Van abban valami egészen abszurd, hogy azon a héten, amikor az anyagi okok miatt a tradicionális nevét félre dobó magyar bajnok szerencsés döntetlent játszik az őt lefocizó luxemburgi (!) bajnokkal a Bajnokok Ligája elő-elő-előszobájban, és ezt a kormánypropaganda próbálja úgy beállítani, hogy micsoda értékes eredmény ez, Orbán Viktor arról beszél, hogy Horvátország történelmi sikere „a mi kutyánk kölyke”.

A NATO-csúcson a köztévének nyilatkozó Orbán okfejtése így néz ki a maga teljességében:

„Mindig is a Duna-menti futballkultúra része volt Magyarország. A horvátok sikere persze a horvátoké, de egy kicsit úgy érezzük, hogy abban mi is benne vagyunk, hiszen az a régió dicsősége is, még hogyha a horvát zászlót kell is most a magasba emelni. És én teljes szívvel szurkolok, nem csupán azért, mert a horvátok a barátaink és a szomszédaink, hanem mert azt a futballkultúrát képviselik, amihez mi is tartozunk, mégha már nem is érjük el, sőt meg sem közelítjük azt a szintet, amire a horvátok képesek. De azért ez mégiscsak a mi kutyánk kölyke.”

Eszerint hiába nem vagyunk kint mi magunk világbajnokságon 1986 óta, valójában a szomszédos, régiós mi kutyánk kölyke mindig is ott volt. 

• 1990-ben valamennyi szomszédunk ott volt helyettünk is a vébén: Ausztria, Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia és a Szovjetunió is. 
• 1994-ben Románia zászlaját lehetett a magasba emelni
• 1998-ban egész falka kölykünk volt kint megint: Románia, Horvátország, Ausztria valamint a rajtunk pótselejtezőn átgázoló kis-Jugoszlávia. 
• 2002-ben Szlovénia és Horvátország zászlóját is lobogtathattuk
• 2006-ban Ukrajna, Szerbia és Montenegró, Horvátország valamint a közös futballkultúra okán Csehország is minket képviselt. 
• 2010-ben megint több országgal dobogott együtt a Szívünk: Szerbia, Szlovénia, Szlovákia volt ott a vébén a nevünkben is. 
• 2014-ben Horvátországgal közösködtünk
• idén Horvátországgal és Szerbiával utaztunk a vébére. 
  

Így azért már nem is olyan rossz, sőt, van okunk a büszkeségre. 

Az Orbán által említett Duna-menti futballkultúra egyébként valóban létezett valaha.

Az apja az angol Jimmy Hogan volt, aki száz éve megalapozta a magyar, az osztrák, de még a német focit is. Jonathan Wilson a Futballforradalmak című könyvében külön fejezetet szentel a Duna-menti iskolának. Ebben azt írja, hogy Hogan és helyi követői szakítottak a fizikalitáson nyugvó angol stílussal, ehelyett a labdajáratáson alapuló fociban hittek, amiben óriási jelentősége volt a technikai képzettségnek, de nem öncélúan, hanem azért, hogy azzal is elősegítsék a gyors passzjátékot. 

A közép-európai kávéházi kultúra lett a megújítója az angol elitiskolákból induló, de a munkásosztályt meghódító játéknak. „Ahhoz, hogy a taktika fontosságára minden kétséget kizáróan fény derüljön, az kellett, hogy az ügyet felkarolja egy olyan társadalmi osztály, amely képes alakotóelemeire szedni a labdarúgást, és a részekről absztrakt síkon gondolkodni a futballpályán és azon kívül is. Ez végül Közép-Európában következett be a két világháború között. Amit az uruguayiak és az argetinok ösztönösen éreztek, annak részleteit és mozgatórugóit az osztrák és a magyar burzsoázia - jobbára zsidó értelmiségi része - el is tudta magyarázni. A labdarúgás modern értelmezése és szakami vitakultúrája a bécsi kávéházakban született meg.” Bécshez hasonlóan Budapesten is intellektuális vita folyt a futballról. 

