Két órán át néztem közvetlen közelről a mamám tök meztelen barátnőjét

Milyen érzés, ha a gyereked ugyanazzal foglalkozik, mint te? Jó ez a gyereknek? És neked? Kim Dzsongilt már késő megkérdezni, Kim Dzsongun baromi elfoglalt, de itt alant gyorsan elolvashatod a Folyamat Társaság friss, szekszárdi kiállításának pont ezzel a témát boncolgató megnyitó szövegét, márpedig ez egy olyan tárlat, amin képzőművészek együtt állítanak ki a saját gyerekeikkel. Az egészet egy írással foglalkozó festőgyerek nyitott meg, aki én voltam. Így:

Kedves közönség, kedves anyák, apák és gyerekek!

Arról esetleg lehet vitatkozni, hogy művésznek lenni-e a legjobb a világon, de azon nem nagyon, hogy művészgyereknek lenni mindenképp a legeslegkirályabb dolog. Egész pontosan képzőművészgyereknek, mert az írókéi mindig csak arról szoktak nyilatkozni, hogy mindig kussban kellett maradni, sose szabadott zavarni a mamát vagy a papát, és hogy mennyire elvertek, amikor csónakot hajtogattam a Tilos Szoba íróasztalán talált, tök olvashatalan kézírással telefirkált papírokból.

A színészek gyerekei sose látják a mamát vagy a papát, a zenészek gyerekeinek pedig focizás helyett furtonfurt hegedülniük kell, legalábbis a képzőművészek gyerekei szerint.

A képzőművészgyerekek bezzeg már a kiskoruktól kezdve lenolajjal, tojássárgájával, porfestékkel, edzett acél vésőkkel, semmiből ki nem mosható festékekkel, izgalmas savakkal és más egzotikus fegyverekkel tehetik tönkre a szüleik anyagi javait.

Egy olyan lakásban, ahol legálisan van rendetlenség.

Na és jó esélyük van arra is, hogy egy évtizeddel előbb lássanak meztelen nőt, mint bárki a suliból, beleértve Zoli bácsit, a technikatanárt.

Én például olyan 7 éves lehettem, amikor megkérdeztem a szüleimet, hogy rajzolhatok-e velük, amikor legközelebb jön a Kati. Volt ugyanis egy, még az iparművészeti főiskolán megismert aktmodell barátjuk, a Kati, aki jóval a fősikola után is eljárt hozzánk, a József körúti lakásba modellt állni.

A mélyen elhivatott hétéves festőművészeket nem ismerő hallgatóság azt is hihetné, hogy koraérett vagy velőmig ronlott elsős voltam. A helyzet azonban nem is állhatna messzebb a valóságtól. A koromnak megfelelően gyermeteg, pélbániai hittanra járó ministránsfiú voltam, aki pontosan tudta, hogy egy igazi festő életének alapvető része az aktrajzolás. Abba bele sem gondoltam, hogy a valóságban ez azt fogja jelenteni, hogy a szüleimmel együtt néma csöndben, közvetlen közelről nézzük majd két órán át a mamám tök meztelen barátnőjét.

És a következő héten tényleg ott ültem a rajztáblámmal, a papírjaimmal és a kedvenc 2B-s ceruzámmal a nappaliban, ami egyben a mamám műterme is volt, hogy korán megtanuljam: az élet legnagyobb eseményei a leghétköznapibb természetességgel, mindenféle harsonázás meg tűzijátékozás nélkül, mintegy a fű alatt történnek meg. Megérkezett a Kati, köszöntünk, trécselt pár szót a szüleimmel, közben lenéztem a rajztáblámra, de sehol se láttam a puha, kék Monopol radíromat, de egyből rájöttem, hogy a zsebemben van. Elővettem, gondosan kipiszkáltam a csontszínű dobozából, akkurátusan elhelyeztem a rajztábla bal felső sarkába, aztán felnéztem, egyesen életem első fanszőrzetére.

