Diktátornak lenni jó

A hibrid rezsimek – az illiberális „demokráciák”, a vezérdemokráciák, a választási autokráciák – és a nettó diktatúrák globális reneszánsza az elmúlt években ismét a nem demokratikus rendszerek felé fordította a politológusok figyelmét. A témában a legszórakoztatóbb művet talán Mikal Hem norvég filozófus, újságíró írta, 2013-ban magyarul is megjelent, a címe: Kezdő diktárok kézikönyve. Akkoriban még nem tűnt ennyire aktuálisnak. 

A problémát nyilvánvalóan az jelenti, hogy az uralomra törő diktátorok a legritkább esetben sem a kleptokrácia, a klientizmus és a korrupció programját hirdetik meg, hanem – igen ravaszul – a népakaratot, a forradalmat, a nemzet üdvét vagy egyszerűen a demokráciát hangoztatják, s ezzel egy időre sikerrel tévesztik meg polgáraikat. Haiti néhai vezetője, Baby Doc például – írja könyvében Mikal Hem – „plakátokkal aggatta tele az egész országot, amelyeken ez állt: »Úgy állok majd a történelem ítélőszéke elé, mint az a személy, aki megcáfolhatatlanul letette a demokrácia alapjait Haitin.« A plakátokon ez az aláírás szerepelt: »Jean-Claude Duvalier, örökös elnök.«”

A Kezdő diktátorok kézikönyve elsősorban az afrikai, a közel-keleti, a latin-amerikai és a poszt-szovjet diktatúrák világába vezet el. A látszólag különböző politikai rendszerek mögött meghúzódó visszatérő mintákat tárja fel. Ilyen például a nepotizmus, a politika és az üzlet összefonódása, valamint a diktátor személyes vagyonának és az államkasszának az egybeolvadása. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a diktatúra elsősorban forma, s nem tartalom. Lehet bal- vagy jobboldali, illetve lehet sajátos hibrid (mint például a marxizmust a nacionalizmussal elegyítő Észak-Korea). Lehet választási csalás vagy államcsíny révén szerzett, illetve lehet dinasztikus. Működhet több- és egypártrendszerben, illetve pártok nélkül is. És miközben a szerző tanácsokkal látja el a leendő diktátorokat, jóindulatúan figyelmezteti is őket: választott szakmájuk korántsem veszélytelen, mert – történelmi példák sokasága bizonyítja – könnyedén végződhet börtöncellában, kivégzőosztag előtt, száműzetésben vagy merénylők karmai között. A diktátorra a legnagyobb veszélyt más wannabe diktátorok jelentik: Afrikában 1952 és 2000 között 33 országban 85 puccsot hajtottak végre.

Hem leírja mindazokat a tényezőket, amelyek elősegítik a diktatúrák kialakulását. Ilyen egyebek mellett a gazdasági elmaradottság, az általános iskolázatlanság, a gyenge civil társadalom, a külföldi (jobbára amerikai, szovjet vagy francia) támogatás, valamint a demokratikus hagyományok hiánya és az ásványkincsek – különösen a földgáz és az olaj – bősége. Arra az esetre, ha a demokrácia díszletei között kell diktatúrát építeni, a Sztálinnak tulajdonított bonmot-t idézi: „Nem az a lényeg, hányan szavaznak az emberre vagy hogyan, sokkal fontosabb az, hogy ki számolja a szavazatokat és hogyan.” Erősen ajánlott stratégia az is, ha a diktátor megnehezíti a szavazásra való regisztrációt mindazok számára, akik gyaníthatóan az ellenzékre voksolnának.

A szerző hosszasan ecseteli a korrupció előnyeit: „Az emberek mohók, és amíg megkapják a maguk szeletét a tortából, addig nagy valószínűséggel hűségesek maradnak. […] Még egy előnye van, ha másoknak is teret engedsz a korrupcióban: bűntársakká teheted őket.” Arra is felhívja a figyelmet, hogy a hatékony korrupció előfeltétele – paradox módon – a minden részletre kiterjedő állami szabályozás; ezt ugyanis sokkal könnyebb megkerülni, mint tiszteletben tartani. A jövedelmező gazdasági ágazatok feletti irányítás átvételének legkézenfekvőbb módja pedig az, ha a diktátor a nemzeti érdekre hivatkozva olyan törvényeket hoz, amelyek ellehetetlenítik a külföldi tulajdonosokat.

Diktátornak lenni jó. A diktátor nem bajlódik az ellenzék, a civil társadalom és a média piszkálódásaival. Az egész országot a saját képére formálhatja, merhet nagyot álmodni. Számolatlanul költheti az adófizetők pénzét palotákra, hajókra, luxusautókra, szeretőinek szeszélyeire. Ha irodalmi ambíciókat táplál – mint Kadhafi ezredestől Szaddám Huszeinig oly sokan –, könnyen talál magának könyvkiadót, s művét iskolai tananyaggá teheti, gondoskodva a kívánt olvasottságról. Mao Vörös könyvecskéje minden idők egyik legnagyobb bestsellere lett: mintegy 6,5 milliárd példányban nyomták ki, és közel ugyanannyi kelt el belőle, mint a Bibliából. Ha a diktátor kedve úgy tartja, bármely kósza ötletét törvényerőre emelheti: Ceauşescu megtiltotta, hogy a híradók munkatársnői sminket használjanak, Khomeini ajatollah a zenét tiltotta be, a türkménbasi pedig az aranyfogak beültetését helyezte törvényen kívül. A diktátor korlátozások nélkül élheti ki a macsó sportok – például a tigrisvadászat és a boksz – iránti szenvedélyét. Itt jegyzendő meg – bár erre a szerző nem tér ki –, hogy a diktátor sosem nő, viszont mindig férfi.

Hem nem felejtkezik meg a hatalom megtartásának legfontosabb eszközéről, a propagandáról sem. A manipuláció visszatérő módszereként említi az ellenségkép megteremtését, a történelem meghamisítását, a monumentális épületek felhúzását, valamint a polgároknak való hízelgést, azaz annak elhitetését, hogy felsőbbrendűek, mint más nemzetek, etnikai csoportok vagy vallások képviselői. A propaganda három legfontosabb eszköze az iskola, az építészet és a média. „A kampányt […] egészében a médiára hagyhatod, a hízelgő kommentároktól az ellenzék nevetségessé tételéig. Ha a sajtó a kezedben van, igazán nem nehéz besároznod ellenfeleidet. A nemzetközi szervezetekhez fűződő kapcsolataik például mindig annak nyilvánvaló jelei, hogy imperialista szándékokkal bíró országok nevében tevékenykednek.”

Mikal Hem Kezdő diktátorok kézikönyve című, műfajilag besorolhatatlan, a tudományos értekezés és a politikai szatíra eszközeit ötvöző munkája fontos tanulsággal szolgál: a diktátorok büntetése az, hogy a hátuk mögött kinevetik őket. (Budapest: Typotex Kiadó, 2013, 2490 forint. Petrikovics Edit fordítása)

Bajomi-Lázár Péter

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.