Nick Thorpe 1986-ban jött Magyarországra, több mint 30 éve dolgozik a BBC közép-kelet európai tudósítójaként, de rendszeresen írt az Independentnek, a Guardiannek és az Observernek is. 1991-ben Budapesten nősült meg, magyar nőt vett el. Magyarországon alapított családot, öt fia van. Tökéletesen beszél és olvas magyarul. 2009-ben a térség rendszerváltásairól írt könyvet Befejezetlen forradalom címmel, 2016-ban A Duna című könyvében pedig árral szemben indult útnak a Fekete-tengertől a folyón, hogy bemutassa a Duna mentén élő népek történelmét és mindennapjait. Sír az út előttem című, most megjelent könyvében - melynek címét egy székely népdalból kölcsönözte - „választott hazámként” beszél Magyarországról. 

Alighanem kevesen ismerik olyan jól Magyarországot, mint Nick Thorpe, aki három éve úgy döntött, könyvet ír a menekültválságról és utazásairól - magyar földről indulva Nyugat-Balkánon át, Törökországtól Németországig. A kötetet az áprilisi könyvfesztiválon mutatták be. 

„Ugyanúgy szembementem az árral, mint amikor a Dunáról írtam könyvet” 

- emlékezik vissza előző kutatómunkájára a könyv szerzője, amikor egy újbudai kávézóban kezdünk beszélgetni a könyvről. 

Thorpe 2011-től két éven keresztül járta végig az utat a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig, hogy a Duna-menti életről írjon, és meghatározó tapasztalata volt, milyen fontos szerepet játszott folyó a keletről nyugatra vándorlás évszázadai, a keresztény kultúra és az iszlám Európába érkezése során.  

„Alig van akkora trauma az ember számára, mint hátrahagyni az otthont. Pénzzé tenni a földet, az autót, ha van, otthagyni munkát, barátokat, családot. Gyötrelmes, évekig húzódó döntés, és egyben ugrás az ismeretlenbe" - meséli Thorpe, aki szerint a  „migráció”  jelenségének emlegetése során hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, micsoda elkeseredettség kell ahhoz, hogy egy ember ilyen áldozatokat és kockázatokat vállaljon a jobb élet reményében. 

A váratlanul meginduló vándorlásra „invázióként” tekintők gyakran Európa „szívóerejét” említik okként, pedig akikkel Thorpe beszélt, kivétel nélkül azt hangsúlyozták, miért kellett elhagyni otthonukat - háborútól való félelem, üldöztetés, éhség - nem pedig azt, hogy hova vágynak. 

A katonai-politikai helyzet 2014-ben egyre súlyosabbá vált a Közel-Keleten és Afganisztánban, a menekültek első célországai - Törökország, Jordánia, Libanon - pedig hamar túltelítetté váltak, és a tömegek megindulása elkerülhetetlenné vált. 

„Sokan szinte hadseregként látták azokat a Magyarországon keresztülvonuló embereket, akiknek egyetlen vágyuk - több éves kimerítő menekülés végén - az volt, hogy mielőbb biztonságos, befogadó helyet találjanak” - folytatja Thorpe, aki szerint ezekben az emberekben, 

a menekülőkben leginkább csak az közös, hogy vissza akarják szerezni emberi méltóságukat és az irányítást saját életük felett.

A migrációs válsághelyzet érintettjeinek többsége egyszerűen elveszíti az uralmat élete felett, és meginog. De Thorpe szerint ez nemcsak a vándorlókra, hanem az őket fogadókra is igaz. 

A könyv legerősebb részei azok, amikor könnyeikkel küzdő rendőrökről, határőrökről vagy a határzárat építő elítéltekről derül ki, mennyi bizonytalanság övezi őket, és hogy 

a hatalom szinte totális tudatlanságban küldi az ismeretlenbe saját szolgáit is.

Pedig a politika felelőssége ilyen helyzetben abban áll, mondja Thorpe, hogy milyen információkkal és tanácsokkal látja el állampolgárait. Nyugalomra inti őket vagy félelmet kelt?

