Pár napja futótűzként - vagy ebben az esetben helyesebb úgy fogalmazni, beszpidezett anyókaként - szaladt végig a világ népszerű weboldalain az az egyszerre dühítő és megindító sztori, hogy a mohó Dior divatház 30 ezer euróért árul egy olyan kiskabátot, amiről kiderült, hogy valójában egy létező népművészeti ruhadarab, egy hímzett bihari felsőruha lemásolása. (Bihar Erdély Partium egyik tájegysége.) Mire, szólt a történet, egy tökös helyi női lap beintett a kulturális kisajátításból nagy pénzt csináló franciáknak, és olyan saját divatházat, illetve online shopot hozott létre, ahol hús-vér helyi asszonyok autentikus darabjait lehet megvenni, sokkal olcsóbban, mint a Diornál.

Két nap telt el, és itt a botrány csonka-magyar verziója. Mármint ha ez botrány egyáltalán.

Olvasónk, Virág hívta fel a figyelmünket arra, hogy nem csak a világhírű francia divatmárka emel át magyar népi motívumokat. 

Elküldte ugyanis  a linket Lena Hoschek grazi származású osztrák divattervező egyik idei kollekciójához. Hoschek a mellbevágó

KISS ME PIROSCHKA

néven tervezett és árul - egyébként a nevüknél ezerszer jobban kinéző ruhákat, amiket matyó motívumok díszítenek. 

Borsos áron: egy Báthory ruha a 790 eurós induló árról leértékelve is 553 euró, 

egy Mulatság szoknya akcióban 364 euró, egy Piroschka sál-kendő 168 euró, a Csárdás nevű csúcsruha pedig kedvezménnyel is 735 euróba kerül.

„Szerintem kicsit feszegeti a cultural appropriation határait, főleg ha a népi kultúra még élő képviselői erről meg se lettek kérdezve és semmilyen módon nincsenek ebből támogatva. Amúgy maguk a ruhák nagyon szépek, nem arról van szó, hogy elrondítja a magyar folklór motívumokat, csak kérdésem, hogy ezt ő csak így felhasználhatja és drágán eladhatja?” 

- kérdezte/állította olvasónk. 

Lényegében ugyanezek a kérdések merültek fel a romániai sztoriban is.

A kérdés eldöntéséhez először is azt érdemes tisztázni, mit is takar ez a divatos kifejezés, a cultural appropriation. A kulturális kisajátítás lényegében azt a jelenséget takarja, amikor egy hatalmi pozícióban lévő kultúra elveszi és eredeti kontextusából kiragadva használja egy hozzá képest alávetett helyzetben lévő, kisebbségi kultúra motívumait, jelképeit, ruhadarabjait vagy szent szimbólumait. A fogalmat nem véletlenül egykori gyarmattartó országokban, vagy az őslakóit félig kiirtó, majd rezervátumokba dugó Egyesült Államokban kezdték először használni. 

Az sem véletlen, hogy a legtenyérbemászóbb példaként a Halloweenkor fehérek vagy más, nem őslakosok által viselt indián fejdíszeket szokták felhozni, a polinéz nonfiguratív tetoválások mellett. 

Azok szerint, akik a kulturális kisajátítást súlyos dolognak tartják, a jelenség sérti, megalázza és adott esetben anyagilag is kihasználja az érintett kisebbségeket, akik a legrosszabb esetben el is idegenedhetnek a saját jelképeiktől.

A téma túllihegését még liberális körökben is sokan kritizálják, a szélsőséges illiberálisok szemében pedig az egyik fontos kultúrharcos témakörnek számít, és az állítólagos liberális véleményterror egyik megnyilvánulásaként tekintenek rá.

A koncepció kritikusai szerint az emberi kultúra legalapvetőbb jelenségeinek egyike más kultúrák motívumainak átvétele, és új kontextusban való felhasználása. 

A matyó és a bihari eset azonban anélkül is könnyen eldönthető, hogy az ember mélyebben bele akarna bonyolódni bármiféle kultúrharcba. Matyóföld és Bihar lakói ugyanis az Európai Unió állampolgárai, a világ egyik legfejlettebb és leggazdagabb régiójának lakói, az emberiség felső 10 százalékába tartozó, ha úgy tetszik, privilegizált emberek. Velük kapcsolatban drámai egyenlőtlenségről, kizsákmányoló-gyarmatosító osztrákokról és franciákról beszélni még akkor is nagyon erős túlzás, ha közben az is nyilvánvaló, hogy egy grazi divattervező vagy egy párizsi luxuscég részvényese valószínűleg nincs egy anyagi súlycsoportban egy mezőkövesdi nyugdíjassal vagy egy erdélyi nénivel. De nyomasztó hatalmi helyzetben sincsen. Bármelyik népi iparművész előtt ott az elvi és gyakorlati lehetőség, hogy szabadon és ingyen exportáljon és áruljon ruhákat Párizsban vagy Grazban. 

Az ügyben természetesen megkérdeztem Lena Hoscheket, aki egyelőre nem válaszolt. Amint megteszi, megírjuk a reakcióját.