A 7+1 legnagyobb nagyvállalati elkúrás az utóbbi évekből
2015 szeptember 24., 15:19
A Wall Street egyetlen ura sem került bíróság elé a 2008-as válság után
Tíz évvel ezelőtt, a Lehman Brothers bedőlésével kezdődött el a világgazdaság eddigi legsúlyosabb válsága. Miután a Lehman szeptember 15-én reggel csődvédelmet kért, a folyamatok megállíthatatlanok voltak: sorra derült ki a nagy befektetési bankokról, hogy súlyos gondokkal küzdenek.
Megroppanásuk egybeért a kipukkanó ingatlanpiaci buborékkal, a jelzálogpiaci válsággal, az épp recesszióban lévő amerikai gazdaság állapotával, majd a hatás továbbhullámzott a világ többi részére is. Világszerte emberek milliói vesztették el munkájukat, rengetegen szegényedtek el, drasztikusan visszaesett a fogyasztás, miközben a válság kirobbanásában vastagon érintett befektetési bankokat gigantikus állami mentőcsomagokkal tartották életben.
A válság okait firtató elemzések általában két dologra szoktak rendre kitérni: egyrészt, hogy egy sor strukturális probléma és kisebb válságok szerencsétlen együttállása kellett ahhoz, hogy a 2008-ban induló krízis ekkora pusztítást végezhessen. Másrészt, hogy nemcsak a gazdaság mélyszerkezetében megbújó problémák, hanem súlyos emberi mulasztások, nem egy esetben szándékosan elkövetett csalások is szerepet játszottak abban, hogy ennyire komoly összeomlás következhetett be.
A legnagyobb befektetési bankokat fenyegető csődhullám idején ugyanis hamar kiderült, hogy a globális pénzintézetek mérlegeinek semmi köze nem volt a valósághoz, hogy ezek a pénzintézetek szépen becsomagolva mérgező és összedőlésre ítélt hiteleket árultak, szándékosan megtévesztve így a fogyasztóikat, miközben a bankárok számára kialakított juttatási rendszer éppen az eszetlen kockázatvállalást díjazta teljesen irreális bónuszokkal.
A feltárt visszaélések és bűncselekmények sorát még hosszan lehetne sorolni, ahogy az érintett pénzintézeteket is: a Goldmans Sachstól az AIG-on át a JP Morgan Chase-ig, a Bank of Americaig és a Morgan Stanley-ig a Wall Street legnagyobb szereplőiről derült ki, hogy tisztességtelen gyakorlatot folytattak a válságot megelőző években.
De hiába nyomozott a visszaélések után vizsgálóbizottság, a tőzsdefelügyelet, az amerikai igazságügyi minisztérium, és hiába találtak számos szabálytalanságot, végül úgy alakult, hogy
a nagy pénzintézetek egyetlen vezetőjének sem kellett bíróság elé állnia.
Voltak persze, akiket lecsuktak, de azok jellemzően a kishalak voltak. A nagy bankok sem úszták meg teljesen: jellemzően sok milliárd dolláros büntetést kellett fizessenek. De a személyes felelősségre vonás elmaradt.
Ugyan szokás azt gondolni, hogy az amerikai gazdasági elit csúcsán lévők, ahányszor fény derült visszaéléseikre, a vagyonuk és politikai kapcsolataik révén mindig megúszták az elszámoltatást, de nem ez a helyzet: az 1929-es válság után a New York-i tőzsde vezetője is börtönbe került, a nyolcvanas évek takarékszövetkezeti válsága után 1100 ember ellen emeltek vádat és nagybankok vezetőit is elítélték, a kilencvenes évek könyvelési visszaélései után pedig komoly szereplők, az Enron vagy a WorldCom vezetőit is hosszú időre börtönbe küldték.
