Istenem, ezt most miért kellett?! 

- nyögtem fel félhangosan, amikor elolvastam Gyurcsány Ferenc és a Demokratikus Koalíció köremailjét, ami arról tájékoztatott, hogy nemsokára kezdődik az Utcai Ellenállás, ami annyit tesz, hogy a DK tüntetéseket rendez a Parlamentnél kedden, aztán szerdán, aztán csütörtökön, sőt mindaddig megállás nélkül, amíg le nem mond a kormány.

Ez azonban előítéletes felnyögés volt.

Nehéz kiválasztani a magyar politika legellenszenvesebb vonását, de az egyik mindenképp az, hogy a politikusokról általában puszta előítéletek, és nem az alapján mondanak/mondunk véleményt, amit mondanak vagy tesznek. Úgyhogy abbahagytam az istenemezést és kimentem a helyszínre, hogy élőben nézzem meg, hogy néz ki a Gyurcsány-féle ellenállás.

Maga az esemény tehát egy olyan, elsöprő erejűnek szánt tüntetéssorozat nyitánya volt, ami a saját magukra szabott alkotmány és választási törvény, meg a rendelkezésére álló százmilliárdok ellenére, egyszerűen a békés tömegakarat erejével söpri el az Orbán-rendszert. Aki nem híve a mindenáron való ellenzéki összefogósdinak, az is beláthatja, hogy egy ilyen, a résztvevő mennyiségére játszó tömegmozgalmat egyetlen párt, legyen az bármilyen nagy, egymaga semmiképpen sem szervezhet meg. Nálunk ráadásul nincsenek nemhogy nagy, de közepes méretű ellenzéki pártok sem, a meghívóban ennek ellenére szó sem volt arról, hogy bármilyen más párt, szervezet vagy mozgalom ott lenne a szervezők között. 

Nem baj, a helyszínen majd ez is kiderül.

A DK az Alkotmány utca Kossuth téri torkolatában építette fel a színpadát, ami előtt a tüntetés meghirdetett, délután ötös kezdési időpontjában jóindulattal 300 nyugdíjas Gyurcsány-hívő álldogált. Tőlük jó ötven méterre, a Kossuth téri óriás zászlórúd tövében pedig lakodalmas és túrasátrakból vertek tábort azok, akikről ekkor még - tévesen - azt hittem, hogy a DK leglelkesebb aktivistái, akik eszerint szó szerint vették a Főnök üzenetét, miszerint addig nem mennek haza, amíg a kormány le nem mond.

A két csoport összekeverését nagyban segítette, hogy mindkét helyen - mármint a sátortábornál és a közvetlen közelében felvert színpadnál - az Orbán Viktor-motívum volt a vizuális szervezőerő. Előbbi helyen akadt Hitleres-Orbános tabló

és szürrealista Orbán-bábu is

Míg az utóbbinál a legmarkánsabb látványelem egy rakás jókora műanyag hordó volt az oldalára kasírozott Orbán-fotóval.

Mire a DK szenvedélyes műsorvezetője a színpadra lépett, 500-nál is többen lettünk, de a DK-n kívül más szervezetnek nyoma sem volt a tömegben, már ha nem számítjuk a jelenésszerűen felbukkanó Demszky Gábort és Horváth “Búra” Csabát.

Ami ezután következett, az maradéktalanul boldoggá tehette azokat, akik a politikát a népszórakoztatás egyik műfajának fogják fel - ez voltam például én - akik viszont komolyan veszik ezt az egészet, azok szegények - nem akarom túl korán lelőni a poént - máris foghatják a kötelet, a szöget meg a kalapácsot, és hurkolhatják a csúszócsomót.

A DK a jelek szerint úgy beletanult a kitelepülős-színpados népszórakoztatásba, mint valami rutinos falunapos fellépő. Az egész esemény profin meg volt koreografálva. A közönséget ügyenesen megválogatott, a közönség életkorához igazított zenés setlisttel kezdték hevíteni - Europe: Final Countdown, Beatles: Help, Michael Jackson: They Dont Care About Us - aztán jött a műsorvezető-hergelőember, aki huszonhatszor sütötte el a délután egyik kulcsszavát, a “lúzerkormányt”. Természetesen az Orbán-kormányra gondolva. Ami gondolom igazi duplacsavaros, az ínyenceknek szóló vicc volt, hiszen azt a kifejezést az Index annak idején elképesztően népszerű, 2003-as szavazógépes cikksorozata hozta be a köztudatba. Ami a dátumból is következően természetesen azt jelenti, hogy a “lúzerkormány” szó az akkori Medgyessy-kormányra lett kitalálva, aminek ki más volt a sportminisztere, mint maga Gyurcsány Ferenc.

