• Tasi Kriszta az ország legszegényebb településein dolgozik pszichológusként, a körülmények miatt kénytelen unortodox módszerekhez nyúlni: árokparton vagy a gátoldalon tart rendelést, ha úgy hozza a szükség. 
  
• Rajta kívül nincs másik szakember a térségben, pedig hatalmas igény lenne rá, hogy valaki meghallgassa a felnőtteket, gyerekeket, mondja Tasi, aki egyszemélyben pszichológus, szociális munkás és tanító. 
  
• Munkája során rengeteg bántalmazásos esettel találkozik; sokszor neki kell rendőrségi feljelentést tennie, mert a nemi erőszakot elszenvedő lányoknak még saját anyjuk sem hisz.
  
• Az abcúg.hu interjúját Mizsur András készítette. 

Ha jól tudom, Tiszabőn és a környező falvakban ön az egyetlen pszichológus.

Igen, a kunhegyesi járáshoz tartozó hét településen (Abádszalók, Kunhegyes, Tiszabő, Tiszabura, Tiszagyenda, Tiszaroff, Tomajmonostora) egyedül járok körbe. A járásközpontban, Kunhegyesen van még rajtam kívül szakember, de ott is többnyirehelyettesítéssel oldják meg az ellátást.

Mindenki túlterhelt, nem tudjuk ellátni rendesen a térséget, miközben azt látom, hogy borzasztó nagy igény lenne pszichológus segítéségére.

Tiszabő és Tiszabura az ország legszegényebb települései közé tartozik, de az egész járásra jellemző a munkanélküliség és a szegénység. Kik fordulnak pszichológushoz ezeken a településeken?

Az újszülöttektől kezdve a kilencven évesekig szinte minden korosztály megfordul nálam, óvodákhoz, iskolákhoz, családsegítőlhöz járok. Sokan esnek be az utcáról, sőt, most már azt mondhatom, hogy a kliensek nagyobb része magától jön hozzám, nem pedig küldik. Bekerült a köztudatba, hogy “van az a pszichológus, aki szerda esténként jön, és bele lehet menni hozzá.” Papíron összesen hét órát rendelek egy héten, azaz minden településre egy óra jut. Mondanom sem kell, ez rettentően kevés. Hivatalosan annyi lenne a feladatom, hogy megszűröm az eseteket és tovább küldöm őket a pszichiáterhez, a fejlesztő pedagógushoz vagy a nevelési tanácsadóhoz. Mivel azonban az egész rendszer szolgáltatáshiányos – a gyerekpszichiáternál például minimum egy hónap a várakozási idő – ezért nem tehetem meg, hogy ennyit várjak,

ha ott ül velem szemben egy hatodikos kislány,  aki összevagdosta a karját az iskolában. Hétvégén egy olyan családdal foglalkoztam, ahol a 13 éves kamaszfiú vágta le az édesapját a kötélről, de már nem tudtak rajta segíteni. Azonnal be kellett avatkoznom, hogy ne történjen még nagyobb baj.

Mit jelentett pontosan a beavatkozás?

Elmondták, hogy sokkot kaptak, még sírni sem tudnak, fel sem fogták igazán, mit történt.

Ilyenkor gyorsan fel kell mérni, milyen erőforrások vannak, mibe tudnak kapaszkodni, hiszen én csak egy órát tudok velük lenni, de hétfőn reggel meg fogják kérdezni a fiút az osztálytársai, hogy mi történt az apjával. Beszélgettünk a halálról, hisznek-e valamiben, gyakorlati dolgok is szóba kerültek, például ki viszi a gyerekeket iskolába hétfőn.

Mi lett a kislánnyal? Kiderült, mi volt az oka, hogy összegvagdosta magát?

Legalább húsz hasonló esetet tudnék mondani csak ebből az évből. Egy ideig nagyon terjedt a Kék Bálna nevű jelenség a tinédzserek között, és az egyik feladat az volt, hogy az elköteleződés bizonyítékaként vagdossák össze magukat. Ettől függetlenül is “divatos” a környékbeli kamaszok között, hogy ezzel fejezik ki fájdalmukat. Amikor a dolgok mélyére ások, mindig kiderül, hogy ez arról szól: “figyelj rám, szükségem van a szeretetedre.” Nem tudom elmondani szavakkal, elmondom hát így. A terápiák során oda lyukadunk ki, hogy a szülőket le kell ültetni a gyerekükkel, kitalálunk külön anya- és apaidőt. És ez működik, én csak egy szócső vagyok, hogy a kamaszgyerekek el tudják mondani, mennyire szükségük van a szeretetre, a figyelemre. Persze olyan is van, hogy valamilyen komoly krízis, törés van a háttérben, de legtöbbször ilyen egyszerű, banális megoldásokra van szükség, hogy elkezdjenek végre kommunikálni egymással a családtagok.

