Nincs elég pénz. Wenger nem igazol. Hiányzik egy csatár. Egy középhátvéd. Egy minőségi középpályás.

Kifogások, amelyekkel szakértők, játékosok, edzők és véleményformáló szurkolók évek óta magyarázzák, miért képtelen továbbra is átlépni saját árnyékát az Arsenal. Most, hogy ismét nagyon úgy fest, a londoni klub kiszállt a Premier League megnyeréséért folytatott harcból és újfent kibucskázott a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjéből is, érdemes lehet utánanézni, hogy az unalomig mantrázott közhelyhegyek helyett mik a sikertelenség valódi okai.

Nem fogok újat mondani - az eredő maga a hal feje, Arséne Wenger.

Tegyük tisztába: az Arsenal kerete az utóbbi években rengeteget erősödött. Nyoma sincs már azoknak az időknek, amikor szakmányban kellett eladniuk legjobbjaikat (Henry, V. Persie, Fabregas, Nasri, Touré, Adebayor, Fabregas, Song), sokszor közvetlen riválisoknak, azért, hogy fedezni tudják a 2006-ban átadott, csilliárdos, hipermodern stadion, az Emirates kiadásait. A könyvelés kiegyenesedett, a liga pénzügyi lufija pedig egyre csak terebélyesedett, miközben az Arsenal 2012 óta majdnem kétszeresére duzzasztotta bevételeit.

Ha az elmúlt három év üzleti adatait nézzük, az Arsenal nagyjából ugyanannyi bevételt termelt (1263,3 millió euró), mint a Chelsea (1254,9 millió), jócskán lekörözte a Liverpoolt (1101,5 millió), és több mint másfélszeres különbséget vert a Tottenhamre (752,2 millió). Igen, a City (1401,5 millió) és főleg a United (1726,5 millió) még mindig más kávéház, de jól látszik, az a fajta pénzügyi lemaradás, amiről a csapat szurkolói éveken keresztül sajnálkozva értekeztek, ma már nem létezik. Az átigazolási piacon sem.

Szintén az elmúlt három év adatait vizsgálva feltűnő, hogy az Arsenal egyértelműen szintet lépett, és anyagi értelemben véve már minden vitát kizáróan a két manchesteri gigaklubbal kíván versenyezni. Wenger az előző hat átigazolási ablakban összesen nettó 220,7 millió eurót vert el új igazolásokra, miközben minden olyan lyukat betömött a keretben, amiről korábban sirámok tucatja születtek: érkezett klasszis kapus (Petr Cech, 14 millió euró), világsztárok (Sanchez 42,5 millió euróért a Barcelonát, Özil 47 millióért a Real Madridot hagyta ott Wenger kedvéért), a mostani szezonban pedig csatár (Lucas Pérez, 20 millió euró), középső középpályás (Granit Xhaka, 45 millió euró), illetve középhátvéd (Skhodran Mustafi, 41 millió euró) is csatlakozott a kerethez.

Összehasonlításképp: ennél több pénzt csak a City és United költött nettó értelemben a keretére 2014 óta. A különbség ráadásul ordító, a Man. City nettó mínusz 380 milliós, illetve a United ugyancsak negatív 328 milliós szaldója inkább illik az Arsenal 220 milliós bevásárló listája mellé, mint az utánuk következő Liverpool 82 milliós kiköltekezése. Ha pedig azt is hozzátesszük, hogy eközben a Spurs és a Chelsea három év alatt mindössze 17, illetve 19 millió eurós mínuszba verte magát, még könnyebb belátni, hogy az Arsenal milyen komolyan kinyitotta a pénztárcáját az utóbbi időben.

Még érdekesebb, ha az egészet a bevételek arányában vizsgáljuk. A fenti hároméves periódusban az Arsenal összes bevételének cirka 17,5%-át játszotta el az átigazolási piacon – ez szintén olyan mutató, ami csak és kizárólag a manchesteri, rendszeresen eszetlen pénzköltéssel vádolt riválisok tempójához mérhető. A City ugyan ebből a szempontból külön műfaj – bevételei 27%-át verte el nettó értelemben transzferekre -, de a United 19%-os mutatója nagyjából és egészében ugyanaz, mint Wengeré – miközben más sem folyik a sajtóból, mint az, milyen bugyuta és túlzó módon költi rá csapatára a világ összes pénzét az MU vezérigazgatója, Ed Woodward.

Hogy ennek ellenére a csapat mégis ugyanott toporog, mint korábban – vagyis: ahol a part szakad –, egyre egyértelműbben válik az edző felelősségévé. Egyszerűen nem lehet továbbra is szemlesütve elnézni Wenger mellett, meggyőzve magunkat arról, hogy egy élő legenda azért talán mégsem lehet saját csapatának legnagyobb fejlődési korlátja.

De. Lehet.