A szónokok kiválasztása is gyakorlott, a tévés piac bevált fogásait értő szemmel figyelő és alkalmazó népszórakoztatókra vallott: elsőként ugyanis Nemes Gábor, az Egységes Közlekedési Szakszervezet korábbi elnöke beszélt, akinek pont ugyanaz volt a szerepe, mint a tévés tehetségkutatók első adásaiban szereplő fahangú, bikicsunájozó balfácánoknak. Nemest a Teremtő nyilván egy rakás kiváló tulajdonsággal ajándékozta meg, ha egyszer ilyen magasra jutott a szakszervezeti mozgalomban, de a beszéd képessége nem tartozik ezek közé. Az viszont lenyűgöző volt, hogy a több évizedes rutinja révén milyen gördülékenyen tudja kimondani azt, hogy

SZKSZRVZTK.

Utána Molnár Csaba, a DK EP-képviselője következett. Molnár az EP-ben egészen megtanult szónokolni, remekül váltogatta az üvöltést a kiabálással és egész jól sikerült hangulatba hoznia az addigra már-már ezer fő tájára duzzadó minitömeget, mire megérkezett a legfontosabb - mondjuk ki: headliner - fellépő, vagyis Gyurcsány Ferenc.

Úgy alakult, hogy évek óta nem hallottam élőben beszélni az egyik legmarkánsabb és legtehetségesebb magyar politikai szónokot, és bár egy rakás videó alapján gyanús volt, hogy valami megváltozott, élőben valósággal letaglózott, hogy valaki olyan bátor és ruganyos legyen, hogy az ötvenes éveinek derekán iyen gyökeresen merjen stílust, vagyis perszónát váltani.

Az alap, hogy Gyurcsány szinte bármilyen figurát képes adni, a tépelődő filozófustól a beindult taxisig, repertoárjával még hasonlóan tehetséges kollégáját, Orbán Viktort is megszégyenítve, de amikor utoljára hallottam őt fellépni, jellemzően az ekhós szekéren rendezett meghallgatásra érkező fiatal vándorszínészt adta, aki a sírásról a suttogáson át a bölömbikaszerű ordításig mindent bemutat a repertoárjából, olyan mívesen formálva a szavakat mindeközben, mint egy óvodai logopédus.

Most bezzeg úgy lépett a színpadra, mint a fénykorát élő Bessenyei Ferenc, aki a királyi palota borospincéjének őrét alakítja egy nemzeti sorsdrámában. A perfekcionista Gyurcsány a legapróbb részletekig kidolgozta a figurát. Minden a helyén volt, a bivalybődülésszerű első megszólalástól a finoman össze- összeakadó nyelvig, a hatalmas sóhajoktól a kásás motyogásba fulladó elhallgatásokig. Az a kar úgy hadonászott, az az arc úgy pirosodott, ahogy azt a szerep megkívánta. Gyurcsány a jelek szerint a Robert de Niro nevével fémjelzett színésziskolához tartozik, amelynek tagjai a szerep kedvéért, ha kell, testileg is átalakulnak, így pompás pocakot is eresztett, hogy a Nemzet Beborozott Pincemestere minden apró részletében hiteles legyen. Nem is volt benne semmi hiba!

Kis hiba maximum azzal volt, hogy Gyurcsány nem olyanokat kiabált, hogy “Beste labanc, az anyád istenit, hová dugtad a nyolc hektó kövidinkát”, hanem aktuálpolitikai témákat próbált érinteni. Itt ugyanis azonnal kilógott a lóláb.

Először nem is értettem, miért olyan kínos Gyurcsányt hallgatni, miközben az általa mondottak 95 százaléka - a magyar demokrácia fideszes leépítésétől annak realizálásáig, hogy a mostani helyzetben gyakorlatilag csak a békés utcai politizálás maradt azoknak, akik a rezsim leváltását szeretnék - igaz és értelmes dolog volt. Aztán hamar rájöttem, hogy éppen emiatt. A Nemzet Színésze ugyanis a fénykorában is sokkal inkább volt Ihos József, mint Bessenyei Ferenc, és amit mond, azóta sem hangzik hitelesebbnek. Ráadásul itt nem egyszerűen a hangja csengésével volt gond, hanem azzal az ordító ellentmondással, ami a szép szavai és a valós tettei között feszültek.

