Mocskos londoni rangadó - preview, Day 23
2016 január 23., 09:39
Mocskos FA-kupa döntő!
- Te is az övét! Fotó: GLYN KIRK/AFP
(A világ legpatinásabb kupasorozatának magasztosságát igyekszünk szembeköpni most azzal, hogy szülőatyánk, a zseniális NST szellemiségét megidézve betűről-betűre végigvesszük a finálé két résztvevőjének undorítóságait. Vigyázat, PISA-teszt következik!)
Mocskos Chelsea!
Ha azt mondom,
undorító, fullasztó olajszagot árasztó, gennyes kelés az angol futball pénzbe fojtott holttestén,
akkor te azt mondod: Chelsea. Innen indulunk, ez a tézis, mert ahogy Lucifer nem adhat mást, csak mi lényege, úgy Roman Abramovics giccses, műanyag, arany flitterekbe mártogatott kis toyboy-a sem lehet más, mint ami. Ti tettétek tönkre a futballt, baszod!
A Chelsea létezésének története amúgy már eredendően sem volt más, mint egy gigantikusan nagy, rogyásig szaros gumicsizmával előadott taposás az angol futball tradícióinak szőnyegén. Nem árulok el nagy titkot, ha megosztom veletek: ez a képmutató, a helyi vagány csávóknak a kültelki divat szerint is kínos fukszokkal pózolva tetszelgő gittegylet volt az első klub a szigeten, amelyiknek nem száradt le a bőr a pofájáról tisztán idegenlégiósokból összerakott csapattal kiállni egy bajnoki meccsre. Mindezt ráadásul úgy, hogy miközben a világ pénzét verte el olyan, középszerűnek se csúfolható, zs-kategóriás mitugrászokra, mint Dalla Bona, Di Matteo, Ferrer, vagy a szegény ember Crouchaként (sem nagyon) értelmezhető Tore-André Flo, a már akkor is minden, közepesnél valamivel értelmesebb angol klub által kilométerekről telibe szart csicskakupák kivételével csak egy kifejezetten szerencsétlen balfaszok számára kiírt trófeát, az azóta - teljes joggal - jobblétre szenderült KEK-et sikerült megnyernie.
Elfojthatatlanul a felszínre törő, artikuláltalan, üvöltve röhögés: Chelsea a neved.
És mindez még ma is pontosan így lenne, ha egy nettó bűnöző, az orosz olajüzleteken összelopkodott milliárdokkal vagánykodó, nárcisztikus fasz egy nap nem úgy ébred, hogy neki márpedig egy futballklub tulajdoni lapjának ellenjegyzésével kell hozzáadnia néhány centit a farokméretéhez. De sajnos így történt, így lehet most az, hogy a Chelsea Roman Abramovics játékszereként évről-évre megpróbálhatja előadni magát kékvérű futballarisztokrataként a nagyok asztalánál, miközben azt képzeli magáról, hogy topklub. Muhhahaha.
Ez az a csapat, amelyiknek - miután több mint egy milliárd fontot feccölt abba, hogy legalább egy vidéki diszkó ruhatárából ne nézzék ki suttyósága okán - egyetlen, kínnal és keservvel kivívott BL-győzelme is úgy röfög, hogy három pálinka után az ember elkezdi keresni a böllérkést, amivel megpróbálja leszúrni. Ez az a klub, amelyiknek klubmúzeumában fénykép van kint Nicolas Anelkáról (aki nem hiszi, járjon utána, az én pofám kis híján leszakadt), és a Chelsea vonul majd be a történelemkönyvekbe úgy is, mint a pénzmosoda, amelyik az angol futballra szabadította Avram Grantot és Luiz Felipe Scolarit. Már pusztán ez utóbbi miatt örökmécsesként kellene lángolniuk a futballvilág szemétdombjának közepén, de sajnos van tovább is.
A klub egyik alapvető ismertetőjegye például, hogy átlag kétévente olyan kéjes élvezettel szúrja tökön magát a bajnokságban, amit egyszerűen nem lehet nem üvöltve röhögéssel aláfesteni. A Chelsea volt képes kifizetni anno 30 millió fontot (inflációval korrigálva ez ma nagyjából 80-85 millió lenne) egy lepukkant, motiválatlan, használhatatlan Sevcsenkóért; ezek a takongyerincű nímandok adták rá a kilences mezüket Khalid Boulahruzra; ők voltak azok, akik tönkretették Fernando Torres pályafutását, de olyan, a taplóságmérőt helyből kiakasztó válogatott bérgyilkosok is a Chelsea fizetési listáján kúsztak-másztak be elit társaságokba, mint Ben-Haim, Del Horno, Bosingwa, Robert Huth, Deco, vagy éppen Michael Ballack.