Túl nagy, hogy bukjon
Annak kapcsán, hogy végül a jelentős szereplők közül senkit nem vádoltak meg semmivel, legtöbbször az úgynevezett Holder-doktrínát szokták emlegetni: Barack Obama igazságügy-minisztere, Eric Holder még 1999-ben, akkor még a Clinton-kormány miniszter-helyettesként kiadott egy feljegyzést, melyben gyakorlatilag az állt, hogy a nagy pénzintézetek túl nagyok lehetnek ahhoz, hogy eljárás induljon velük szemben. Holder érveit általában a 'too big to fail (vagy időnként jail)' mondással szokás összefoglalni: a legnagyobb pénzintézetek elleni eljárásnak olyan nem kívánt következményei is lehetnek, melyek alapjaiban rázhatják meg a pénzügyi rendszert és a gazdaságot, és ezt érdemes figyelembe venni, mielőtt fellépnek velük szemben.
Jó pár évvel és egy világválsággal később ugyanezt ismételte meg az igazságügyi minisztérium bűnügyi részlegének akkori vezetője: Lanny Breuer 2012-ben beszélt arról egy ügyvédi rendezvényen, hogy munkája során egy vádemelés eldöntése előtt figyelembe kell vennie az adott vállalat, az iparág és az egész gazdaság helyzetét is.
Ezek persze nem teljesen alaptalan felvetések, szólnak amellett racionális érvek, hogy egy állam kellő elővigyázatossággal és alaposan felkészülve vizsgáljon olyan vállalatokat, melyek sorsától sok ember munkahelye vagy további vállalatok sorsa múlhat. De gyakran felmerülő érv, hogy a probléma abból adódott, hogy az amerikai ügyészség alapelvként értelmezte ezt a szempontot, és egyáltalán nem kívánta bolygatni a legnagyobb bankvezérek ügyeit. Az amerikai államügyészség működését ismerők szerint a valóság persze ennél összetettebb volt, és egy sor tényező együttállása kellett ahhoz, hogy az ügyészek nem mentek a Wall Street legnagyobb játékosai után.
Személyes felelősség helyett súlyos bírságok
Mielőtt ezekre az érvekre kitérnénk, érdemes megnézni, kik kerültek bíróság elé. A 2017-es adatok alapján összesen 324 embert ítéltek el a 2008-as válsággal összefüggő bűncselekmények miatt, akik jellemzően mind kishalak voltak: értékesítők, hitelügyintézők, ingatlanfejlesztők és hasonló pozíciót betöltők, akik egyes ügyfeleket ugyan megtévesztettek, de a rendszerszintű csalások kitalálásában és fenntartásában nem vettek részt.
Egy másik összesítés szerint bankárok is voltak a börtönbe küldött személyek között: a válság következményeinek enyhítésére létrehozott programokat ellenőrző kormányzati főfelügyelő 2016-os jelentése szerint összesen 35 bankár került rács mögé a pénzügyi csalások következtében. Szerintük az sem igaz, hogy ezek ne lettek volna jelentős szereplők, igaz, csak állami szinten: a Wall Street nagybankjaiból valóban nem vittek senkit bíróság elé.
A tíz évvel korábban a 'túl nagy a bukáshoz' érvet felvető Eric Holder vezette igazságügyi minisztérium ugyanis más taktikát választott, és elkezdtek jelentős pénzbírságokat kiszabni a pénzintézetekre: egy elemzés szerint
2009 és 2015 között 49 intézetet összesen 190 milliárd dollárra bírságoltak meg.
Ez óriási összeg, de a bírságot a részvényesek állták, és cserébe az érintett vállalatok vezetőinek nem kellett felelősséget vállalniuk a válság előidézésében betöltött szerepükért.
Pedig az amerikai kongresszus által felkért kétpárti vizsgálóbizottság (FCIC) terjedelmes anyagot állított össze 2010-re: strukturális hiányosságok mellett potenciális egyéni felelősöket is megneveztek. Köztük a Wall Street legnagyobb neveit is, például az egykori amerikai pénzügyminisztert, aki később a Citigroup vezetője lett, valamint a Merrill Lynch és az AIG több vezetőjét.