****

Amikor a francia edző 1996-ban áttette a székhelyét Angliába (ma már nehéz elképzelni, hogy Japán volt az indulási hely), szinte azonnal felforgatta a szigetországi futball állóvizét. Elegáns, rövidpasszos játékstílusa ajándék volt a szemnek ott, ahol korábban elképzelni is nehezen lehetett, hogy működhet más taktika az azonnali, gyors, gondolkodás nélkül előrevágott labdák erőltetésén kívül. Wenger taktikája, és átható szellemisége stílust adott az addig önmagát jobbára feltűnő szürkeségével megkülönböztető Arsenalnak, miközben szépen észrevette, mik azok az új tendenciák, amiknek kezelésével egy átlagos, baszdelőre focit játszó angol ellenfél nehezen boldogul.

Ezek voltak azok az idők, amikor Cantona, Zola és Bergkamp-féle, visszavont csatárok uralták a ligát, és okoztak megoldhatatlan problémákat az ellenfelek védőinek azzal, hogy gyakran a pálya egészen furcsa részeire bandukoltak el a labdáért. Wenger azonnal kiszúrta, hogy mivel lehet sikeres, Bergkampból pedig az angol futball történetének egyik legkülönlegesebb, leginkább inspiráló játékosát faragta.

„Ha van egy Henry-d, aki ellenállhatatlanul tör befelé a szélről, akkor csak annyi a dolgod, hogy segíts neki abban, minél többször indulhasson meg befelé a vonal mellől. A többit megoldja ő.”

Wenger káoszt kreált – ahogyan a fantasztikus szakíró, a francia Philippe Auclair fogalmazott Henry-ról írt könyvében: kollektív improvizációt rendelt el –, a csapat játéknak központi eleme pedig a kreativitás lett. Wenger feladata az volt, hogy kiszúrja azokat a tehetségeket, akiknek a kezébe nyugodtan oda lehet adni a döntés szabadságát a támadóharmadban: ő erre nevelt - kreatív, ösztönös döntéshozatalra, szellemes megoldásokra, a váratlan húzások rendszerbe emelésére.

A kreatív energiák mindenhatóságára épülő csapatoknak azonban van egy hátulütőjük: az egyénektől függenek.

Amíg Wenger meg tudta tartani a csapat magját jelentő, zsigerből zseniális, ösztönösen fantasztikus egyéniségeket, vagy tudott magának szerezni ilyeneket, addig futott a szekér. Ahogy bejött a képbe az Emirates, és vele együtt a rigorózus költségvetési politika, az eredmények szinte rögtön visszaestek – és valahol az is jelképes, hogy az igazán komoly lejtő Dennis Bergkamp visszavonulása után kezdődött.

***

Az egyéniségek szabadjára engedése kiszámíthatatlanságot szül. Amíg mindezt a kiszámíthatatlanságot Wenger ellensúlyozni tudta azzal, hogy a rendelkezésre álló fantasztikus tehetségekből a maximumot hozta ki, az Arsenal játéka a legvonzóbbak egyike volt a kontinensen. Az sem véletlen azonban, hogy a szertelen, idealista játékfelfogás a komoly, kiélezett meccseken csak elvétve működött, és Wenger képtelen volt átlépni a saját árnyékát a Bajnokok Ligájában.

Amikor – évekkel később – Wenger sokak meglepetésére pragmatikusabb felfogásra váltott a rangadókon (értsd: odaadta az ellenfeleknek a labdát), valójában csak eszközt váltott, stílust nem. Az Arsenal játéka ezeken a meccseken is az egyéni kreativitásra épült, a stabil védekezésből végigvitt kontrákhoz ugyanis pontosan az a fajta szellemesség, és korlátlan gondolati sokszínűség szükségeltetett, ami Henry és Bergkamp idejében lett a klub sajátja. Közben azonban a világ – és benne az ellenfelek – rengeteget változtak.

A futball ma sokkalta strukturáltabb játék, mint tíz évvel ezelőtt. A stratégiai gondolkodás felülírta a kreativitást, az egyén helyett a rendszer került előtérbe, és a kreativitás sem önmagáért való, kiszámíthatatlan rögtönzésként értelmezendő, hanem egy komplex stratégia részeként. A látszólag a 2000-2004 közötti Arsenalhoz hasonló játékot játszó csapatok valójában nem az ösztönös improvizáció mentén határozzák meg önmagukat, hanem épp ellenkezőleg: eszközként használják a kreativitást, hogy azzal a rendszert emeljék magasabb polcra.

Amikor Wenger Angliába érkezett, játékfilozófiája nem csak friss és újszerű volt, de különleges is. Mára a rövid passzos futball nem pusztán a mainstream része lett, de az idő meg is haladta Wenger elgondolásait azzal, hogy mindaz, ami Henry-ék idejében még a zsenik privilégiumának számított (helyzetkialakítás, váratlan húzások, a tempó felpörgetése, kreatív összjáték), ma már a rendszerből fakad. Pep Guardiola és Mauricio Pochettino pozíciós játéka - juego de posicion - ma gyengébb játékosokkal is hatékonyabb labdatartást képes produkálni, mint Wenger csúcs-Arsenalja, ráadásul a támadóharmadban is kevésbé van kiszolgáltatva az egyéneknek.