Jellemző a Duna-menti iskolára, hogy amikor 1938-ban a hazai rendezésű világbajnokságon a fasizmus nyomait magán viselő olasz csapat a sebességére és a fizikai fölényére alapozva legyőzte a magyar válogatottat a döntőben, és sokan temetni kezdték a Duna-menti stílust, Jean Eskenazi francia újságíró ezt a kérdést tette fel: „Végül is hogyan kell futballozni? Gyengéden, mint aki szeretkezik, vagy otrombán, mint aki a busz után rohan?”

A Horthy-rendszer zsidóellenessége, majd a nácik megjelenése után a zsidó származású magyar edzők elkezdték járni a világot. Kürschner Izidor jelentősen hozzájárult a brazil foci fejlődéséhez. Az Aranycsapat szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv mögött jelentőségében nem marad el Gutmann Béla sem. „Túlzás lenne kijelenteni, hogy Guttmann Bélának köszönhető a brazil futball, de ez nem áll messze az igazságtól. Az ő neve fémjelezte a közép-európai futball utolsó nagy edzőgenerációját, ő volt a kávéházi kultúra utolsó képviselője, és talán a futball ártatlanságának utolsó védelmezője is” - írja róla Wilson. 

„Argentínának is megvolt a maga titkozatos idegenje, aki a tengertúlról érkezett, hogy átadjon valamiféle misztikus bölcsességet. Kürschnerhez és Gutmmanhoz hasonlóan Hirschl Imre (Emérico, Emerich Hirschl) is magyar volt és zsidó” - ismertet meg egy másik, itthon alig ismert nevet Wilson. Ami igazán jó hír, mert ezek szerint nemcsak a cseh, az osztrák és Orbán szerint a délszláv, hanem a brazil és az argentin futballnál is jogosan érezhetjük, hogy a mi kutyánk kölyke. Egészen nehéz döntés eldönteni, a horvát-argentinon kinek szurkoljon az ember. 

Wilson maga egyébként a Duna-menti iskolát nem terjeszti ki egyértelműen dél felé, azt vallja, hogy „urbánus mozgalom volt, amely nemcsak Magyarországot, hanem Ausztriát, Csehszlovákiát, Észak-Olaszországot, valamint valamilyen szinten Jugoszláviát és Romániát is elérte.” De persze bele lehet érteni. A mostani horvát sikernek azonban egészen más alapjai vannak, hogy micsoda, és miért nehezen másolható számunkra, arról itt van egy cikk. Mészáros Lőrinc (vagy Orbán Viktor, ahogy tetszik) azt elég világosan felismerte már, hogy anyagilag számukra jobban megéri a horvát, mint a magyar fociba fektetni, ezért lett tulajdonos Mészáros Lőrinc Eszéken. Ki is mondta, hogy a magyarokkal szemben a horvát játékos piacképesek Európában, az eszéki és a felcsúti csapat között meg is indult a játékosok áramoltatása. És stadiont is épít a rossz infrastruktúrájú Horvátországban Mészáros Lőrinc, ráadásul úgy, ami itthon elképzelhetetlen, nem közpénzből, hanem a saját zsebébe nyúlva.

Hogy milyen is Orbán szerint a közép-európai, és így a magyar foci: 

„Rengeteg, katonai fegyelmezettséggel végzett munka szükséges hozzá. Ezen kívül van még egy-két olyan nemzet Közép-Európában, mint például a horvátok és a csehek, akik született futballnemzetek. A közép-európai mentalitás azt jelenti, hogy egyszerre van a játékában fegyelem és latinos szellemesség. Az északiak inkább fegyelmezettek, de kevesebb szellemesség van a játékukban, míg a délieknél kevesebb a fegyelem, és több a szellemesség. Mi, magyarok e két erényt jól kombináljuk. Volt valaha egy közép-európai futballstílus, iskola, illetve filozófia, amely kifejezetten a latinos, brazilos, könnyed, hibátlan technikai képzettségre, és a jóval fegyelmezettebb játékrendszerre épült. Ezt próbáljuk mi is tanítani a Puskás Akadémián”. Eddig elég kevés sikerrel. 

