• Augusztus elején Dél-Afrikában megjelent egy könyv, amely arról szól, hogyan erőszakolták az apartheid-rendszer miniszterei a színesbőrű gyerekeket egy lakatlan szigeten.
  
• A szerző egy volt rendőr, Mark Minnie, aki a 80-as években nyomozott a pedofilhálózat után, de aztán hirtelen levették az ügyről.
• Pont azután, miután a pedofilhálózat két állítólagos tagját holtan találták, fejbelőtték magukat. Egyikük előtte vallomást tett Minnie-nek.
• Minnie 30 év múlva megírta a könyvet az ügyről, azonban egy héttel a megjelenése után, most kedden, holtan találták a bozótban. Állítólag fejbelőtte magát.

Mark Minnie rendőr volt a 80-as évek Dél-Afrikájában. Furcsak időszak volt az az ország történetében: Nelson Mandela akkor még börtönben ült, a miniszterelnököt Pieter Bothának hívták, a fekete népességet kirekesztő és terrorizáló apartheid-rendszer már repedezett, de még nagyon is élt, Magnus Malan védelmi miniszter ha kellett, katonai erővel tartotta fenn.

Minnie Port Elizabeth városában volt drogügyekkel foglalkozó rendőr. Ez azt jelentette, hogy rengeteg emberrel kapcsolatba került, és bejárta a városnak azokat a negyedeit is, ahol tele voltak az utcák drogdílerekkel és szexmunkásokkal. Egy nap az egyik kollégája azzal kereste fel, hogy a gyülekezetéből egy nő beszélni akar vele. Minnie elment a találkozóra, ez pedig megváltoztatta az egész életét. A nő fia elvezette a testvéréhez, akit akkor éppen kórházban kezeltek.

Kiderült, hogy a fiút brutálisan megerőszakolták, a nyomok pedig nem egyszerű tettesekhez vezettek, hanem befolyásos politikusokhoz.

Ebből a az esetből kerekedett ki közel három évtizeddel később “A madárszigeti elveszett fiúk” (The Lost Boys of Bird Island) című könyv. A kötet augusztus elején jelent meg, az egyik szerzője Minnie, másik pedig egy volt dél-afrikai oknyomozó újságíró, Chris Steyn.

A könyvben a szerzőpáros azt állítja, hogy az ország akkori védelmi minisztere és egyik legbefolyásosabb politikusa, Magnus Malan és társai - köztük még két kormánytag - katonai helikopterekkel hordták a fiatal színesbőrű fiúgyerekeket a Port Elizabeth-től légvonalban 60 kilométerre lévő Madárszigetre, ahol leitatták, majd megerőszakolták, megalázták őket.

A könyv maga akár egy összeesküvésekkel foglalkozó hollywoodi film forgatókönyvének is elmenne, amelyben a tanúk teljesen váratlanul öngyilkosságot követnek el, az akták eltűnnek, a felettesek pedig se szó, se beszéd leveszik az ügyről a nyomozókat, akik ennek ellenére sem hagyják magukat, inkább felmondanak, és folytatják a nyomozást.

Az apartheid-rendszerre még mindig nagyon is jól emlékező dél-afrikai közvéleményt azonban sokkolta a hír, hogy befolyásos fehér politikusok fekete gyerekeket erőszakolhattak, még ha az harminc évvel ezelőtt is történt. Aztán pedig olyan dolog történt, amire senki sem számított:

Alig egy héttel a könyv megjelenése után holtan találták Mark Minnie-t egy bokor aljában. Állítólag fejbelőtte magát.

Izgultak, hogy helikopterezhetnek, de aztán leitatták őket és pisztolyt dugtak az ánuszukba

City Snacks egy billiárdterem volt Port Elizabeth kikötői részén. Hemzsegtek arrafelé az alvilági alakok, és a kiszolgáltatott nincstelenek. “Tökéletes hely ahhoz, hogy pedofilok fiatal fiúkat szedjenek fel” - áll a könyvben. A fiúk rendszerint füvet vesznek a drogdílerektől, fizetni azonban nem tudnak érte, hiszen szegények. Valahogy azonban mégis kell, különben rossz dolgok fognak történni velük, ezért általában elszívják a cigit, aztán “elmennek” egy felnőttel. Majd az ott keresett pénzből kifizetik a dílert.

