Manchester United végül ismét behúzta a bajnoki címet az összeomló Ágyúsokat megelőzve, Martin Keown egyenesen Wengert okolta, amiért túl nagy nyomást helyezett rájuk.
Pedig Wenger nem tévedett, csak nem volt elég pontos.
Az Arsenal a Premier League történetében egyedülálló módon veretlenül lett bajnok 2004-ben, egy olyan csapattal, amelyet a francia már teljesen a saját képére formált. A nagy öregek közül már csak Keown és Parlour maradt hírmondónak, az Ágyúsok kerete pedig immár tele volt Wenger által felkarolt és újra felfedezett klasszisokkal.
Tökéletes elegyet alkottak az olyan melós játékosok, mint Gilberto Silva, Kolo Touré és Lauren, a vezérek, mint Patrick Vieira, Sol Campbell vagy épp Jens Lehmann, illetve az ösztönös zsenik, mint Robert Pirés, Thierry Henry és Dennis Bergkamp.
Az Arsenal többnyire látványos, villámgyors futballt mutatott be, amely egy életre magával ragadta a szurkolók szívét. Ha pedig nem ment a játék, akkor pedig képesek voltak kibirkózni a döntetleneket és a szűk győzelmeket, így érve el végül történelmi sikert. Az a csapat volt a wengeri csúcstermék, amelyet azóta sem sikerült ismét előállítani.
„Mi nem veszünk szupersztárokat, mi csináljuk őket.”
Mire Patrick Vieira 2004. májusában a Leicester City elleni meccset követően magasba emelte a Premier League trófeáját, az Arsenal már nyakig benne volt a stadionépítési projektben.
A klub vezetősége úgy döntött, hogy a fejlődéshez a csapatnak el kell hagynia az 1913 óta hűségesen szolgáló Highburyt, hogy a modern futball követelményeinek tökéletesen megfelelő arénába költözzön. Az Arsenal javarészt Arséne Wengernek köszönhetően túl nagy, és túl népszerű lett. Egyszerűen kinőtte a szurkolók által imádott ékszerdobozt.
A költözésnek viszont komoly ára volt, ezt pedig szó szerint kell értelmezni. Az Emirates stadion végül 390 millió fontból készült el. Az új stadiont az Arsenal javarészt saját tőkéből, illetve banki kölcsönök révén akarta finanszírozni, így játékoskeretre fordítható büdzséből is alaposan vissza kellett venni már az építkezés megkezdését megelőző években is.
Arséne Wenger 2004-ben hosszas tárgyalássorozatok után hosszabbította meg a szerződését, és ezzel elkötelezte magát a klub mellett az ínséges időkre. Természetesen szolgálatait az Arsenal busásan megfizette, ráadásul a szerződése szerint a fizetése sosem lehetett kevesebb, mint a legjobban kereső játékosé.
Az Arsenal vezetői persze tudták, hogy Wenger alaposan megéri a számlájára utalt összeget, hiszen jóval többet spórolt a klubnak, mint amennyit a fizetése elvitt.
Wenger az ezredforduló környékén szinte szabadon költekezhetett, de a közgazdász végzettségű szakember már akkor is alaposan figyelembe vette klubja pénzügyi mérlegét. Az Arsenal vezetői tehát tudták, az ínséges időket csak vele tudják majd túlélni. A stadion átadását megelőző két szezon különösen nehéz volt, hiszen Wenger alig költhetett csapata megerősítésére. A 2003/2004-es veretlen bajnoki címmel végződő szezon végén olyan magas fizetéssel rendelkező tapasztalt kiegészítő emberek távoztak, mint Sylvain Wiltord, Nwankwo Kanu, vagy Ray Parlour. A helyükre olcsó és fiatal játékosok érkeztek; Mathieu Flamini ingyen az Olympique Marseilleből, illetve csupán 1,75 millió fontért Robin Van Persie a Feyenoordtól. Valamint egyre több lehetőséget kapott a Barcelona utánpótlásából érkező Cesc Fabregas. Ezzel kezdetét vette az úgynevezett fiatalítási projekt, melynek keretében az Arsenal igyekezett olyan olcsó, de ígéretes tehetségeket szerződtetni, akik együtt fejlődve érhetnek el sikereket, illetve akiket később -ha úgy adódik – hatalmas profittal lehet majd értékesíteni.
link
Forrás
A 2004/2005-ös szezont az Arsenal még FA-kupával zárta de a bajnokságban már csak a második hely jutott a csapatnak a José Mourinho által irányított Chelsea mögött. A következő szezonban a Verhetetlen Arsenal még utoljára villant egy nagyot, és a Real Madridot, a Juventust, valamint a Villarrealt kiejtve Bajnokok Ligája döntőig jutott, de ott végül tíz emberrel játszva vereséget szenvedett a Barcelonától.
link
Forrás
A következő években a klub prioritása a Bajnokok Ligája részvétel és ezzel az anyagi stabilitást biztosítása volt, Wenger pedig maximálisan teljesítette a kitűzött célokat. A csapat 2008-ban ugyan csak négy ponttal maradt le a bajnok Manchester United mögött a tabellán, de tartósan igazából sosem sikerült beleszólnia a nagyok dolgába. A „Professzor” dolgát az sem könnyítette, hogy 2007-ben elveszítette maga mellől barátját és segítőjét, David Deint, aki csúnyán összeveszett a vezetőség többi tagjával a lehetséges külföldi befektetők bevonása miatt.
