Ékszert hordani jó dolog, a kortárs magyar ékszer pedig hála istennek világszínvonalú, kreatív, klasszul néz ki, sőt gyakran vicces is, így a hétvégén tényleg jobbnál jobb bemutatókat tartottak az Ékszerek Éjszakájának 3 napja alatt. Többek között bemutatkozott kér fiatal tervező - Németh Franciska és Vincze-Bába Gabriella is, akiknek a kiállítását én nyitottam meg. Íme a megnyitó szövege jó sok képpel:

Kedves gyűrű-, karkötő- orrkarika-bross- fülbevaló-, nyak- és bokaláncrajongók!

A különféle anyagok kombinálása nemcsak egy buliban jó szórakozás.

Hanem például a munkaasztalon is.

Az általam jól ismert szubkultúrák közül az ékszertervezőké ezen a téren a DJ-ket és horgászokat is kenterbe veri, Németh Franciska pedig - minden újságírói túlzás nélkül mondhatom - Hunter S Thompson óta a legnagyobb anyagkombinálók egyike.

Hősünk úgy passzintja össze az aranyat az obszidiánnal vagy az alumíniumhabot az ezüsttel és a korállal, hogy azt nemcsak nézni, hanem hordani is öröm. Ezen a bemutatkozó műhelykiállításán olyan kollekciót mutat be, aminek mondhatni a lényege ez a vidám, szertelen szabadság, ami hála istennek gyakran átcsap a szabadosságba is.

Vincze-Bába Gabriella pedig az anyagok és textúrák kombinálása mellett olyan nagyban játszik, hogy ő az élőt keveri a mesterségessel, az organikusat a kovácsolttal, a természeteset az absztrahálttal, de olyan ügyesen, hogy egy csomószor azt sem tudjuk, melyik világban járunk éppen.

Baromi érdekes dolog ez az ékszertervezésben: a műfaj egyfelől szinte időtlennek tűnik. A naponta 300 Google-keresést végrehajtó modern ember is megdöbben, ha véletlenül ó-vagy középkori ékszerek fotóit dobja fel a találati lista. A fáraók korának Egyiptomában olyan ékszereket temettek el a nagymenőkkel, hogy az egyik felüket simán felvetné ma is bárki úgy, hogy a környezetének fel sem tűnne, hogy az illető nem kortárs darabokat hord. 

A IV. Orbán kormány egyetlen női tagja, Bártfai Máger Andrea nemzeti vagyon kezeléséért felelős tárca nélküli miniszter kormányülés előtt nyugodtan a blúzára tűzhetne egy olyan brosst, amit a Kárpát-medencében előtte utoljára a Szvatopluk-kormány egyik ülésén hordtak, és senki sem szúrná ki, hogy nem egy eredeti Németh Franciskát hord.

Az ékszerkészítők másfelől a legújítóbbak és legkísérletezőbb kedvűek az általam ismert művészek közül. Fantasztikusan sokféle anyagot használnak, köztük a kortárs technológia legfrissebb, sci-fi hangulatú fejlesztéseit, a már emlegetett, és odabent meg is tekinthető alumíniumhabtól a konyhai munkalapok alapanyagául is szolgáló, mindennek ellenálló és közben remekül megmunkálható szuperműanyagokig, az összes elképzelhető szilárd szerves anyagról, kövekről és fémekről nem is beszélve.

Egy jó ékszerkollekciót elnézve az ember egyszerre gondolja azt, hogy semmi sem változik és hogy minden lehetséges, ami igen kellemes zsibongást okoz az agy hátsó részén.

Én egyébként a saját bőrömön tanultam meg, hogy a kortárs ékszertervezésben mi a pontos  szerepe a kísérletezésnek és mire valók a nagy klasszikusok. 

Én ugyanis, mivel nem is olyan nagyon régen, már bőven felnőttként kezdtem ékszert hordani, azóta is olyan lelkesedéssel vásárolom a gyűrűket, mint egy lelkes gyerek. 

Az első gyűrű, ami hordani kezdtem, ezüstből készült, a harmincadik születésnapomon találtam Barcelonában a Ramblán, lehajoltam érte, felpróbáltam és pont ráillett a bal kezem gyűrűsujjára, mire felhúztam, hogy azóta megszakítás nélkül legyen legalább egy gyűrű valamelyik ujjamon. Aztán, amikor rájöttem, hogy milyen sokféle ékszer létezik még férfiaknak is, illetve hogy a magyar tervezők is milyen szuper ügyesek, elkezdtem összevásárolni mindenféle vad, furcsa anyagból készült gyűrűket. 