Minnie jól ismerte ezt a helyzetet, hiszen kábítószerrel foglalkozó zsaru volt akkoriban. Így tengette az életét az a fiú is, aki később a könyve egyik forrása lett. Aztán egyszer a 14 éves fiú találkozott “Dave bácsival”, akinek többször szexuális szolgáltatást nyújtott.

Ez a fiú mesélt először Minnie-nek arról, hogy Dave bácsi rendszeresen kerített hozzá hasonló fiatal fiúkat, akiket aztán helikopterrel a Madárszigetre vittek, ahol más férfiakat kellett szórakoztatniuk. Ezt onnan tudja, hogy egy alkalommal őt magát is elvitték.

A fiú szerint ezek a gyerekek izgatottak voltak, ami nem is csoda. Helikopterrel utazhattak, ott pedig húst és alkoholt kínáltak nekik. Ez számukra luxus volt. Az alkoholtól azonban teljesen elbódultak, volt, aki nem is emlékezett rá, mi történt ott vele.

Pedig a a szexuális erőszak a minimum volt, ennél sokkal durvább dolgok is történtek, a könyv külön kiemeli, hogy az egyik fiúnak egy pisztolycsövet dugtak az ánuszába, majd meghúzták a ravaszt.

A fiút ezután ugyanazzal a helikopterrel szállították a kórházba, amellyel odavitték. Ott soron kívüli, VIP-kezelést kapott, a személyzetet, illetve a fiú családját pedig lefizették.

A fiú szerint a társaság középpontjában egy férfi állt, akit a nagy fülei miatt csak “Ore”-nak hívtak, ami a helyi nyelven füleket jelent. A fiú szerint róla az a hír járta, hogy különösen szadista.

Mark Minnie és Chris Steyn szerint ez a férfi volt Magnus Malan védelmi miniszter. A társai pedig: John Wiley környezetvédelmi miniszter, Dave Allen üzletember és egy harmadik, név szerint meg nem nevezett miniszter. Ők azok, akikről a szerzők tudják, hogy kicsodák, de hangsúlyozták, hogy a hálózatban még többen is lehetnek.

Malan 2011-ben meghalt, a családja és a volt kollégái azonban határozottan tagadják, hogy érintett lett volna az ügyben. Az állítólagos pedofilhálózat központi figurája lenne ő, hiszen akkoriban az ország második legbefolyásosabb embere volt (a miniszterelnök után), védelmi miniszterként pedig a katonai helikopterek szállítóeszközként való alkalmazásra is lehetősége lehetett.

Nála azonban sokkal érdekesebb két másik szereplő: John Wiley és Dave Allen. Allen feladata volt a könyv szerint, hogy begyűjtse a színesbőrű fiúkat, rá hivatkoztak az áldozatok Dave bácsiként.

Minnie állítja, hogy a 80-as években letartóztatta Allent gyermekekkel való szexuális kapcsolat és gyermekpornogárfia birtoklásának vádjával, Allen pedig “dalolt neki, mint egy kanári”. Például megnevezte a kormánytagokat.

Mielőtt azonban bíróság elé állíthatták volna, Allen meghalt. A hivatalos vizsgálat eredménye szerint fejbelőtte magát a városon kívül, a tengerparton. Amikor megtalálták, a fegyver még a kezében volt, csak épp pusakpornyomok nem voltak a seben. Hagyott viszont egy üzenetet, amelyben azt írta, öngyilkos lett, mert egy régebbi motorbaleset miatt annyira fáj a háta, hogy már nem tudja elviselni. “Senki sem hibás ebben” - mondta.

Hogy, hogy nem, véletlenül pont ugyanez történt az ügy másik fontos szereplőjével, John Wiley miniszterrel is pár héttel később: fejbelőtte magát.

Épp akkor, amikor jelöltként nagyon is számítottak a munkájára a közelgő választási kampányban. A Botha-kormányban ugyanis ő volt az egyetlen angolul beszélő miniszter.

A halála annyira váratlanul ért mindenkit, és annyira képtelen volt, hogy már akkor elterjedt róla az a pletyka, hogy valaki csak el akar tussolni valamit. Ezt a South Africa’s Daily News újság akkori szerkesztője írta később egy könyvében. Ez volt az a haláleset, amely felkeltette Chris Steyn érdeklődését is. Az újságíró nyomozni kezdett Wiley halálának ügyében, egészen addig, amíg a szerkesztői nem szóltak neki, hogy foglalkozzon inkább valami mással.