Ekkor újabb fontos dolgot tanultam meg, miszerint amikor úgy érzem, hogy azonnal elájulok, igazából egyáltalán nem ájulok el, hanem simán tudok úgy csinálni, mint valami törpe Manet a hatvanharmadik aktja megfestése közben.

A józanságát legalább mostanáig megőrző kiállításlátogató ezen a ponton joggal teheti fel a kérdést, hogy hogy jön ide a hétévesen egy hirtelen Gellért-hegynyinek tűnő szeméremdombra meredő Lacika. Hát úgy, hogy a Folyamat Társaság kiállításának, amit most éppen megnyit ez a bizonyos Lacika, az a különlegessége, hogy ezúttal nemcsak a tagok állítanak ki, hanem az összes olyan gyerekük is, aki valamilyen műfajban alkotással foglalkozik.

Képzőművészgyereknek nemcsak azért a legjobb lenni, mert az ember a fél kiskorát olyan megnyitókon töltheti, mint ez a mostani, ahol lehet rohangálni meg képeket nézegetni meg röhögni a vicces felnőtteken, ahogy megrohamozzák a büféasztalt, hogy aztán 5 perc múlva már összevissza beszéljenek, de úgy, mintha egy jó kövér meztelencsiga költözött volna a nyelvük helyére. Hanem azért, mert mert az embernek, ha művészek a szülei, egészen pici korától van egy biztos pont az életében. Mégpedig az, hogy pontosan tudja, hogy minek van egyedül értelme a világon: létrehozni valamit a semmiből. Ez persze ebben a formában a legkevésbé sem igaz, munka- és élethipotézisnek annál jobban megteszi.

Aztán ahogy felnőnek, a művészgyerekekből vagy művész lesz, vagy nem, de a semmiből teremtés csodálata egészen biztosan bennük marad.

Az ugyanazt a szakmát több generáción keresztül űző családokat, amiket a bulvárlapokban dinasztiáknak szoktak nevezni, hivatalosan csodálat övezi. Pedig a dolog közelről nézve nekem sosem tűnt ilyen egyértelműen vidám jelenségnek. Azok a többedik generációs civilek, akiket személyesen ismerek, jellemzően lustaságból vagy kényszerítésből csinálják azt, mint a szüleik. A képzőművész-dinasztiák és művészcsaládok azért sokkal vidámabb jelenségek, mert a mi családjainkban egyik sem képzelhető el. Lustaságból senki se lesz művész, aki pedig az életben egyszer is hallott képzőművészt panaszkodni, az pontosan tudja, hogy itt nem a kényszerítés, hanem legföljebb a túl szenvedélyes lebeszélés lehet a probléma.

Ennek a kiállításnak az a különlegessége, hogy a legkülönfélébb műfajű alkotásokon keresztül figyelhetjük meg, hogyan hatottak a szülők a gyerekeikre és viszont.

Nekem ugyan mindkét szülőm festőművész, sőt Folyamat Társaság-tag, és amióta csak emlékszem, mindig rajzoltam, mégsem próbáltam soha képzőművész lenni. Vagyis gimi vége felé abszolúte felmerült bennem a dolog, de akkor derült ki, hogy tudtomon kívül mennyire komolyan veszem ezt az egészet. Amikor ugyanis feltettem magamnak a kérdést, hogy mi lenne, ha felvételiznék a Képzőre, önmagamat is kissé meglepve azt válaszoltam magamnak, hogy ilyet csak akkor szabad csinálni, ha valami olyan hívást hallok, mint amiről a papok szoktak beszélni. Mivel nem sokkal korábban még lelkes ministránsgyerek voltam plusz olvastam Csontváry írásait, konkrét hangra gondoltam, ami egyszer csak megszólal, és azt mondja, festőnek kell lennem. Na, hogy hogy nem, a Hang az istennek nem akart megszólalni, én meg nem kerültem olyan állapotba, mint a Bernini szobrán látható Szent Teréz, így elmentem inkább lébecolni nyelszakos bölcsésznek, aztán újságíró lett belőlem és írtam pár könyvet is. A könyvírásból mindig az illusztrálást élveztem a legjobban, merthogy ahhoz minden esetben ragaszkodtam, hogy a köteteimet telerajzolhassam. Nemrég pedig hivatalosan is amatőr grafikus lettem, mert most először valaki más könyvét illusztráltam.