„Mikor 2015 januárjában Orbán Viktor Párizsban arról beszélt, hogy a Charlie Hebdo elleni támadás egyenes következménye a bevándorlásnak, összemosta egy kisebbség fanatizmusát békés emberek millióival, és civilizációk háborújaként ábrázolta a terrorcselekményeiket"  - folytatja Thorpe, aki éveken keresztül tudósított a Közel-Keletről, dolgozott Izraelben, Ciszjordániában, Gázában és Törökországban; testközelből tapasztalta meg, milyen nehéz volt a muszlimoknak feldolgozni az Ottomán-birodalom több évszázadon át tartó széthullását és a nyugati gyarmatosítók érkezését:

„A terrort sokan félremagyarázzák Európában. Az iszlamista terror jelentős részben arról szól, hogy az elvakultak rá akarják kényszeríteni a békés muszlim többségre a szent háborút. Ezt azzal érik el, hogy gyűlöletet keltenek a teljes iszlámmal szemben.”

Európából nézve a terror a nyugati kultúra elleni háborúnak látszik, de közel-keleti szemszögből Európa és Amerika csak egy távoli színtere a muszlimok belső harcainak. Akik Európa felé jönnek, többségben épp a terror elől menekülnek. Pont őket terroristaként kezelni, Thorpe szerint, „teljes embertelenség”.

A Sír az út előttem legnagyobb erénye az, aminek egy újságírói munka esetében alapvetésnek kellene lennie. Thorpe három éven keresztül járta a magyar határvidéket és a balkáni menekültútvonalakat, a bevándorlási hivatalokat, embercsempészektől hemzsegő határmenti benzinkutakat, pályaudvarokat és menekülttáborokat; összesen vagy ezer emberrel beszélt, akik érintettjei voltak a 2014 végén indult folyamatoknak. Nem csak menekültekkel, bevándorlókkal, de   embercsempészekkel, határőrként bevetett rendőrökkel, önkéntesekkel is. Elsőkézből szerezte és összegezte tapasztalatait egy olyan jelenségről, amiről a magyarok többsége kezdettől csak politikailag motivált csatornákon keresztül értesült.    

A szerző végig tudatosan kerüli a „migráns” kifejezést, azt mondja azért, mert az egy politikai termék, amely arra hivatott, hogy ellenséges embermasszaként ábrázolja a kontinensre érkezőket.  

„A minap egy kormánybarát média újságírója kamerán kívül megkérdezett, hogy szerintem jó dolog-e a migráció. Mintha azt kérdezte volna, egy focimeccsen épp kinek drukkolok.”  

A migráció nem jó vagy rossz, mondja Thorpe, az egyszerűen csak történik egy olyan világban, ahol vannak országok, amik biztonságosabbak, vagy szerencsésebbek, gazdagabbak mint mások.

Amikor azokról a koszovóiakról is kérdeztem, akik 2014 telén elsők közt indultak meg tömegével a szerb határ felé, és akik biztosan nem voltak életveszélyben, Thorpe azt mondja, az egzisztenciális félelem a mélyszegénységben közel azonos tud lenni azzal, amit háborúban éreznek az emberek:  

„Elég elszánt tud lenni az ember, ha 25 évesen négy hetet dolgozik egy üzemben, a végén kap 100 eurót, és közben másokról is gondoskodnia kell. Mondhatod, hogy nincs háború, se életveszély, de mondd, te maradnál? Én mennék. Mindenki megy. Mennek a magyarok is, akik nem érzik biztosítva a megélhetésüket”

Thorpe szerint nem lehet túlbecsülni az embercsempészek szerepét a válság elfajulásában. 

A szervezett bűnözői csoportok a drog, és a cigaretta mellett és után  „tudatosan telepedtek rá az új valutára”, azaz a menekültekre. 

Mórahalom és Ásotthalom határában már 2015 februárjában tucatjával köröztek a kisbuszok, hogy több száz euróért Németországba vigyék az embereket - csak mert senki nem árulta el nekik, hogy 50 euróért is el lehetett volna buszozni a szegedi pályaudvarra, és onnan Bécsig vonattal. 