Az évek alatt Wenger folyamatosan veszítette el a legjobbjait, hol pénzügyi okok (Kolo Toure, Emmanuel Adebayor), hol pedig a játékosok trófeák iránti vágya miatt (Cesc Fabregas, Robin van Persie), mindezek ellenére azonban az Arsenal mindvégig ottmaradt a legjobb négy között, mígnem 2013-ban végre lejártak a stadionépítés során kötött, de időközben előnytelenné váló szponzori szerződések, és ezek jobb feltételekkel való megújítása után már Wenger is lazíthatott egy kicsit a nadrágszíjon. Így érkezhetett 2013 nyarán 42 millió fontos klubrekordot jelentő összegért Mesut Özil az Arsenalhoz.
Az idény végén az Arsenal a Hull City legyőzésével megnyerte az FA-kupát, így véget ért az akkor már 9 éve tartó trófea nélküli időszak, Arséne Wenger pedig további három évvel hosszabbította meg a szerződését. Bár sokan már ekkor a távozását követelték, de egyszerűen tisztességtelen lett volna elvenni tőle a lehetőséget, hogy fokozatosan javuló anyagi körülmények mellett bizonyítsa ismét, hogy képes a csúcsra juttatni az Arsenalt.
Nem sikerült neki.
„Három éven belül ismét bajnokok leszünk.”
Az évek során már egyre tisztábban látszott, hogy Arséne Wenger Arsenalja nem tudja felvenni a harcot Európa legjobb csapataival. Az Ágyúsok utoljára a 2009/10-es szezonban jutottak el a legjobb nyolc közé a Bajnokok Ligájában, miközben a Barcelona és a Bayern München mellett olyan csapatokkal is találkoztak, mint az AS Monaco, vagy épp a még Massimiliano Allegri által irányított, de már szétesőben lévő AC Milan.
Mindezek ellenére Angliában továbbra is tartották a helyüket a legjobb négy között, annak ellenére, hogy időközben a Manchester City-ből is komoly tényező lett, a Tottenham rendre dörömbölt a BL kapuján, és a Liverpool is elkezdett ismét életjeleket mutatni.
Pedig a jelek már látszódtak, és tudvalevő volt, hogy hamarosan baj lesz.
Nem sokkal azután, hogy Mauricio Pochettino átvette a Southampton irányítását, az Arsenal a Szentek otthonába látogatott. A hazai csapat agresszív letámadásával az Arsenal egyszerűen nem tudott mit kezdeni, és folyamatosan ziccereket ajándékoztak az ellenfélnek. A Southampton végül két gólt tudott szerezni, és a saját maga által diktált tempóba belefáradó csapat ellen az Arsenal végül döntetlenre tudta hozni a meccset. Emellett a Manchester City, a Chelsea, és a Liverpool elleni súlyos vereségek is jelezték, valami nincs rendben.
link
Forrás
Az időközben a Premier League-et ellepő klasszis edzők mellett Arséne Wenger egyre inkább tűnt öreg, de még megbecsült bútordarabnak, mint olyan innovátornak, amilyen 20 évvel korábban volt.
Wenger hirtelen egy olyan korba csöppent bele, amelyben az információi mindennél gyorsabban cserélődik, így a futball is gyorsabban változik, fejlődik. Amíg Wenger korábban sikeres tudott lenni azáltal, hogy a játékosai szabadon játszva, egymás gondolatait is ismerve ösztönből tudtak futballozni, addig az elmúlt években a riválisok centire kidolgozott stratégiával, precíz pozíciós játékkal és agresszív letámadással fölékerekedtek.
Ráadásul Wenger idővel elveszítette azt az előnyét is, hogy mindenkinél jobban ismeri a játékospiacot, és akár a semmiből is képes előrántani egy tehetséget. Épp emiatt az Arsenal néhány éve megvásárolt egy StatDNA nevű futballstatisztikákkal foglalkozó céget, ezzel is segítve a játékosmegfigyelés hatékonyságát, de ennek többször csúnya mellényúlás lett a vége. Gabriel Paulista a remek szerelési statisztikái miatt került Londonba, de végül kiderült, hogy nem tud eléggé kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani az Arsenal kockázatvállaló védekezésében, ahogy a kiválóan passzoló és sokat futó Mohamed Elneny is csak a hasznos kiegészítő ember státuszig jutott, de az összesen 70 millió fontért szerződtetett Shkodran Mustafi és Granit Xhaka sem váltotta meg a világot. Utóbbi játékost Wenger azért szerette volna megszerezni, mert egy-egy passzal képes rendszeresen áttörni az ellenfél védelmi vonalait, de az Arsenal edzője sokáig azt sem tudta eldönteni, hogy milyen szerepkörben játszassa az új szerzeményét. Eközben maga a játékos meglepődött, hogy mennyivel kevesebb konkrét utasítást kap az Arsenalnál, mint korábban Németországban.