Minden itt megjelentnek garantálhatom, hogy remekül fog szórakozni a Folyamat Társaság előttünk elterülő kiállításán.

Komolyan mondom, én ekkora apák és fiúkozást, meg anyák és lányokozást az 1990-es választások két fordulója közötti kampány óta nem láttam!

A jóindulatúak érdekes felfedezéseket tehetnek az anyák, apák, lányok és fiúk munkáinak összevetésével. Tök izgalmas dolog megfigyelni, hogy ki hatott kire és miként, hol érezni valamiféle tradíció folytatását és hol a megtagadását. És azt is szórakoztató megfigyelni, hogy ha a gyerek más műfajban alkot, mint a szülei, akkor milyen formában érezhető az örökség, ha egyáltalán.

De ezen a délelőttön még a rosszindulatúak is jól mulathatnak, mert ők meg azt figyelhetik kajánul, hogy ki a jobb a családban.

A kiálllításon nemcsak szülő-gyerek duók, triók és kvartattek lépnek fel, hanem a Folyamat azon tagjai is, akinek vagy nem lett művész a gyerekéből vagy nincs is gyerekük. Ők most, valljuk be, kicsit hátrányos helyzetben vannak. Szólóban kiállítóként a néző önkénytelenül úgy nézi az ő munkáikat, mintha boldog gyermektelenekről lenne szó. Márpedig annak a szemében, akinek van gyereke - ami a statisztikák alapján az itt megjelentek 80 százalékára igaz - nincs irigyeltebb figura a boldog gyerektelennél, akiről irigyen azt képzeljük, hogy annyi ideje van és annyi pénze marad meg, hogy BÁRMIRE képesnek kell lennie a világon.

Dehát a Folyamat mindig is arról volt híres, hogy ez nem egy műfaj szerint megszervezett művésztársaság, hanem olyan fajta, ahol a tagok közös nevezője a szinte végtelen művészi bátorság.

Úgyhogy kedves jó- és rosszindulatúak, anyák, apák és gyermektelenek, jó mulatást és sok-sok kreatív hasonlítgatást kívánok mindenkinek, köszönöm a figyelmet, máris indulhatnak!

-----------------

Eddig tartott a megnyitó. Az IRL kiállítás Szekszárdon, a Művészetek Házában nézhető meg júniusig, de jöjjön egy kis ízelítő az anyák+apák és fiúkozásból.

Ez itt Bodor Anikó grafikusművész kiállított fotója, ami óriási kedvencem, és a perui sivatagban készült:

No smokingFotó: Bodor Anikó

Ez itt Bodor Anikó férje, Bodor Ádám regénye, a Sinistra körzet, ami a való életben nem volt kiállítva, de nálunk igen.

Ez itt pedig a fiúk, Bodor András médiadizájner digitális munkája az apukája életművéről:

Aztán itt van még egy család, az enyém. Ez a mamám, Simsay Ildikó Szekszárdon kiállított képe, a Céllövölde című:

CéllövöldeFotó: Simsay Ildikó

Ez a papám, Szily Géza kirakott képe, az Egymás mellett:

Fotó: Tahin Gyula

Ez meg itt az én megnyitószövegem volt. Rajzot nem állítottam ki, zárásnak itt egy példa arra, hogy miért nem, jó családot és jó alkotást mindenkinek:

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.