A FCIC jelentése szerint mindannyiukkal szemben indokolt lett volna a további nyomozás, a bizonyítékok ugyanis arra utaltak, hogy ezek a vezetők tudatosan tévesztették meg az intézményeik befektetőit.
Mint évekkel később kiderült, a vizsgálóbizottság az eredményeket 2010-ben átadta az igazságügyi minisztériumnak, de hiába számítottak arra, hogy az ügyészek majd lépni fognak, semmi ilyesmi nem történt. Helyette jöttek a sok milliárdos bírságok, a személyes felelősség felemlegetése nélkül.
„Mintha a bankok részesei lettek volna egy rendszerszintű, súlyos gaztettnek, de valahogy ebben a bankárok nem vettek volna részt.”
– mondta erről a 2009 és 2010 között működő vizsgálóbizottságot vezető Phil Angelides, aki ma sokakhoz hasonlóan úgy látja, hogy a felelősségre vonás elmaradása alapjaiban kavarta fel az amerikai közéletet, és ennek következményei vissza is köszöntek a politikában.
A Wall Street Journal 2016-ban tekintette át a válságot követő 156 polgári- illetve büntetőügyi eljárást, melyet a tíz legnagyobb amerikai bank ellen indítottak. Mint összesítésükből kiderült, csak az elindított ügyek 19 százalékában neveztek meg személyi felelőst, és a 47 megnevezett személy közül egyetlenegy volt, aki igazgatótanácsi szintről érkezett.
Ugyan a vizsgálóbizottság által további vizsgálódásra javasolt személyek nevét akkor nem hozták nyilvánosságra, később nagyjából kiderült, kiket ajánlottak az államügyészség figyelmébe. Szinte minden bizonnyal a listán szerepelt Bill Clinton egykori pénzügyminisztere, Robert Rubin, aki 26 évet húzott le a Goldman Sachsnál, mielőtt a Citigroup igazgatótanácsi tagja, majd elnöke lett.
Pénzügyminiszterként Rubin sokat tett a Wall Street működésére vonatkozó szabályok enyhítéséért, ezzel sok elemző szerint tevékenyen hozzájárult a válság kialakulásához. Többek között 1999-ben segített keresztülvinni azt a törvényt, amely egy 1933 óta érvényben lévő tiltást oldott fel, és ismét lehetővé tette befektetési és kereskedelmi bankok összeolvadását, majd kevéssel a törvény elfogadása után távozott is posztjáról: az új lehetőségek révén óriásivá nővő Citi egyik vezetője lett. Becslések szerint tízéves pályafutása alatt összesen 126 millió dollárt keresett a banknál.
A válságot megelőző években Rubin a bank igazgatótanácsát vezette. Ez volt az az időszak, amikor a Citigroup agresszívan terjeszkedett a jelzálogpiacon, annak ellenére is, hogy ekkor már bőven jelentek meg figyelmeztetések a formálódó ingatlanpiaci buborékról. Később napvilágra került információk szerint Rubin egyike volt azoknak a banki vezetőknek, akiknek már 2007 szeptemberében tudomása volt arról, hogy a banknak jóval nagyobb a kitettsége a másodrendű, kockázatos jelzáloghitelekből, mint ahogy az akkor ismert volt, majd ezt az információt októberben letagadták a bank elemzői előtt. Ezután a tőzsdefelügyelet vizsgálódott a Citi után, de a nyomozás az igazgatói szintig nem ért fel.
Az egyetlen Wall Street-i bankár, akit leültettek
Ugyan a Wall Street vezéreiig valóban nem ért el az igazságszolgáltatás, de van egyetlen Wall Street-i vezető kereskedő, aki börtönbe ment. És a története elég jól összefoglalja, hogyan zajlott az elszámoltatás 2008-ban.