Sokat elmond róluk, hogy legnagyobb klublegendájuk is azzal koronázta meg náluk töltött pályafutását, hogy átruccant egy szebb, jobb, vonzóbb és kecsesebb újgazdag patrónushoz nyerni még egy bajnokságot.
Nem meglepő, lévén a Chelsea igazi, tőről metszett, hálátlan ribanc:
a klub rendszeresen dobálja el edzőit használt alsóneműként három rossz meccs után, magasról ejtve arra, hogy 3-4-5 hónappal korábban még bajnokságot, kupát, BL-t nyertek együtt. A klub eddigi legnagyobb sikerét arató malacperselyes bűvészt (akit valamiért edzőnek hittek), Roberto di Matteót például laza 10 hónappal a BL-trófea begyűjtése után már bottal kergették el az állásából, pedig ő elvileg játékosként is közönségkedvenc volt a csapatnál... Mondjuk, a tulajt ismerve valahol már az is nagy eredmény, hogy ezeket a vitás ügyeket legalább nem egy AK-47-essel intézi, valahol London-külsőn, egy kamu névre bérelt, elhagyatott hangárban.
Hogy mennyire undorító ez a csapat, azt mi sem példázza jobban jelenlegi edzőjüknél. Antonio Conte volt az a szerencsétlen, akit még Olaszországban is elkaptak egy bundaügyben, de szintén az ő nevéhez fűződik a bravúr, hogy két éven keresztül folyamatosan az első értelmes csapat ellen kibucskázott az európai kupákból azzal a Juventussal, amelyik helyből hat méterrel ugrik nagyobbat, mint a Serie A teljes mezőnye nekifutásból. A Chelsea hagyományaihoz persze illik az európai kupaporondon mutatott teljes nihil, amit az olasz edző tökéletesen hozott idén, amikor még csak megnehezíteni sem volt képes a BL-ben évek óta esélytelenül kapálózó Barcelona dolgát a nyolcaddöntőben.
Ez persze nem meglepő olyan, szánalomra se méltó kis görcsökkel a csapatban, mint Hazard, akit minden jóérzésű ember két perc után vágna szájba visszakézből, ha egyszer együtt focizhatna vele kispályán. Aztán ott van Fabregas, az elvtelen ribancok mintapéldánya, aki már elmúlt 30, de még mindig pályafutása csúcsaként emlékszik vissza arra, hogy egyszer megdobta pizzával Sir Alexet - persze takarásból, ahogyan az egy igazi katalán szarrágóhoz illik.
A védelemről sokat elmond, hogy a se helyezkedni, se szerelni, se fejpárbajokat nyerni nem képes David Luiz fájóan tud hiányozni belőle (olyan faipari megmunkálókkal a csatasorban, mint Cahill vagy Rüdiger, ezen persze nem kell csodálkozni), de Marcos Alonsóról is csak ebben klubban hiheti bárki azt, hogy értelmezhető minőségű hátvéd. A középpálya akkora tragédia, hogy a teljesen nyilvánvalóan szellemileg súlyosan visszamaradott Bakayoko rajta az ész, és az idei szezon vesszőfutását úgy képes a faékhez képest egy egyszerű szerkezetnek látszó Matics eladásával megmagyarázni a klubnál mindenki, hogy közben nem tör ki általános röhögés. Úgy persze könnyű, ha a csapatod akkora szánalomhegy, hogy Diego Costának költenek dalokat a szurkolók, a szakértők pedig kénytelenek élő adásban beböfögni, hogy a kókler edző által elüldözött műbrazil-álspanyol gettószökevény JÁTÉKINTELLIGENCIÁJA hiányzik a csapatból. A já-ték-in-tel-li-gen-ci-á-ja. Baaaazd meg.
Ehhez vegyük még hozzá, hoga a padon akkora szerencsétlen fatuskók ülik kockásra a seggüket, mint Drinkwater és Barkley, vagy a harmincakárhány millióért Romából megléptetett Emerson, akinek egy jó negyed szezonja volt életében összesen, az is négy részletben. Zappacosta vétálárából azóta is szegénykonyhák tucatjai működnek Torinóban, Morata megvétele meg simán illik a Kezsman-Crespo-Sevcsenko-Torres-Sturridge-Eto'o-féle sormintába.
És ezek akarják megverni a hatalmas Manchester Unitedet, nem vicc. José busza előbb rátok tolat, majd driftel kettőt az orosz maffiózok pénzén hatalmasra dusszasztott arcotokon, hogy aztán három gyilkos kontrával úgy szaggassa szét minden reményeiteket, mint Diego Costa a másodikos számtandolgozatát, miután a nevét sem volt képes felírni rá.
Mocskos United!