Mark Minnie ugyanígy járt, Allen halála után a főnökei levették az ügyről, állítólag ügyészi utasításra. Minnie szerint ezzel a rendőrség a szőnyeg alá akarta söpörni az ügyet.

A rendőr ezt annyira a szívére vette, hogy felmondott a rendőrségnél. Ezután tanár lett belőle, még az országból is elköltözött. Az ügy azonban soha nem hagyta nyugodni, és később, amikor találkozott Steynnel, úgy döntöttek, összevetik az akkori nyomozásuk eredményeit, és könyvet írnak belőle. Mindketten úgy gondolták, hogy Wiley és Allen halála nem öngyilkosság volt.

“Ez az utolsó esélyünk, hogy elmondjuk az igazságot erről a rettenetes bűncselekményről, és hogy reménykedjünk az igazságszolgáltatás valamely formájában” - mondta Minnie arról, miért írták meg a könyvet.

Ez ő és a könyve:

Az elhivatottságában az is közrejátszott, hogy tinédzserként őt magát is megerőszakolta két szintén tinédzser társa, szerinte ez az élmény volt az, ami miatt képtelen volt hagyni az ügyet.

Annyira arrogánsak voltak, hogy még a vendégkönyvbe is beleírtak

A könyv augusztus 4-én jelent meg, több dél-afrikai újság is közölt belőle részleteket. Hivatalos megerősítés azonban nincs rá, hogy valóban úgy történt-e minden, ahogy azt Minnie és Steyn írja.

• A könyv jórészt a harminc évvel ezelőtti nyomozásukra épül.
• Több áldozat is megszólal, de név nélkül, a beszélgetések leirata pedig szintén több évtizedes. A könyv szerzői azt sem tudják, mi történt velük azóta.
• Kórházi dolgozókkal is beszéltek (szintén évtizedekkel ezelőtt), közülük volt, aki megerősítette, hogy pénzt kapott a fiúk kezeléséért, más nem volt hajlandó beszélni, igaz, nem is tagadott.
• Steyn forrásai megerősítették a helikopterutakat, a repülési naplók ugyanakkor nem állnak rendelkezésre.
• A Dave Allen-akta még 1987-ben “eltűnt” Mark Minnie rendőrségi íróasztaláról.

A könyv megjelenése után azonban több más újságíró is a nyilvánosság elé állt, és azt mondták, maguk is nyomoztak a madárszigeti pedofilhálózat ügyében. Egyikük, Colin Urquhart azt mondta, egy a szigeten dolgozó forrása tanúja volt a légyottoknak,

szerinte a miniszterek pedig annyira arrogánsak voltak, hogy még a sziget vendégkönyvébe is beleírtak.

Steynhez hasonlóan azonban őt is leállították a szerkesztői, miután a rendőrség informálisan a tudtukra adta, rossz az, amit csinál.

Egy másik újságíró, Gavin Evans 1990-ben nekiszegezte a kérdést Magnus Malannak, hogy tud-e a pedofilhálózatról. Evans szerint Malan azt válaszolta, hogy igen, de előbb visszakérdezett, hogy “mivel vádol engem?” Az újságíró szerint a miniszter akkoriban érinthetetlen volt.

Minnie-ék megemlítettek a könyvben egy harmadik kormánytagot is, őt azonban nem nevezték meg az ügyvédjük tanácsára. Ennek az oka az, hogy az illető - Malannal és Wiley-val ellentétben - még életben van. Megírták viszont például azt, hogy van egy nyaralója Fokváros keleti részén.

A leírtak alapján az illető magára ismert: Barend du Plessis egykori pénzügyminiszter egy közleményt adott ki. Ebben azt írja, nem a bűnösségét szándékozik beismerni azzal, hogy közleményt ad ki, egyszerűen csak felismerhetőnek tartja magát. Hozzátette, hogy amennyiben a szerzők valóban rá gondoltak, akkor ezért “felelősségre vonhatónak” tartja őket.

Ugyanazt tették a fekete fiúkkal, mint a politikai ellenzékkel

Minnie-ék a könyv végén felszólították az egykori áldozatokat, hogy lépjenek a nyilvánosság elé. Egyikük ezt pár nappal a könyv megjelenése után meg is tette, igaz, a nevét és az arcát nem adta hozzá. Az újság, amelyik lehozta a történetét, azt a megjegyezést tette, hogy nincs módjuk ellenőrizni a megszólaló igazát, de leközlik a mondandóját.