Kareem Serageldin a Credit Suisse kereskedője volt, és 2014-ben 30 hónapnyi börtönbüntetésre ítélték, mert a portfóliójában szereplő tételeket csalással értékesebbnek állította be, mint amennyit valójában értek.
Serageldin bűncselekményt követett el, amit be is vallott, de a New York Times riportja szerint a férfi elítélésekor még a bíró is megjegyezte, hogy bűne csupán egy apró szeglete volt a gonoszság azon légkörének, ami a férfi bankjában és a többi nagybankban uralkodott.
A lap újságírója, Jesse Eisinger több tucat érintettel, azaz bankárokkal, védőügyvédekkel, egykori és jelenlegi ügyészekkel beszélve próbálta megérteni, hogyan lehetséges, hogy az évszázad egyik legsúlyosabb, szándékos csalások által is előidézett gazdasági összeomlása után egyetlen bankár letartóztatásával végződjön az elszámoltatás. Cikke azért igazán izgalmas olvasmány, mert árnyalja azt a képet, hogy az ügyészekből egyszerűen hiányzott a szándék vagy a mersz, hogy a leghatalmasabbak után eredjenek, és egy jóval összetettebb magyarázatot ad.
Egyrészt a történteteket közelről követők szerint sokat számított, hogy az igazságügyi minisztérium több kínos vereségbe is belefutott a megelőző évtizedben, ügyészeik több, nagyvállalatok ellen indított, nagy presztízsű ügyet buktak el a bíróság előtt. Ami akkor alig észrevehetően, de egy alapvető változáshoz vezetett: a fehérgalléros bűncselekmények gyanúja esetén az államügyészség egyre inkább a megegyezésekre és a pénzbírságok kiszabására kezdett koncentrálni. Ez viszont komolyan hatott az ügyészek munkájára is, hiszen sokaknak 2009-re egyszerűen nem volt kellő tárgyalótermi tapasztalata ahhoz, hogy ennyire kiemelt ügyeket vigyenek az ország legjobb és legjobban fizetett védőügyvédei ellen.
Jól jelzi a fenti változást, hogy míg a kilencvenes évek közepén az összes szövetségi vádemelés 17,6 százalékát tették ki a fehérgalléros ügyek, addig a 2009 és 2012 közötti időszakban ez az arány csupán 9,4 százalék volt.
Az ügyészség kudarcaiba saját túlzó ambíciók is belejátszhattak: az igazságügyi minisztérium történetét ismerő források szerint a nyolcvanas évekig az volt a szokás, hogy a céges/pénzügyi visszaélésekben nyomozó államügyészek a vállalatokon belül bűncselekmény-gyanúba keveredő személyek után mentek. De ekkoriban zajlottak a nagy maffiaperek, például a Gambino vagy a Bonanno-családok ellen, ahol ügyészkollégáik egész bűnszervezeteket tudtak felszámolni, jóval nagyobb presztízsű, nagyobb hírnevet kiváltó ügyeket víve így.
A meggyőződés, hogy nagyobb ívű, egész vállalatok ellen indított eljárásokat kéne indítani konkrét cégvezetők vagy beosztottak hajkurászása helyett, egy ideje már érlelődött az igazságügyi minisztériumban, de végül 2001-ben vált hivatalos irányelvvé, amikor George W. Bush Michael Chertoffot nevezte ki a minisztérium bűnügyi vezetőjévé.
Chertoff legismertebb ügye a világ egyik legnagyobb könyvvizsgálója, az Arthur Andersen ellen indított eljárás volt, amiben azt vizsgálták, a vállalat hogyan segített elrejteni az Enron hatalmas veszteségét a külvilág elől. Az Arthur Andersen képviselői a visszaemlékezések szerint azzal számoltak, hogy majd egy pár millió dolláros megegyezéssel letudhatják az eljárást, de az ügy végül a bíróságig jutott, ez pedig a vállalat végéhez vezetett.