A két említett konkrét példán kívül milyen tipikus esetekkel találkozik a praxisában?

Rengeteg tanulási és magatartászavaros gyerekkel találkozom, felnőtteknél a depresszió a leggyakoribb, de előfordul skizofrénia, borderline is. Rengetegen magányosak; hiába élnek családban, nagyon felületes a kapcsolat. Nem mernek megnyílni a másik felé. Szeretem behívni az egész családot, ha valamelyik gyerekkel probléma van, hogy rendszerként tudjanak működni. Nem ritka, hogy egy-két terápiás tanácsadás után kiderül: az igazi gond az apánál vagy az anyánál van.

Több bántalmazásos esetem van: a családon belüli nemi erőszak, kiskorú megrontása is sok helyen előfordul. Sokszor maguk az anyák mondják, hogy a lányuk csak kitalálta az egészet, nem történt semmi. Ilyenkor nekem kell beleállni és megtenni a rendőrségi feljelentést.

A nemi erőszak áldozatai sokszor nehezen kérnek segítséget, nem fordulnak a rendőrséghez. Hogyan jutnak a tudomására ezek az esetek?

Mivel rendszeresen megfordulok a településeken, tudják, hogy lehet hozzám fordulni, szerencsére megvan a bizalom felém. Nem szoktam mérlegelni, hogy mennyi igazságalapja van a történetnek, azonnal megteszem a szükséges lépéseket. A szomorú valóság az, hogy minden esetben beigazolódott a gyanú. Nem is olyan régen volt egy család, ahol a nevelőapa részéről történt erőszak, a feleség mégis végig védte őt. A férfi jelenleg is börtönben ül.

Hogyan viszonyulnak magához ezek után az anyák?

Van, aki haragszik rám, és a mai napig a megerőszakolt lányát hibáztatja. De van döbbenet is, amikor az anya a gyerek mellé áll, megszakítja a kapcsolatot a férfivel, távoltartást kér. Nekem ilyenkor azt kell erősítenem a lányban, nem lehet az ő hibája, hogy 14 évesen nem tudta magát megvédeni. A lány, akiről most beszélünk, rendőr akart lenni, de első körben elutasították, mert nem lehet büntetett előéletű személy bejelentve a lakcímére. Ez is a rendszer hibáját mutatja, hogy az áldozatot bünteti. Az sem véletlen, hogy a lány pont rendőr akar lenni…

Mennyire nyitottak az emberek, hogy pszichológushoz forduljanak és szakembertől kérjenek segítséget?

Máshol azt hallom, mennyire nem hisznek a pszichológiában és elzárkóznak ettől, a környéken viszont abszolút megvan a fogadókészség erre. Mindenhol hosszú listával várnak, aznap hányan jönnének tanácsadásra, amit hivatalos keretek között nyilván képtelenség lenne teljesíteni, de itt nem tehetem meg, hogy azt mondjam, lejárt a rendelési idő, megyek. Szerintem a nyitottság oka részben az, hogy nap mint nap a települések lakói között mozgok, ezért nincs túlmisztifikálva, hogy pszichológus vagyok, én sem szeretem külön hangsúlyozni ezt. Sokan meg is lepődnek, hogy “ja, te vagy a pszichológus!” Egy ember vagyok, akit érdekel, mi van veled, ennyi, ami megkülönböztet minket – szoktam mondani. Ha két jó szót tudok mondani, onnantól már nyílnak a kapuk.  Sokszor megjegyzik, hogy könnyű velem beszélgetni és az is segít, hogy a rendelés után elmegyek a településről, másnap nem futhatunk össze a kisboltban vásárlás közben.

Roma családokkal is foglalkozik?

Igen, teljesen vegyes a kép. Roma családoknál annyival másabb a terápia struktúrája, hogy ha van 8-9 gyerek a családban, akkor értelemszerűen nem tudok mindenkit behívni beszélgetni. Inkább fogom magam, elmegyek és leülök a családhoz, ott próbálok hatni, minthogy egy irodában várjam őket, hátha bejönnek. Mert nem jönnek. Nincs is irodám, egyik településen sem, a kocsim csomagtartójában tartom a fejlesztőjátékokat és az IQ-teszteket.

Rendeltem már árokparton és gátoldalon is, a segítőszándéknak nem szabhat határt egy irodaajtó.

Sokat vitatkoztam erről a tanáraimmal anno, hogy ilyen körülmények között még ezeket a kereteket sem lehet tartani, utólag ők is belátták ezt.

A szegénység mennyiben súlyosbítja a lelki eredetű problémákat?