A most 44 éves férfi azt mondta, 13 évesen, négy másik fekete fiúval együtt került a szigetre, ahol alkoholt itattak velük majd megerőszakolták őket. A férfi megnevezte Dave bácsit és Magnus Malant is, mint a férfiakat, akik megerőszakolták. Malan egy egész éjszakán át a "feleségeként" kezelte őt.

Nem dél-afrikaiként nehéz megérteni az ügy valódi jelentőségét.

Több újság is felhívja rá a figyelmet, hogy itt bizony az elnyomó apartheid-rezsim fehér, befolyásos tisztviselői erőszakoltak meg és aláztak meg fiatal színesbőrű gyerekeket.

Agresszív és erőszakos emberek, akik eközben egy országot irányítottak, és akik ugyanilyen agresszív és kegyetlen módon léptek fel az apartheid-ellenes aktivizmus ellen is. És akik úgy hitték, bármit megtehetnek egy színesbőrű emberrel, mert a színesbőrűeknek nincsen méltóságuk.

A dél-afrikai rendőrség nagyon óvatosan nyiatkozott arról, hogy indítanak-e bármiféle vizsgálatot a pedofil bűntények ügyében. A rendőrségi szóvivő szerint “figyelemmel kísérik” az ügyet, de ez nem jelenti azt, hogy újra is nyitnák az aktákat

A bozótban találtak rá, egy golyóval a fejében

A könyvről és annak állításairól szóló diskurzus javában zajlott még, amikor kedden a hatóságok bejelentették:

Alig egy héttel a könyvbemutató után megtalálták Mark Minnie holttestét, Port Elizabeth külvárosában egy barátja birtokán, egy fa mellett a bozótban.

Mellette egy fegyver, ami viszont nem az övé. A rendőrség szerint fejbelőhette magát, még egy üzenetet is hagyott, amelyben beszámol az öngyilkosságról.

Mégis, az egész haláleset kísértetiesen hasonlít John Wiley és David Allen 1987-es öngyilkosságára. Amelyekről Minnie és Steyn is azt vallja, hogy szerintük nem voltak öngyilkosságok.

Ismerősei és barátai azt mondják, képtelenség, hogy Minnie végzett volna magával. A halála előtt nem sokkal a dél-afrikai Netwerk24 portál újságírója eltöltött vele nyolc órát. Az újságíró azt a következtetést vonta le, hogy Minnie paranoiásan félt, vele is alig volt hajlandó találkozni, de az is feltűnt neki, hogy a volt rendőr gyermeki lelkesedéssel vetette magát az információk után, és folyamatosan a telefonján chatelt a forrásaival.

A kiadója szerint Minnie nagyon izgatott volt a könyv megjelenése miatt, nagyon készült egy fokvárosi könyvbemutatóra, és alapvetően úgy gondolkodott, hogy a könyv csak a kezdet, ő pedig tovább folytatja a nyomozását. Hozzátették, úgy tudják, hogy Minnie-ék a könyv megírása után sikeresen lekövettek több nyomot is, és készek voltak új bizonyítékokkal előállni.

Chris Steyn szerint kifejezetten vártak arra, hogy a könyvben megnevezett politikusok környezetéből valaki pert indítson ellenük, mert akkor a bírósági eljárásban további bizonyítékokat is nyilvánosságra hozhatnak.

Az biztos, hogy Minnie és Steyn is kapott fenyegető hívásokat az elmúlt időszakban.

A dél-afrikai rendőrség jelenleg is vizsgálatot folytat, hogy kiderítsék, Minnie halála gyilkosság vagy öngyilkosság volt-e. A BBC cikke ugyanakkor megjegyezte, ha Minnie-t megölték, az azt jelenti, hogy az országban még mindig működhetnek a régi apartheid-rezsimhez hű erők.

Mindenesetre Minnie halálának már van egy konkrét következménye: a könyv megjelenése után a történetét - igaz, névtelenül - elmesélő egykori áldozat újra megkereste az újságot, és közölte, biztos benne, hogy Minnie-t megölték, és ő maga is félti az életét. Ki tudja, ezek után hajlandó lesz-e bárki is követni a példáját, és akár névvel, arccal a nyilvánosság előtt vállalni a történetét?