A sikeres ügyészségi munkának azonban nem várt következményei lettek: az Arthur Andersen elítélésével 26 ezer munkahely szűnt meg, és ez politikailag egyáltalán nem festett jól. Látványos, hogy a rákövetkező években mennyire visszavett az államügyészség a bíróság elé vitt ügyekből: 2004 és 2012 között 242 peren kívüli egyezséget kötöttek vállalatokkal, míg a megelőző 12 évben ez a szám 26 volt.
Ebben az időszakban jelentősen megnőttek az egyezség során megállapított összegek, azaz a vállalatok egyre súlyosabb pénzeket fizettek, az ügyészek pedig egyre könnyebben értek el sikereket. Úgy, hogy közben éveken át alig kellett tárgyalóteremben nagyvállalatokkal szembeni komoly ügyeket vinniük, az egyéni szintű felelősség kérdése pedig nem került elő az ilyen típusú bűncselekmények vizsgálata során.
A visszaemlékezések szerint 2003 után felmerült még egy javaslat, ami alapvetően alakíthatta volna át a nagyvállalatokkal szembeni fellépések gyakorlatát. Bush igazságügyminiszter-helyettese, Larry Thompson állított össze egy feljegyzést, amely nyomán alapjaiban nehezítették volna meg, hogy a nagyvállalatok vezetősége összehangoltan védekezhessen a tárgyalások során. Eddig az volt a gyakorlat, hogyha felmerült a gyanú, hogy egy nagyvállalat tisztességtelen magatartást folytat, akkor a vállalat fizette a vezetők jogi költségeit, felbérelték az ország legjobb ügyvédi irodáit, ha esetleg több vezetőt is megvádoltak, ügyvédeik közös védői megállapodást kötöttek, így összehangolhatták a védekezésüket.
Thompson ötlete az volt, hogy az ügyészek akkor tekintsenek együttműködőnek egy nagyvállalatot (ami ugye automatikusan jó pontokat jelent a tárgyalás során), ha nem biztosítanak hasonló kiváltságokat a vezetőségnek. A felvetés azonban az első igazán éles helyzetben rosszul sült el: az államügyészség 2005-ben emelt vádat a könyvvizsgáló és tanácsadóóriás KPMG ellen, azt állítva, hogy a cég gazdag ügyfelei adóelkerülésében segédkezett. A vállalat 17 vezetőjét vádolták meg, de a bíró később 13 esetben ejtette a vádat, éppen azért, mert szerinte a vádlottak alkotmányos joga sérült az új típusú ügyészi eljárás miatt.
Ezután össztűz zúdult az ötletre: Eisinger elmondása szerint az ügyvédi szervezetektől a nagyvállalati lobbin át a Wall Street Journal véleményrovatáig, illetve a kereskedelmi kamaráig és a legnagyobb liberális jogvédő szervezetig mindenki ágált a felvetés ellen, ami mögül a politikai is látványosan kihátrált.
Az igazságügyi minisztérium egykori főfelügyelője, az azóta fehérgalléros ügyfelekre szakosodott ügyvéd, Michael Bromwich szerint ez alapvetően határozta meg a játékszabályokat a nagyvállalati ügyeknél.
Tovább nehezítette az igazságügyi minisztérium munkáját, hogy a kétezres évek közepén komoly megszorítások jöttek, a visszaemlékezések szerint emberhiánnyal kellett küzdeniük, miközben az FBI is inkább csak a terrorizmussal összefüggő ügyekben segített be plusz emberekkel, a nagyvállalati visszaélések ekkor nem voltak olyan fontosak. Így aztán, amikor beütött 2008, az akkori ügyészek szerint sem megfelelő erőforrás, sem a kellő szakértelem nem állt rendelkezésükre. Ez hamar kiderült élesben is: 2009-ben a Bear Stearns két vezetőjét vitték bíróság elé, azzal a váddal, hogy megvezették a befektetőket. De a vádirat nem volt rendesen összerakva, és az ügy szétesett az esküdtszék előtt.