A szombati FA-kupa döntőjének kimenetele nem nagyon lehet kérdéses. A Chelsea egyértelműen tartalékcsapata fölé tud majd kerekedni, hiszen a másik oldalon csupa olyan ember szaladgál majd piros felsőben, akik a londoni klubnál egész egyszerűen nem voltak elég jók. Romelu Lukaku, aki az óvodásokat sárbatipró felsőtagozatosok példaképe, Juan Mata, aki az idei szezonban többet foglalkozott saját blogjával, mint a futballal és a középpályán ide-oda forgolódó, lassúságát már-már Fellainit megszégyenítő módon eltartott könyökökkel kompenzáló Nemanja Matics mind-mind csak azért a Manchester United keretének tagjai, mert a Chelsea-be egész egyszerűen nem fértek be. Az már csak a hab a tortán, hogy a partvonalról pont az a José Mourinho motivál irányít gesztikulál nagyképűen, akit két évvel ezelőtt szintén Londonból kellett eltanácsolni, miután bajnoki címre is esélyes kerete a tabella közepén találta magát. Januárban.
Nos, a portugál Manchesterbe igazolásának a Chelsea-szurkolóknál senki sem örült jobban. Ezzel ugyanis sikerült két legyet ütni egy csapásra: bajnoki címig motiválni a londoni játékoskeretet és tovább taszítani a lejtőn a már amúgyis rendesen megborult, korábban Moyes-szal és van Gaallal súlyosbított ellenfelet.
A messzeföldön híres, második Jóska-idényben ott tartunk ugyanis, hogy a United egyetlen valamirevaló kis serleget sem tud felmutatni
és a szezon játékosának kénytelen volt azt a kapusát megválasztani, akibe minden hitét belevetve állt vissza 20%-os labdabirtoklásra egy, hát, izé, (ez most nem a mocskos Arsenal, úgyhogy inkább nem írok semmit) szóval Wengerék ellen. -127 millió fontos net spenddel a hátuk mögött azért ez kurvanagy bravúr, lássuk be. Még szerencse, hogy az igazán elvakult szurkolóknak tavasszal be lehetett fogni a szemét és száját egy Community Shield-Ligakupa kombóval, hogy az Európa kriplijein keresztül kínkeservesen kiharcolt EL-serleget már ne is említsük.
Idén aztán a Ligakupában a rendkívül veretes Bristol City bizonyult túl nagy falatnak, míg a BL-ben sikerült kétszer is totálisan leégetni az angol futballt az egész kontinensen. A csoportkörben – már-már hagyományápoló módon – Baselben jött össze egy sima vereség, míg a legjobb 16 között
a lányliga középmezőnyébe tartozó, odahaza mindenki által össze-visszavert Sevillának sikerült bepucsítani úgy, hogy utána még gyorsan megfordult és eléjük is térdelt a vörös ördög.
Ismétlem, -127 milliós net spenddel a háta mögött Józsi 180 perc alatt öt kaput eltaláló lövésre és egyetlen jelentéktelen gólra volt képes teljesen középszerű, nevesincs spanyol védők ellen.
És ha még valaki mindig kételkedne abban, hogy ez a United már egyáltalán nem tartozik a komolyan kiemelkedő nagycsapatok közé, elég ha rápillant az idő múlására. Immáron öt év telt el azóta, hogy az Old Traffordon bajnoki címet ünnepelhettek – ezalatt London és Manchester kék felébe is beesett kettő. Hovatovább a nemrég befejeződött szezon végén olyan szomorúan búcsúztatták el Michael Carricket – aki Frank Lampard, de hogy a témánál maradjunk még Paul Scholes cipőjét sem köthetné be – mintha legalábbis maga Pelé hagyta volna el a klubot. Mondjuk bevallom őszintén, még én is könnyeznék kicsit, ha a kedvenc klubom középpályájának közepét olyan söpredék venné irányítása alá át, mint a legegyértelműbb pároslábas becsúszásokat is az anyja életére esküdözve tagadó Ander Herrera...
Van viszont valami, ami nem változik: ez pedig a United-szurkolók nagyképű, eltartott kisujjas, teát szürcsölgető hozzáállása az elmúlt években melodramatikus, színházi előadáshoz, ami egy „legenda” (sic!) búcsúbeszédén erős félházra volt csak elegendő. A jó hír ezzel együtt az, hogy ez a mentalitás tökéletesen illik a klub átalakított, woodwardi filozófiájába, azaz hogy a pénzügyi- és médiateljesítmény, az insta-lájkok és Twitter-követők száma mindennél fontosabb. Ha így marad, nem kell félnünk attól, hogy a United sok kupára teszi rá a kezét az elkövetkező években. Már szombaton sem.
Az FA-kupa döntőjét 18:15-től a Sport2 élőben közvetíti.
A "Mocskos Chelsea!"-ért mcdeere-t, míg a "Mocskos United!"-ért Lacot lehet elővenni a kommentek között.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.