Orbán Viktor egyébként nem a horvátoknak szurkolt a vébé elején, hanem Perunak. Azt mondta, hogy gyerekkora óta rajong értük (Peru 1982 óta nem volt kint a vébén.) 2010-ben viszont a világbajnokság előtt Orbánnak még Argentína volt a favoritja, „Nem lenne ellenemre, inkább így fogalmaznék, és a szívem meg az eszem itt nem kell, hogy két irányba haladjon, ha az argentinok nyernének, feltéve, ha nem olyan brutális szabálytalan játékot űznek, mint néha szoktak, és nem rugdossák agyon az ellenfeleiket, hanem egy tudásukhoz méltó, szép játékkal rukkolnak ki, akkor egy argentin győzelem az nem volna a kedvem ellen való”.

Egy kicsit nehéz követni, hogy Orbán mikor kinek szurkol éppen, 2008-ban azt nyilatkozta, hogy „magam inkább a latin focit szeretem”, máshol is azt mondta, hogy a spanyol foci áll hozzá közel, a fia, Gáspár viszont Bayern-szurkoló. Ehhez képest 2010-ben az Inter-Bayern BL-döntőn az Inter-szurkolók közé ültek be.

Hogy milyen is Orbán számára szép foci, azt ugyanúgy nehéz követni, mint azt, hogy kinek drukkol. Mert a latin és a spanyol foci szerelmese máskor meg leszólta a Barcelona-játékát és az angol stílust istenítette:

„Csak kalaplevéve lehet nyilatkozni arról a precíz, odaadó, tökéletességre törekvő szakmai munkáról, ami a Barcelonában a legkisebb gyerektől a klub tetejéig tapasztalható. Tízezer órákat igényel, míg olyan gépezetet lehet alakítani tizenegy játékosból, amire a Barcelona képes. De mégis az az érzésem támad – ez persze ízlés kérdése is –, hogyha egy Barcelona-meccset láttam, akkor láttam mindet. Ebben persze van némi túlzás, de csak kicsi. Ha nem jön be oldalról a labda, és nem zúdul be oda a kilencven kilós csatár két védővel a hóna alatt, mint Angliában, ahol a futballt kitalálták, akkor nekem valami hiányzik, ami persze megint ízlés kérdése. És ha Hegedűs Béla a Vasas védelméből előretörve nem lő kapura, vállalva Rudi bácsi büntetését is, akkor hiányérzetem van. Ezért a Barcelona futballját bár tisztelem, de számomra egy másik világot jelent, ide nem értve a régi Barcát, amelynek a játékát nagyon szerettem.”

2010-ben egyébként Orbán így nyilatkozott a vébén:

„Szlovéniában él két és fél millió ember, és ott voltak a vébén. Szlovákiában talán hatmillió, Szerbiában ugyancsak annyi. Mi akkor miért nem vagyunk ott? Azonkívül, hogy valamit rosszul csinálunk, nem tudok más magyarázatot adni arra, hogy miért nem tartozunk a modern kor futball-középhatalmai közé. Tehát ezen a téren is változtatni kell. Kishitűségre nincs semmi okunk. A foci mindig egy kicsit több, mint a lehetőségek határa.” Azt is idézték tőle ekkor, hogy „Miután az elmúlt években ígéretes dolgok is történtek a magyar futballban, elsősorban a utánpótlás területén, úgy gondolom, jó esélyünk van arra, hogy a következő világbajnokságot ne nélkülünk rendezzék meg. Szerintem már ezen is itt kellett volna lennünk, a külföldön játszók tudása indokolta volna, hogy össze tudjunk rakni egy olyan csapatot, mint amilyen mondjuk a szlovénoknak van, és hogy ez nem sikerült, az szakmai probléma, de ez nem az én dolgom, ezt majd megoldja az MLSZ vezetése. Reális elvárás, hogy négy év múlva ott legyünk, ahol a futball van, vagyis a világbajnokság harminckettes döntőjében, és nem is szeretném, ha bárki lejjebb tenné a mércét”.