Ez érezhetően hatott az államügyészség munkájára is, hiszen ha valamire nem volt szüksége akkor a minisztériumnak, azok a bíróság előtt elbukott bankárperek voltak.
A bukás persze az ügyészeknek sem állt érdekében: a legtöbben ugyanis nem az állami szférában képzelik el egész karrierjüket, nagy fizetéssel járó magánpraxisokat pedig megnyert ügyekre lehet építeni. Ez a karrierista szemlélet a beszámolók szerint különösen meghatározó volt az Obama által a bűnügyi részleg élére megtett Lanny Breuer idején, amikor egy egykori washingtoni ügyész szerint az volt a közszájon forgó mondás, hogy az államügyészség
nem megy rá olyan ügyekre, ahol 100 százalékban biztosak abban, hogy bűnös a vádlott, de csak 70 százalékig biztosak benne, hogy meg is nyerhetik az ügyet.
Ezt erősítette meg nemrég az egykori államügyész, Paul Pelletier is, aki éveken át hajszolta az AIG vezetőit, de hiába, végül elmaradt a vádemelés. Szerinte azért, mert felettese, Breuer nem volt benne biztos, hogy a bíróság végül elítélné Joseph Cassanót, az AIG vezetőjét és a válság elősegítésében sokak szerint leginkább felelős szereplőt, ezért inkább ejtette az ügyet.
Az, hogy ezek az ügyek nehezen megnyerhetőek voltak, annyira nem meglepő: az egyik legegyértelműbb visszaélés, a jelzálogpiaci visszaélések esetén például az érintett szereplők rendkívül összetett sémát építettek ki, és a válság kitörése után évekig tartó jogi vita indult arról, hogy akkor ez most kiskapukat kihasználó, de legális rendszer, vagy pedig eleve illegális szisztéma volt. (Mostanra ez a kérdés eldőlni látszik, és egyes elemeit egyértelmű bűncselekménynek szokták tartani.) Ugyanakkor az ügyészi visszaemlékezésekben rendre visszaköszön az a vélemény, hogy nagyon nehéz feladat lett volna egy ennyire komplex mechanizmust meggyőzően leleplezni az esküdtszék előtt.
Ezért sokan inkább a könnyebb célpontokra mentek. Így lett a kétezertízes évek elejének ügyészsztárja a Wall Street megtisztítójaként ünnepelt Preet Bharara, aki 2009-ben került a területileg a Wall Street ügyeiben illetékes New York déli részének ügyészi hivatalához.
Bharara, bár valóban látványos eredményeket ért el, de a nagybankok topvezetőinek sosem eredt nyomába. Ügyészként elsősorban a bennfentes kereskedésre fókuszált, mivel az könnyen bizonyítható és könnyen behúzható ügynek számított. Több jelentős fogása is volt, hedgefund menedzserek mellett a Goldman Sachs egy igazgatóját is sikerrel vitte bíróság elé. 2012-ben még egy TIME-címlapot is kapott tevékenységéért, és sokat emlegették a Wall Street seriffjeként.
Ennek ellenére állandó kritika maradt vele kapcsolatban, hogy a válságot elősegítő csalásokkal az ő ügyészsége sem foglalkozott. 2015-ben Bharara és Holder is arról beszélt az Atlantic újságírójának, hogy szó sincs arról, hogy az ügyészség ne próbálkozott volna, de a rendelkezésükre álló bizonyítékok nem mutattak egyértelmű bűncselekményeket.
Túl későn, túl keveset
Sok vita zajlik még ma is arról, hogy a válságot előidéző tényezők közül mi eredt szándékos, kitervelt bűncselekményből, és mi volt inkább hanyagság vagy kapzsiság okozta nem szándékos mulasztás. És ezt a sokszereplős, rendkívül összetett történetet sem könnyű pár emberre fókuszálva összefoglalni. De ha akad kiemelhető kulcsfigurája a válság utáni felelősségre vonások elmaradásának, akkor az Eric Holder.
