„Egyre inkább Szíriának néz ez ki, nem Caracasnak.” A nicaraguai üzleti élet egyik prominense mondta ezt július elején az országgal foglakozó legjobb amerikai újságírónak. Hogy már nem Latin-Amerika, hanem az egész világ legpokolibb helyéhez hasonlította hazáját, elég jól szemlélteti, hova jutott Nicaragua, a kis közép-amerikai ország, amióta áprilisban nagy, kormányellenes tüntetések kezdődtek.

Több száz halott, ezernél jóval több sérült, sok letartóztatott és eltűnt nicaraguai – bár a pontos adatokat valószínűleg soha nem fognak kiderülni, nicaraguai emberi jogi szervezetek ilyen számokat emlegetnek, amikor az elmúlt hónapok áldozatairól beszélnek. A régióhoz képest is rendkívül véres történelmű Nicaraguában az ilyesmi nem újdonság, de az ország teljes szétesése - sokan már bukott államként utalnak rá - mégis hír.

A legrosszabb hely Latin-Amerikában

A széteső Spanyol Birodalomból 1821-ben függetlenné váló ország elmúlt 200 évének tragédiáját a legjobban az az adat illusztrálja, hogy ma Haiti mögött Nicaragua Amerika legszegényebb országa. A függetlenség utáni évszázadban helyi földesurak rivalizáltak az állati sorban tengődő parasztok felett a hatalomért, és általában az nyert, akit az országba időnként bevonuló amerikaiak támogattak fegyverrel.

A helyzet 1927-ben kezdett stabil diktatúrává alakulni, amikor az a Somoza-család  jutott hatalomra, amelynek három tagja a következő 52 évben irányította az országot. A Somoza-rezsim brutális volt, viszont következetesen USA-párti, aminek köszönhetően a hidegháború évei alatt Washington soha nem fordult ellenük. Az 1960-as évektől kezdve azonban az állati viszonyokat megelégelő parasztok és szövetségeseik elkezdtek szerveződni, és az ebből született Sandinista mozgalom, részben szovjet támogatással egyre sikeresebben vette fel a harcot Somozáékkal szemben.

A kvázi-polgárháborút 1979-ben a sandinisták megnyerték, Somozát elkergették, és feléptítették szovjetbarát, de nem különösebben véres rezsimjüket. Az 1985-ös választásokat demokratikusan megnyerték, amikor pedig az öt évvel későbbit elvesztették, vezetőjük, Daniel Ortega átadta a hatalmat utódjának. A következő másfél évtizedet a sandinisták ellenzékben töltötték, egyre jobban balra tolódtak, és egyre inkább Ortega, valamint felesége Rosario Murillo pártjává váltak. A pár még azt is túlélte, hogy Murillo lánya szexuális zaklatással vádolta meg nevelőapját, Ortegát. A sandinisták végül 2007-ben, demokratikus választásokon juttatták vissza az elnöki székbe Daniel Ortegát.

A második Ortega-elnökség azonban alapvetően más lett, mint az első. Az egykori harcostársak mérséklő ereje nélkül az elnök nekiállt lebontani a nicaraguai jogállamot. A fékeket tönkretette, az ellensúlyokat eldobta, a játékszabályokat és az alkotmányt pedig addig csavargatta, amíg sikerült törvénybe foglaltatnia, hogy akárhány elnökválasztáson indulhat újra és újra. És a feleségét tette meg az ország alelnökének. Ahogy az ilyen helyzetekben lenni szokott, a nicaraguaiak egy ideig naivan, majd tehetetlenük figyelték, hogy az egykori balos gerillavezér átvedlik egy politikai-gazdasági maffia fejévé, a társadalomban azonban a feszültség csak egyre nőtt. (Személyes élmény még 2013-ból, egy jobb módú nicaraguaival folytatott beszélgetésből: „Somozáék alatt 10 család lopott el mindent, most 100. Ez lenne a fejlődés?”)

Teljes szétesés

Ez a társadalmi feszültség 2018 áprilisára jutott el a robbanásig. A szikra szó szerint az volt: miután tűz ütött ki az ország déli határához közeli Indio Maiz természetvédelmi területen, a sandinista kormány képtelen volt kezelni a helyzetet. Se a szomszédos, jóval gazdagabb Costa Rica segítségét nem fogadták el, se független megfigyelőket és újságírókat nem engedtek a területre. Eleinte csak néhány száz környezetvédő egyetemista tüntetett, ám Ortegáék elkövették azt a hibát, hogy ugyanekkor nekiálltak megreformálni az adó- és nyugdíjrendszert, ami már ezreket vitt ki a nagyvárosok utcáira.

A sandinisták hatalmát ebben a tíz évben többek közt a kormánnyal védettségért cserébe együttműködő üzleti körök garantálták, ám a gazdasági reformok őket is hátrányosan érintették. Néhány nap alatt a két különböző célú demonstráció egyesült, és az üzleti élet szereplői felől is lehetett elégedetlen hangokat hallani. A rendőrség előbb csak gumilövedékkel és könnygázzal lőtte a tüntetőket, később már éles lőszerrel is, és innét már nem volt visszaút.