2014-ben néhány hónappal az új szerződése lejártát követően Arséne Wenger azt ígérte, hogy három évben belül ismét bajnokot csinál az Arsenalból. Ehhez legközelebb, akkor járt, amikor a 2015/16-os szezonban szinte az összes riválisa egy átmeneti időszakot élt meg, de ehelyett csodák csodájára az egy szezonnal korábban még épphogy bennmaradó Leicester City futott be elsőként.
Világossá vált, hogy Arséne Wenger már nem tudja ismét a csúcsra juttatni az Arsenalt.
„Kérek mindenkit, aki szereti az Arsenalt, hogy őrizzék meg a klub értékeit. A szeretetem és a támogatásom örökre szól.”
Az Arsenal a 2016/17-es szezon végén Arséne Wenger irányítása alatt először végzett a negyedik helynél alacsonyabb pozícióban, a Bajnokok Ligájától pedig a Bayern München arcpirító módon, 10-2-es összesített eredménnyel búcsúztatta az Ágyúsokat.
A súlyos tavaszi mélyrepülést követően Wenger még egy formációváltással talpra tudta állítani a csapatát, és összejött négy éven belül a harmadik FA-Kupa győzelem, de már mindenki számára világos volt, hogy a francia csak a túlélésre játszik.
Ironikus módon a szurkolók akkor kezdtek el leginkább Wenger ellen fordulni, amikor végre ismét elkezdte nyerni a trófeákat, de eközben már egyre kevesebb nyoma volt a francia védjegyévé váló gyönyörű játéknak, és a klub látványosan nem tartott sehová, maximum lefelé.
A csalódást keltő szezon után az Arsenal vezetősége mégis új szerződést kínált Wengernek, amit ő aztán aláírt. Ha lehet hinni a híreknek, akkor az volt Arséne Wenger életének egyik legnehezebb döntése. A közeli ismerősei azt tanácsolták neki, hogy távozzon szépen, egy újabb kupával a vitrinben, és ő hajlott is a dologra. Viszont a klub tulajdonosa és a vezetőség olyan szinten ráutalta magát Wengerre, hogy nélküle egyszerűen nem maradt volna senki, a futballal kapcsolatban, akár egy új edző kinevezésénél megfelelő döntést tudott volna hozni. Így Wenger ismét aláírt.
A 2017/18-as messze a Wenger-éra legrosszabban sikerült idénye. A bizalmatlanság az edző irányába a szurkolók részéről, Wenger szakmai lemaradása a riválisokkal szemben, és több kulcsjátékos bizonytalan helyzete mind-mind hozzájárult ahhoz a folyamathoz, melynek következtében már márciusra eldőlt, hogy az Arsenal nem indulhat a Bajnokok Ligájában a Premier League-en keresztül.
Bár nem egy olyan eredmény született az elmúlt hónapok során, amelyek indokolták volna Wenger lemondását, ő mégis várt, és hangoztatta, hogy megtartja a szokását, és kitölti az élő szerződését.
Egészen péntekig, amikor robbant a bomba: Arséne Wenger váratlanul, mégis a lehető legjobb pillanatban jelentette be, hogy már csak néhány hétig nevezhetjük őt az Arsenal menedzserének.
Nem tudni pontosan, hogy végül a meccsektől egyre nagyobb mennyiségben távolmaradó szurkolók miatt, vagy a vezetőség menesztéséről szőtt tervei miatt, de Arséne Wenger úgy döntött, hogy magához ragadja a gyeplőt.
Wenger valószínűleg tudta, hogy a következő hetek, különösen az Atletico Madrid elleni Európa Liga elődöntők mekkora fontossággal bírnak a klub életében, és épp emiatt minden támogatásra szükség van. Amíg viszont a szurkolók között a személye miatt megosztottság van jelen, és sokan nem képesek kimozdulni az apátiából, addig ez nem valósulhat meg.
Most viszont minden korábbinál nagyobb az egység a szurkolók között, az Arsenal pedig megkapja azt a támogatást, amelyre ilyenkor szükség van. Wengerért.
Mert bármennyire is sokan megkönnyebültek most, tudva azt, hogy véget ért ez a túlságosan hosszúra nyúló kálvária, az biztos, hogy Arséne Wengernek minden Arsenal szurkoló köszönhet valamit. A futball szeretetét, egy példaképet, életünk legszebb napját, barátságokat, vagy épp egy apát, akink sosem volt. Mindenki számára mást jelent Arséne Wenger, és bárhogyan is viszonyuljunk hozzá, az biztos, hogy jelent valamit.
Vele együtt elköszönünk az utolsó valódi futball menedzsertől, akiről bármit is gondoljunk, egy dolog biztos: megérdemli az igazán méltó búcsút.
Arséne Wenger és az Arsenal története már hihetetlenül hosszúra nyúlt, de még mindig nincs vége. A legfontosabb fejezet pedig talán még csak most következik.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.