Az állam tétlensége vagy szándékos mulasztása a csempészek karmai közé taszította a menekülteket. 

Miközben a hatalom elsősorban hasznát kereste a káoszban, a hatóságok bénultan követték az eseményeket, az unió pedig tehetetlennek bizonyult, a csempészek cselekedtek. „Ismerték az útvonalakat és átkelőket, a lefizethető rendőröket, a magyar határnál sokszor csak nekik voltak járműveik, amikkel fuvarozni tudták a menekülteket” - mondja Thorpe, elismerve, hogy rengetegen segítették a szerencsétlenül jártakat a határ mentén, de a tranzitországok és az európai intézményrendszer cserbenhagyta ezeket az embereket.

“Ha azt a 6 milliárd eurót, amit ezek az emberek egy év alatt csempészek zsebébe tettek, arra fordíthatták volna, hogy beilleszkedjenek új környezetükbe, és ha nem teljesen kifosztva és kimerülve érkeztek volna a célországokba, ma egészen másról beszélgetnénk”

 - mutat rá Thorpe, hogy a válság begyűrűzésében nagy felelőssége volt az uniónak is, amiért a dublini rendszer csődje után képtelen volt lépni. Emberek százezrei veszítették el vagyonaikat és kényszerültek több éves kényszerfogságra emiatt a kontinens határain felállított menekülttáborokban. Az osztrák rendőrség embercsempészet elleni főbiztosa szerint a mai napig az egyik legnagyobb nehézség integrálni azokat az embereket, akik eurók ezreivel, rabszolgamunkával vagy épp szexuális szolgáltatásokkal tartoznak a csempészeknek. 

Thorpe elismeri, hogy a magyar határzárnak volt és van elrettentő ereje, és sokan annak felépülése miatt nem keltek útra az elmúlt években - a hátrányait és negatív hatásait mégis számosabbnak és súlyosabbnak látja. Szijjártó Péter 2015 júniusi bejelentése után a szerb határra érkezők száma megsokszorozódott, miután rengetegen megijedtek, hogy később minden esélyük elszáll eljutni Európába. Ez egészen drámai helyzeteket eredményezett. Az észak-szerbiai Adaševci táborában, nem messze a horvát határtól, az elvetemültebb bevándorlók idegen nőket fenyegettek azzal, hogy adják ki magukat családtagjaiknak, mert így jobb esélyük van menedékjoghoz folyamodni a magyar tranzitzónákban. Ugyanebben a táborban egy 21 éves afgán fiatal végső elkeseredésében felakasztotta magát. 

A kormány több ezer rendőrt és katonát állított hadba a határon és 800 millió eurót költött el egy olyan építményre és megfigyelőrendszerre, folytatja Thorpe, aminek praktikus haszna ma már alig van - viszont 

a kerítés növelte az embercsempészek üzleteit, sőt a terror kezére is játszott azzal, hogy azt üzente: nem szeretjük a muszlimokat. 

Thorpe több szereplővel már-már bizalmas viszonyt alakított ki az utazás során, és a könyv utolsó fejezetében meg is látogatja őket új otthonukban, Svájcban, Németországban, Franciaországban. Érezhetően empatizál, de nem csak a menekülőkkel, hanem az őrökkel, és az ismeretlentől rettegő, tudatlanul hagyott határmenti magyarokkal. Könyvét leginkább a józanság és emberségesség jellemzi - ami természetes is lehetne egy válsághelyzetet feldolgozó könyvben, ma Magyarországon mégis egészen megrázóan hat. 

„A Frontex egyik elöljárója fogalmazott úgy, hogy a migráció olyan, mint egy luftballon. Belefújsz egyik oldalon, és valahol máshol kezd el dagadni. Sok megoldása van egy ilyen válságnak személyes oldalon. Lesznek, akik maradnak és beilleszkednek új otthonukba és lesznek, akik hazatérnek. De bármi is történjék velük, fontos lenne, hogy ne egy keserű és ellenséges Európát vigyenek magukkal. Ezért is kéne tisztességesen bánjunk velük.”