Arról szónokolt, hogy a magyar demokráciát már csak az utcára vonuló tömegek menthetik meg, miközben a tüntetésre csak a saját minipártjának a híveit invitálta meg. Arról öblögetett, hogy a civilek és a politikusok legszélesebb körének összefogására van szükség, de meg sem említette a háta mögött 50 méterrel - szintén a rezsim megbuktatása céljából - táborozó civileket. Azzal lázított, hogy addig tartja az embereket az utcán, amíg le nem mondatják a kormányt, hogy egy gyengébb pillanatában ő maga mondja azt kókadt hangon, hogy a kormányváltásig tartó tüntetéssorozatuk talán csak a hétvégéig fog tartani, aztán elfogy a lelkesedés. Azt ragozta, hogy csak az utcán lehet elérni bármit a kormánnyal szemben, miközben a harnadik ciklusát tölti az eszerint haszontalan parlamentben. Ezt az önellentmondást ő maga is érzékelte, azért egy adott ponton azt kezdte fejtegetni, hogy azért mégis van értelme annak, hogy a DK ott asszisztál Orbánéknak a parlamentben.

Hasonlóan volt hiteltelen, sőt fájdalmasan kulisszahasogató a tüntetés egyébként messze legsikeresebb népszórakozató attrakciója. A színpad környékén ugyanis egy rakás jókora dobot szórtak szét, rajtuk Orbán Viktor arcképével, hogy a műsorvezető külön fel is hívja a minitömeg figyelmét arra, hogy a frusztrációikat bátran éljék ki azzal hogy dobolnak egy sort Orbán Viktoron. Ezt a diktátoron való dobolást ugyanis a jugoszláv/szerb-montenegrói diktátor, Szlobodan Milosevics ellen harcoló, Otpor nevű bátor diákszervezet találta ki, egy olyan időszakban, amikor egy sima OTPOR-logó viseléséért is börtönbe zárhatták és összeverhették az embert. Csakhogy Orbán Viktor - bármit is gondoljon róla az ember - olyan mértékben nem Szlobodan Milosevics, sőt nem is hasonlítható hozzá, hogy ez a diktátoron dobolás azoknak okozta a legnagyobb kárt, akik komolyan diktátornak tartják Orbánt és alakuló diktatúrának a NER-t.

A magyar politikafogyasztók kedvenc hobbija az összeesküvéselmélet-kovácsolás, így Gyurcsány 2010 utáni tevékenysége alapján jó sokan rásütötték, hogy talán direktben Orbán fizeti, hogy a részvételével sorra hiteltelenítse el az ellenzék akcióit. Én nem hiszek az ilyen elméletekben, az exhibicionizmus szerintem legalább akkora úr, mint a pénz, de az biztos, hogy amit hősünk ezzel az Ellenállás névre keresztelt akciósorozattal művel, az sehol sem okoz őszintébb örömöt, mint a Kossuth tér túlsó oldalán a miniszterelnöki dolgozószobában.

Az ugyanis valószínűleg tényleg igaz, hogy ha maradt egy dolog, ami esetleg, pusztán elméletben, mondhatni kizárásos alapon megrepeszthetné a NER helikopterkarosszéria szilárdságú rendszerét, akkor az a vele szembeni békés, tömeges  utcai ellenállás. De hogy is fogalmazzak: Gyurcsány Ferenc ezzel a kétségkívül mulatságos haknijával valószínűleg nem hozta meg a széles néptömegek kedvét az utcára özönléshez. Erősen véleményes ugyan, hogy Orbán Viktor diktátor-e, de az biztos, hogy ez ellen kevés erősebb vizuális érvet lehetne hozni, mint Gyurcsányék dobolását.

A tüntetés után még azzal mentem haza, hogy a második BL-meccs után visszatérek az éjszakai Kossuth térre, ahol a sátra előtt elbeszélgetek Gyurcsánnyal, a Végsőkig Kitartó Pincemesterrel. Hiszen ekkor még azt hittem, hogy a sátortábor is az Ellenállás akciósorozat része.

Aztán, miután negyed 12 táján megérkeztem a lakodalmas sátorhoz, ahol egy tucatnyi lelkes ember éppen a civilek és a profi politikusok összefogásának fontosságáról diskurált kempinszékekben ülve, szerencsére nem azzal a kérdéssel nyitottam, hogy hol alszik a Feri. Hamar kiderült ugyanis, hogy ezeknek a lelkes aktivistáknak a világon semmi közük a DK-hoz, azon felül, hogy ők is a korrupt kormány távozását szeretnék. Ők ugyanis a Tuareg becenevű, VIII. kerületi SZDSZ-es politikusból a fideszes Kocsis Máté politikai keresztapjává és befuttatójává váló, majd innen a  civil aktivizmusra átnyergelő Szabó Gábor hívei, akik - ellentétben a Hangemberrel - legalább vállalnak némi valódi erőfeszítést is, és már tíz napja kint táboroznak a Parlament előtt, hogy a rendőrség pár naponta - a parlamentbe érkező külföldi vendégek biztonságára hivatkozva - hajnali 3 óra tájban kiszorítsa őket a térről.

Nekem valami azt súgja, hogy előbb fogják ők megbuktatni Orbánt, mint Gyurcsány Ferenc.