Az első tüntetések óta eltelt közel négy hónapban Nicaragua tényleg egyre jobban hasonlít Szíriára. A tüntetők száma csak növekedett, a sandinista rezsim pedig egyre keményebben reagált. Ez még nem polgárháború, de az országban iszonyatos dolgok történnek, és tényleg közel-keleti szinten brutális eseményekről kerülnek fel képek és videók az internetre. Május 30-án a főváros Managuában hatalmas ellenzéki tüntetést tartottak az addig elesettek emlékére, a rendőrség pedig a békésen felvonulók közé lőtt, legalább 16 embert megölve.

Különösen aggasztó, hogy ahogy az ilyen keménykedő rezsimek esetében lenni szokott, az egyre piszkosabb munkát már nem a hivatalos fegyveres testületek végzik el, hanem mindenféle rejtélyes paramilitáris egységek. Arcukat maszkokkal eltakaró, állig felfegyverzett fiatalok támadnak tüntetésekre és ami még ijesztőbb, terrorizálnak a sandinisták ellen állást foglaló városokat, lakónegyedeket, embereket. Üzleteket fosztanak ki, civileket vernek meg, házakat gyújtanak fel, a halálos áldozatok közt pedig gyerekek is bőven vannak. Különösen brutálisak a megmozdulásokat szervező diákokkal szemben, de verték már meg a Nicaraguában hagyományosan társadalmi ügyekben nagyon aktív katolikus egyház képviselőit is.

Ortegáék tagadják, hogy nekik bármi közük lenne ezekhez a rejtélyes igazságosztókhoz, és mindenféle titokzatos külső erőket és ügynököket, bűnözőket és drogkartelleket vádolnak az erőszakkal. Közben az utóbbi években egyre autoriterebb rezsim ellenére is szép gazdasági fejlődésnek induló ország gyakorlatilag működésképtelenné vált. Aki tudja, a vagyonát menekíti, a sok ellenőrzőponttól közlekedni is alig lehet, számtalan vállalkozás lehúzta a rolót, a gazdaság egyik motorjának számító külföldi, elsősorban amerikai turisták pedig más úticélt kerestek maguknak 2018 nyarára. Az elszegényedés pedig csak növeli az országban az elégedetlenek számát.

Amerika közbeszól

Július végére már a regionális szervezetek is elkezdtek foglalkozni az egyre véresebb konfliktussal. A napokban az Amerikai Államok Szervezete hosszasan tárgyalta a nicaraguai helyzetet, és a bolíviai-venzuelai balos blokkal szemben túlnyomó többséggel el is ítélték a sandinista kormányt. Különösen Costa Rica sürgeti, hogy történjen valami, mert a jóval gazdagabb és békésebb országba most már nicaraguaiak tízezrei menekültek át.

A kontinensen persze az utolsó szó az amerikaiké, még akkor is, ha az USA, szemben a hidegháború éveivel, ma már viszonylag békésen el tudja fogadni, hogy ne washingtoni bábkormányok működjenek minden közép-amerikai országban. A Latin-Amerikában nem különösebben aktív Trump-adminisztráció felől mindenesetre érkeztek olyan jelzések, hogy figyelnek Nicaraguára, az erőszakért egyértelműen Ortegáékat teszik felelőssé, és mintha buzdítanák is a rezsimhez még hű sandinistákat, hogy igyekezzenek változtatni a helyzeten.

Ez a néhány mondat, valamint hogy az áprilisi tiltakozási hullám után Washingtonban meghallgatták a tüntetéseket szervező civileket, már elég volt ahhoz, hogy Ortegáék azonnal egy újabb amerikai puccsról kezdjenek beszélni. Ez Nicaraguában különösen kényes téma, mivel az 1980-as években a Reagan-kormány valóban pénzzel és fegyverrel támogatta a sandinista kormány ellen küzdő contrákat. (Lásd még: Irán-Contra-affér)

Ortegáék narratíváját az amerikai puccsról sok nyugati balos véleményformáló is átvette – nagyjából ugyanazok, akik Che Guevarától Hugo Chávezig minden latin-amerikai „antiimperialista” politikust a keblükre ölelnek. És nem hajlandóak észrevenni, ha a kontinensen, ahogy most éppen Nicaraguában, éppen egy balos rezsim az elnyomó. Az országot összesen már 16 éve irányító, feleségével most már egyértelműen dinasztikus álmokat szövögető Daniel Ortegát ma már cseppet sem túlzás Somozáékhoz hasonlítani.

Nicaraguában legközelebb 2021-ben kell elnökválasztást tartani, de különböző ellenzéki erők most már azt követelik, hogy ezt hozzák előre, mert csak így lehet megállítani az erőszakhullámot. Ortega szerint erről szó sem lehet. Ha tényleg ragaszkodik a hatalomhoz, csak további vérontással fogja tudni megfékezni a vele egyre elégedetlenebb nicaraguaiakat.