Ahhoz tehát, hogy Wenger tartsa a lépést a korral, hogy legyen esélye megújítani az Arsenalt, önmagát kellene megtagadnia.

El kellene hinnie, hogy az egyén nem mindenható, hogy a játékosok kreatív energiáinak felszabadítása helyett célszerűbb egy rendszer egymással könnyedén helyettesíthető fogaskerekeiben gondolkodni. Egy olyan edzőnek, akinek karrierje a man managementre épült, aki világ életében abban hitt, hogy az improvizatív megoldások jelentik a futball lényegét, mindez valószínűleg feldolgozhatatlan felismerés. Ahogyan Tom Payne írja remek elemzésében: lehetetlen, hogy egy csapat 80 tökéletesen különböző, pillanatnyi ösztönösségből fakadó gólt rúgjon egy szezonban - mégis, az Arsenal évről évre megpróbálja.

Mondjuk ki: Wenger képtelen sémákban gondolkodni. Mindeközben a világfutball egyre sematikusabb, és lassan az egész világon ugyanúgy játsszák a futballt.

***

Ettől persze még az Arsenal lehetne jobb. Két példán keresztül mutatjuk meg, hogy miért nem hatékony az, amit Wenger csinál, és mire gondoltunk akkor, amikor feljebb azt írtuk: őt nem a rendszer élteti, hanem az egyén kreativitása.

Évek óta két komoly problémája van Wenger csapatának. Szenvednek a komoly és intenzív letámadás ellen, valamint nem tudnak mit kezdeni azzal, ha egy magas színvonalú védelemmel rendelkező ellenfél átadja nekik a területet és a kezdeményezést. Mindkét esetben szerkezeti gondokra vezethető vissza az Arsenal szenvedése, Wenger mégsem hajlandó javítani az elképzeléseit. Mindez jól mutatja, hogy számára a szerkezet, a forma mindössze kellemetlen szükségszerűség ahhoz, hogy az egyéniségek karaktere kibontakozhasson a pályán.

A) Az Arsenal labdakihozatalai:

A labda Mustafinál, az Arsenal megkezdni az átrendeződést védekezésről támadásra. A mélységi irányító (Xhaka) visszalép a két középhátvéd közé, hogy felvegye a labdát, miközben a két fullback átlép az ellenfél térfelére. Az ellenfél két csatára ezt észrevéve feljebb tolódik, elszigetelve ezzel Xhakát, akinek sem a középső középpályás Ramsey, sem Özil nem segít vissza - az Arsenal középpályásai túlságosan messze helyezkednek egymástól, a szerkezet szétszakad, és a labdakihozatal érdemben két opcióra szükül: Xhaka vagy hosszan előreíveli a labdát, vagy megvárja, amíg legalább az egyik szélsőhátvéd visszalép. Az első kockázatos, a második lassú, az Arsenalnak esélye sincsen gyorsan átrendeződni.

B) Az Arsenal a támadóharmadban

A fentiekből egyértelműen kiderült, az Arsenalnak nem ízlik a komolyabb letámadás és/vagy a kompakt emberezés a középpályán, és gyakorlatilag csak akkor képes dominálni a meccseket, ha az ellenfele átadja neki a területet. Mindez általában a tabella alsó felébe tartozó csapatok ellen történik meg, akik azonban cserébe minimum 8 embert pakolnak a labda mögé védekezésben, megszállva ezzel saját tizenhatosuk előterét.

Az Arsenal ezzel sem igazán tud mit kezdeni. Látszik, a játékosok nem segítik egymást a helyezkedésükkel, szinte egyáltalán nincsenek háromszögek a pályán, a labdás passzopciói limitáltak, jellemzően egyvonalban várják a labdát az ugyanabba a csapatrészbe tartozók. Ennek köszönhetően Wenger csapata lassú és kiszámítható, minden azon áll vagy bukik, hogy jön-e valamilyen olyan váratlan egyéni megoldás, ami megnyitja az utat a kapu felé. Alexis, Özil, Bellerin és Iwobi is képes ilyesmire, de megint oda lyukadunk ki, hogy az Arsenal teljesen az egyének helyzetfelismerésére és ösztönös reagálási képességére bízza magát. Lehet, hogy ez a Stoke ellen belefér, de komolyabb szinteken már elképesztően nagy luxus.

***

"Rettegek attól a naptól, amikor bejelentem a visszavonulásomat. Be kell vallanom, hogy függője vagyok a munkámnak, el sem tudom képzelni az életemet nélküle" - nyilatkozta nem is olyan régen Wenger, aki a Bayern elleni vereség után is sietett leszögezni: biztosan dolgozni fog jövőre is, csak még nem tudja, hol.

Talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, mindenkinek az lenne a legjobb, ha nem az Arsenalnál tenné.