Holder a legkritikusabb időszakban, 2009 és 2015 között vezette Obama igazságügyi minisztériumát, így jelentős szerepe volt abban, hogy egyetlen Wall Street-i vezető ellen sem emeltek vádat ebben az időszakban. Az pedig, ahogyan távozott posztjáról, elég látványosan megmutatja, milyen alapvetői gátjai lehetettek a vezető bankárok elszámoltatásának.
Amikor 2015-ben Holder távozott posztjáról, visszatért ahhoz a Covington & Burling ügyvédi irodához, ahol minisztersége előtt is dolgozott. Az iroda ügyfelei között ott vannak a legnagyobb Wall Street-i bankok, épp azok, melyeknek vezetőit legfőbb ügyészként Holder nem vádolta meg. Ismerős kollégája is akadt az irodánál, az ügyészi évek alatt 'nem biztosan nyerhető' ügyeket nem szívesen vivő Lanny Breuer ekkor már itt dolgozott. Ekkora forgóajtózást még a sokat tapasztalt amerikai közegben sem gyakran látni, nem véletlen, hogy csoportos átigazolásuk után a sajtóban árnyék-igazságügyi minisztériumként kezdték el emlegetni a legnagyobb bankárok védelmére szakosodott irodát.
Holder, miközben valóban hatalmas bírságokat rótt ki a bankokra, illetve azok részvényeseire, egyetlen vezetőt sem vitt bíróság elé. És gyakori vélemény, hogy utódjának, Loretta Lynchnek már jóval nehezebb dolga lett volna, hiszen a visszaélések csúcsidőszaka 2005 és 2006 környékén lehetett, azaz ekkor már tíz évvel korábban elkövetett bűncselekményeket kellett volna feltárniuk, miközben az ügyészségnek foglalkoznia kellett az aktuális ügyekkel is. A jelenleg is ügyvédként praktizáló Holder idén nyáron már azt pedzegette, hogy 2020-ban demokrata színekben harcba szállna az elnökjelöltségért. Az szinte borítékolható, hogy kampányának akadnának támogatói a Wall Streeten.
Azon a Wall Streeten, ahol a dolgok menete sok szempontból visszatért a régi kerékvágásba: a már 2008 után is túl nagynak tartott bankok közül többen mára még nagyobbak lettek, a JPMorgan Chase, a Bank of America és a Wells Fargo is jóval nagyobb tőkével bír, mint 2007-ben. Időközben a bankárok bónuszai is visszakúsztak a válság előtti szintre: a Wall Streeten tavaly az átlagos bónusz 184 ezer dollár volt, ami 17 százalékos emelkedést jelentett a korábbi évhez képest, és közelit a valaha volt legerősebb évhez, 2006-hoz, amikor átlagban 191 ezer dollárt fizettek ki bónuszként.
Ugyan a 2010-ben elfogadott Dodd-Frank-törvény jelentősen megszigorította a bankok felügyeletét, és sokkal keményebb stresszteszteken kell rendszeresen átesniük a pénzintézeteknek, Trump már elkezdte visszanyesni a törvény egyes rendelkezéseit, miközben a Fehér Ház körül ebben a ciklusban is tolonganak a befektetési bankokat megjárt figurák.
És közben úgy érkezhetett meg a válság kitörésének tízéves évfordulója, hogy a felelősként megnevezett és meg is bírságolt intézmények vezetői közül egynek sem kellett bíróság előtt felelnie a történtekért. A válság okainak feltárására létrehozott vizsgálóbizottság elnöke, Phil Angelides szerint ez súlyosan aláásta a közbizalmat, és gyakran visszatérő vélekedés, hogy az elszámoltatás hiánya is hozzájárulhatott az amerikai politika jelenlegi válságához.
(A címlapképen és a cím feletti képen Robert Rubin és Chuck Prince látható, meghallgatásuk előtt. Fotó: Chip Somodevilla/Getty Images/AFP)
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.