"Anya pedig kedvesen kérdezősködött egy olyan téma felől, amihez nem nagyon értett, de az én kedvemért igyekezett érdeklődést mutatni." – Nick Hornby, Fociláz

Ennek a posztnak a megszületésében, igen nagy szerepe van annak a párbeszédnek, mely anya és köztem zajlott le még csütörtök este.

- Ki játszik ma? – kérdezi terítés közben.

- Az Atletico Madrid az Arsenallal. – mondom.

- Ez is elődöntő?

- Igen.

- Szerinted ki az esélyes?

- Ez most tényleg érdekel? – állok meg egy pillanatra.

- Persze. Melyik bajnokságban is játszik az Arsenal?

Heves szemforgatás közepette, de azért válaszoltam. Végül is, csak több mint tíz éve nézem a Premier League meccseit, de sebaj. Kicsit megzavarodtam, nem nagyon értettem mire fel ez a nagy érdeklődés. Aztán azt hittem, mára ennyi volt, mikor úgy egy óra múlva besétál a nappaliba, leül a kanapéra, és a helyett, hogy szépen elbóbiskolna mellettem, egyszer csak megszólal és azt mondja: ugyan én nem értek a focihoz, de mégis mit csinál az a csíkos - kiemelvén egy Atleti játékost - és az meg hova rúgja azt a labdát - Monreal egy szörnyű beadására utalva. Én már hevesen pislogok apára, hogy mi a frászkarika van anyával, amikor úgy tíz perccel a meccs vége előtt elhangzik a végső következtetés, ez bizony bunda. Na, itt kitört belőlem a nevetés, úgy éreztem helyreállt a világ rendje.

Anya nem szereti a focit, és talán még finoman is fogalmaztam. Ám két olyan ember is van az életében, aki nem tud meglenni nélküle. Apa és én, bárhol, bármikor, bármilyen mennyiségben tudunk meccset nézni és beszélni róla. Ez a mi fő közös témánk, amihez anya egy-két kivétellel nem nagyon tud hozzászólni. Azt hiszem, azért örül neki, hogy nekünk ez állandó beszédtémát ad, de a rengeteg meccsért már nem hiszem, hogy nagyon rajongana. Nick Hornby, a Fociláz című könyvében megemlíti, hogy lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy az ágyúsok iránti rajongása a családja életébe is befurakodott.

Fun fact: az anyjának két olyan macskája is volt, melyeket Arsenal játékosokról neveztek el.

Ugyan nekünk semmilyen háziállatunk nem volt - a Torres amúgy sem tudom milyen állatra illett volna -, de lelkifurdalásom azért néha nekem is van. Egyértelműen én vagyok a megszállott a családban, ha sportműsorról van szó. Bele sem merek gondolni, hogy az elmúlt években hányszor alakult csak azért másképp a program, mert én látni akartam a kihagyhatatlant. Rengetegszer siettünk haza, vagy kerestünk olyan helyet, ahol volt lehetőség meccset nézni. Már ezt nehéz lehet tolerálni, és itt még a mérkőzés közbeni/utáni érzelemkitörésekről nem is beszéltem. Nem vagyok az a nagyon csapkodós, káromkodós fajta, de ha rosszul sül el a dolog, akkor nagyon tudok puffogni, eléggé elromlik a kedvem.

Azt hiszem, elég sok ember türelmét próbára tettem a rajongásommal, és annak még nehezebb lehet, aki ezt nem is igazán érti. Anya sem érti, sosem volt egy fangirl, még zenekaré sem, de engem mégis a mai napig maximálisan támogat ebben az őrületben. Ha kellett, beszerezte nekem azt az újságot, ami engem nagyon érdekelt, még akkor is, ha csak két értékelhető sor volt benne. Ha kell, máig befenyíti apát, hogy még véletlenül se tegye meg a csapatomat tippmixen, mert annak csak összeveszés lesz a vége. Valamelyik torna alkalmával, addig kutatott nekem az után a Milkás focilabda mintázatú csoki után, amíg nem talált olyat. De a kedvencem, amikor arra vette rá az én drága édesapámat, hogy egy vizsga után, ugyan menjen már értem Szegedre (ez tőlünk olyan 90 km), és hozzon engem haza, mert én otthon szeretném nézni a meccset, nem pedig az albérletben. Aznap volt a szülinapom, de akkor is.

Még ezer ilyen történetem lenne, és ezek talán apróságoknak tűnnek, de én mégis végtelenül hálás vagyok értük. Néha szeretem azt gondolni, ha majd valamikor elköltözöm, azért a tv-ből jövő morajlás kicsit hiányozni fog anyának. Ismerem apát, ő hamarabb átkapcsol a Barátok köztre, de amíg ez nem következik be, addig el kell viselni engem. Egyébként pedig csak remélni tudom, ha majd egyszer én is édesanya leszek, én is ilyen türelemmel és odaadással tudom majd támogatni a gyerekem, lelkesedjen bármiért is. Kivéve a pecázást. Tudjátok mikor fogok gilisztát keresni és büdös halat pucolni…NEVER. Amúgy tényleg bármit választhat.

Egy szó mint száz, nagyon hálás vagyok, hogy ilyen édesanyám van. Ha kell, századjára is elmondom neki, hogy melyik bajnokságban játszik az Arsenal, mert egyáltalán nem az a fontos, hogy tudja-e, hanem az, hogy érdeklődik. Remélem nektek is olyan édesanyátok van aki támogat és szeret titeket. Mindenképpen köszöntsétek őket, akár virággal, vagy csak pár szóval, higgyétek el, nagyon örül majd neki. Én természetesen személyesen is megteszem, de azért itt is leírom: Köszönöm anya, hogy vagy nekem, szeretlek!

A csapat nevében is szeretnék minden édesanyának nagyon boldog Anyák napját kívánni!