Orbán egyébként két okra vezeti vissza a magyar foci mélyrepülését. Van a politikai magyarázat:

„Magyarországon a kommunizmus idején politikai cél volt, hogy megutáltassák az emberekkel a futballt. Ez nem összeesküvés-elmélet. A kommunista vezetés ’56 után általában veszélyesnek ítélt mindent, ami nemzeti összetartozást és – mint 56-ban – közös cselekvést eredményezett. Ezeket tudatosan szétbontották, sőt szétbombázták a szellemi élettől a csapatsportokon keresztül a politika világáig. Tehát itt példátlan, központilag irányított ellenszélben kellett volna futballeredményt elérni.”  

És a romantikus: 

„Nem akarok itt anekdotázni, de a magyar futball hanyatlása akkor kezdődött, amikor a szertárakban nem volt először rend. A magyar futball hanyatlása akkor kezdődött, amikor hazaküldték az embereket meccsek után a büféből ahelyett, hogy ott tartották volna őket. 

A magyar futball akkor kezdett hanyatlani, amikor azok az emberek, akik nélkül nincsenek pályák, nincsen szertár, nincsen kultúra, egész egyszerűen kiöregedtek és eltünedeztek a pályák környékéről. Először ők tünedeztek el, aztán eltünedeztek a pályák, aztán lassacskán az a miliő, amely újra és újra fölnevelte a zseniális tehetséggel megáldott magyar futballistákat, szép lassacskán sorvadásnak indult.”

És nem titkolja el azt sem, hogy jóval fontosabbnak tartja a focisikereket egy szimpla sporteredménynél: 

„Amire szükségünk van, a nemzeti önbecsülés, és ez Magyarországon a sportból jöhet. Itt tapasztaljuk meg hétről hétre, hogy mi is vagyunk valakik, ráadásul nem is akárkik.”

És rosszul érinti, hogy ez másoknak sikerül:

„Persze a nemzeti büszkeségünket is bántja, hogy nálunk egyébként nem szerencsésebb sorsú és múltú országok képesek rendbe tenni az életüknek ezt a területét, Magyarország pedig hátul kullog a sorban.”Ami a legendás magyar stílusra vonatkozik, az elmúlt pár évben volt holland, német, belga és most olasz szövetségi kapitánya is a válogatottnak. 

Orbán 2009-ben így köszöntötte a felcsúti akadémiára látogató FIFA-vezetőt, Sepp Blattert:

„Köszönjük szépen, Elnök úr, hogy a mai jelenlétével és bejelentésével megerősítette, illetve megerősíti azt a hitet a magyar labdarúgás nagy családjában, hogy nekünk is terem majd itt még babér. Örülünk, hogy jelenlétével megerősíti, hogy a magyar futball csak a múltjából építkezhet, ha a jövőjére gondol. Örülünk annak, hogy megerősíti a magyar futballtársadalmat, és azt üzeni mindannyiunknak, hogy elsősorban mi, magyarok saját magunkra, magyarokra támaszkodjunk, mi neveljük magunknak a magunk játékosait, mi menedzseljük a magunk játékosait, mi válogassuk a magunk játékosait. 

Legyen a mai fiatalokból újra sikeres, világbajnoki döntőig is akár menetelni képes, új, nagy, magyar válogatott.” Ennek már 9 éve. De legalább a mi kutyánk kölyke valóban ott van a vébédöntőben.