Egyrészt a térségre jellemző, hogy a lányok nagyon hamar, már 14-15 évesen szülnek. Korukból adódóan nem tudnak úgy figyelni a gyerekükre, ahogy kellene, hiszen maguk is gyerekek még, nem állnak készen az anyaságra: nem tudják összeghangolni saját szükségleteiket a gyerekével. Egy csomó, a szegénységből fakadó körülmény miatt nem tudják letenni a gyereküket a földre kúszni-mászni. Másrészt ha szülőként azzal vagyok elfoglalva, mit adok enni a gyerekeimnek holnap, akkor már nem jut idő és energia babusgatni őket vagy akar megkérdezni a nagyobbakat, mi volt aznap az iskolában.

Az segít, ha szól, hogy néhány jó szó és a figyelem milyen sokat jelentene a gyerekeknek?

Igen, talán azért is, mert meg akarnak egy kicsit felelni nekem. Szoktam “házi feladatot” adni a családoknak,  később büszkén mesélik, hogy megcsinálták és működik. Az egyik tiszabői anyuka arról panaszkodott, hogy az ötéves lánya késő este még enni akar, amitől teljesen felborul a család élete, de nem mer neki nemet mondani, mert akkor rossz anyának érezné magát. Ilyenkor el kell fogadtatnom, hogy szükség van  szabályokra és a vacsora legyen ugyanabban az időben. Ugyanakkor nagyon óvatosnak kell lennem, hogy meddig mehetek el a saját elvárásaimmal, az általam képviselt értékekkel.

Nemcsak pszichológus, hanem szociális munkás is, és tanít a tiszabői iskolában. Ez is abból adódik, hogy a rendszer forráshiányos, és nincs elég szakember a különböző feladatokra? Hogyan lehet ezeket a szerepeket összeegyeztetni?

Igen, nincs olyan tantárgy, amit ne tanítottam volna az iskolában. Sok fejtörést okoz ez a kettősség: az egyik pillanatban pszichológus vagyok, de a matekdolgozatot azért ki kell osztanom. Ennek megvan a jó oldala is, mert úgy vagyok ezzel, mint a kocsim csomagtartójának tartalmával: ha kell, a csörgőt veszem elő, ha pedig IQ-szintet kell mérni, akkor a Raven-tesztet.

Hogyan tudja kezelni, hogy a térség összes gondja-baja önre zúdul?

A terápiák után néha én is érzem, hogy már sok. Naponta több olyan krízistörténetet hallgatok végig, amibe én talán belehalnék. Szeretek focimeccsekre járni, ez segít feldolgozni mindezt és kikapcsolni kicsit. A tiszagyendai községi sportkör technikai vezetője vagyok, péntek délutántól vasárnapig estig arról szólnak a hétvégéim, hogy visszük a korosztályos csapatainkat meccsekre, ott ülök a kispadon és biztatom őket. Tiszaburáról, Tiszaroffról, és Tiszabőről járnak át a fiatalok focizni, mert a környéken Kunhegyes városa mellett csak Gyendának van ennyi csapata. Az évek alatt nagyon fontos közösségszervező erővé vált a foci. Tiszagyenda alapvetően egy magyar lakta falu, mégsem kérdés, hogy ha átviszünk egy kisbusznyi cigány gyereket, akkor együtt fociznak velük a helyiek. Azt gondolom, valahol ez is a lényege az egésznek, egy csapatban már végképp nem kérdés, hogy ki magyar és ki cigány, egy a lényeg, hogy rúgjuk be a gólt.

Hogyan került a tiszabői iskolába?

Pályakezdőként, 22 évesen kerültem a faluba, bár a szüleim nagyon féltettek, mert Tiszabőnek már akkor is nagyon rossz híre volt. Kezdetben cigány nyelvet tanítottam, a faluban ugyanis senki sem beszélte a nyelvet. Ahogy egyre többet forogtam a családok között, valamiért – magam sem tudom, miért – elfogadtak, idővel hozzám került a családvédelem, gyermekvédelem is.  Az iskola mellett kezdtem el a pszichológia szakot a Debreceni Egyetemen. Az évek múlásával egyre nehezebb lett, és

egy ponton azt éreztem, annyira méltatlan körülmények között dolgozunk, ami már bűn a gyerekkel szemben. Nem volt fűtés és áram az épületben, a gyerekek nem tudták hol megenni az ebédjüket, az esővíz befolyt a tantermekbe.

Úgy mentem be órát tartani, hogy gyakorlatilag a hangom volt az egyetlen eszközöm. Azt gondoltam, egyedül azzal tudok ez ellen tiltakozni, ha otthagyom az iskolát. Ez 2016-ban történt, amikor a Máltai Szeretetszolgálat átvette az iskolát: kifestették a tantermeket, lett világítás. Akkor ez nekem elég volt ahhoz, hogy maradjak, mert nem csak jobb körülményeket, hanem reményt is kaptunk.