A legszebb talán a Velencében vett, piros korallból kifaragott, oroszlán alakú gyűrűm volt. Ez két órán át bírta, mielőtt gesztikulálás közben hozzá ne koccantottam egy házfalhoz, hogy azonnal kettétörjön. A bátor formájú, űrműanyagból készült, narancssárga Vékony Fanni-gyűrűmet akkor törtem ketté, amikor egy nyögvenyelősen készülő cikket befejezve örömömben az asztalra csaptam. A Swarowsky-kristályokkal borított lenyűgöző csicsagyűrűmet szüretelés közben beleejtettem a szőlőprésbe, amit csak préselés közben vettem észre. Érdekes, hogy a kristályok nem akkor estek le róla, hanem egy órával azután, hogy megtaláltam, viszont egyszerre hullottak le róla, igen hatásos látványt nyújtva.

Szóval az ilyen élmények vezettek rá arra a felismerésre, hogy nincs jobb a kísérleti gyűrűknél, hiszen ha ezek a fogyóeszközök nem léteznének, a tervezők mind éhen halnának az elpusztíthatatlan fém gyűrűiket simogatva.

A kortárs ékszer tehát jó esetben egyszerre kísérleti, vad, szabad és időtlen.

És ez itt most egy különösen jó eset, Franciska és Gabriella ugyanis látványosan tehetséges tervezők, aki már ezen a bemutatkozó kiállításukon is nemhogy kiforrott, de abszolúte lebilincselő kollekciókkal álltak elő.

Vincze-Bába Gabriella az egészet a lótusz motívumára építette, az ékszerei pedig bizonyos értelemben olyanok, mint egy jól megtervezett sportkocsi, amennyiben álló helyzetben is a mozgás illúzióját keltik. 

De a kocsikkal ellentétben nem a fizikai mozgásét, hanem a dimenziók vagy létállapotok közöttiét. 

Nyilvánvalóan az élő természet ihlette őket, a letisztult egyszerűségük miatt ugyanakkor nem a Nelumbo nucifera névre hallgató indiai lótusznövényt hanem a lótusz ideáját teremtik ujjá a mellkasunkra ziherejctűzve, az ehhez tapadó összes képzettársítással együtt. Szerencse, hogy az elvont képzettársításoknak és az ideáknak nincsen különösebben nagy súlyuk, Gabi legjobb munkái különben még kiszakíthatnák a drága selyemblúzunkat.

A lótusz-sorozat átgondoltsága lenyűgöző már önmagukban a késztermékeket nézve is, de egy ilyen műhelykiállításban az a klassz, hogy itt megnézhetitek a hozzá készült vázlatokat és minifestményeket is, amik igazából szerves részei a műveknek. Az igazán következetes Vincze-Bába-rajongóknak szerintem úgy kéne buliba meg színházba járniuk, hogy a brossok mellett ezeket a festett vázlatlapokat is a ruhájukra ziherejctűzik.

Mivel - mint az eddigiekből talán kiderült - érdekelnek az ékszerek, annak idején baromira fellelkesültem, amikor Franciska elmesélte, hogy ékszerkészítést fog tanulni, és az első gyakorló daraboktól kezdve jó sok munkáját láttam, fotón vagy élőben. Ő az a fajta ösztönös tehetség, akit a nem különösebben hozzáértő is azonnal felismer. Már a legelső gyakorló daraboknál látszott, hogy micsoda veleszületett érzéke van a műfajhoz. 

Mint az a focista, akiből elég annyit látnod, hogyan veszi le a labdát, és anélkül igazolod le a többi csapatot megelőzve, hogy egyszer is láttad volna passzolni vagy kapura lőni. De ahogy a dekázásnál mindig izgalmasabb egy igazi meccs, úgy nála is az volt a fontos, hogy milyenek lesznek az ékszerei. Hát, mint itt látható, hősünk nemcsak dekázni tud, hanem élesben is úgy meccsel, mint a féldrágakövek és nemesfémek Messije. És hogy végre lezárjam ezt az ijesztően hosszúra nyúlt focis hasonlatsort, Franciska leginkább azért emlékeztet engem Messire, mert amikor az ismert argentin sportember játszik, minden, a legképtelenebb csel vagy lövés is pofonegyszerűnek tűnik. És Franciska is pont így alkot. Látszólag oda sem figyelve egymás mellé helyez egy darab fémet és valami alig megmunkált, de legalábbis annak látszó követ, hogy egyszerre csak rádöbbenj, hogy a nagy lazulásból micsoda ütős darab született.

Az az igazság, hogy engem egy kicsit bosszant Gabi és Franciska színre lépése, mert imádok eljárni a legjobb kortárs ékszertervezők műtermeibe, és már eddig is marha fárasztó maratonokat nyomtam le a Kecskés Orsolya-Stomfai Krisztina-Vékony Fanni tengelyen főleg ha piával is megkínáltak, erre mostantól kénytelen leszek még egy megállót felvenni a programba.

Dehát ez legyen az én egyéni szociális problémám.

Jó szórakozást mindenkinek, a kiállítás ezennel megnyílt, lehet menni feldúlni a műhelyt!