„Sokan fognak még meghalni, mire végzünk” – a charlottesville-i pokol testközelből
2017 augusztus 15., 09:10
Egy fekete és egy zsidó rendőr beépülnek a Ku-Klux-Klánba, és ez nem egy vicc
1978-ban járunk, egy közepes amerikai városban, amikor egy fekete és egy zsidó rendőr úgy dönt, hogy beépülnek a Ku-Klux-Klánba. Úgy hangzik ez, mint egy közepes vicc kezdete, és ugyan valóban egy vígjátékszerű film készült most belőle, de a sztori alapja valós eseménymorzsákon alapul: Colorado Springs rendőrkapitányságának első fekete rendőre, Ron Stallworth kilenc hónapon át tényleg klántagnak adta ki magát, telefonon tartva a kapcsolatot a KKK többi tagjával, míg a személyes találkozókra egy fehér rendőrt küldött maga helyett.
A története csak évtizedekkel később, a kétezres években vált igazán ismertté, 2014-ben pedig Stallworth könyvet is írt kalandjairól. Ebből a könyvből készített aztán filmet Spike Lee, ami idén Cannesben debütált, és most érkezik a magyar mozikba is.
link
Forrás
A BlacKkKlansmant (magyar címén Csuklyások) ugyan a hírek szerint ováció fogadta Cannesban, és elhozta a zsűri nagydíját is, ennek ellenére mégis hiányérzetünk maradt a megnézése után.
Pedig ez lehetett volna másképp is. A 61 éves Spike Lee a valaha volt legjelentősebb fekete rendező, és filmjeivel rengeteget tett azért, hogy az amerikai feketék marginalizáltságát, kulturális sokszínűségét, a fekete közösségek belső életét megmutassa. Azok a társadalmi problémák pedig, melyek már a nyolcvanas-kilencvenes években készült filmjeiben is meghatározóak voltak, azaz az intézményesült rasszizmus, a rendőrség működése, a feketék közötti szegénység, nemhogy nem tűntek el azóta, de az elmúlt években újból hangosan robbantak bele az amerikai közéletbe.
A BlacKkKlansman érezhetően próbál is reagálni ezekre a problémákra, de közben Lee alapvetően vígjátéki keretekben gondolkodik. A film így egyszerre hozza a beépülős/átöltözős komédiák alapfeszültségeit és feloldásait, mellette viszont mondana valamit olyan súlyos kérdésekről, mint a fajgyűlölet vagy a kisebbségek elleni erőszak. És ez a kettősség időnként működik ugyan, de sokszor meg nem. Nem véletlen, hogy (spoiler következik!) igazán katartikus pillanatokat csak a film végén bejátszott, 2017-es charlottesville-i szélsőjobboldali tüntetésről, illetve az ellentüntetők elleni merényletről készült felvételek okoznak.
Ennek oka lehet az is, hogy a filmben felbukkanó klántagokat nehéz komolyan venni: itt is a klasszikus vígjátéki klisék működnek, a három fontosabb szélsőjobbos karakterek között van egy politikai ambíciókkal rendelkező, megfontolt klántag, egy kiszámíthatatlan pszichopata, illetve a leginkább Zach Galifianakis Másnaposokban hozott karakterére emlékeztető kövér, szakállas idióta, aki kreténségeket csinál és veszélyes fegyvert adni a kezébe.
Persze az ég adta világon semmi baj nem lenne azzal, ha Lee csak vígjátékot akart volna forgatni ebből a könyvből, de ehhez meg mintha sokszor nem ment volna elég messzire: a 'fekete ember fehér ember hanglejtésével hívja fel a klánvezért' poén ugyan egyszer vicces, de ismétlődő tréfaként azért nem visz el a hátán egy ilyen filmet. Kicsit úgy éreztem magam a vetítésen, mint a Sztálin halálának megnézése után: ott is olyan érzésem volt, mintha nem lett végül eldöntve, hogy akkor most történelmi/politikai drámát vagy vígjátékot csináljanak-e, ezért végül egyik irányba se ment el határozottan a film, és ez a fajta bizonytalanság csak kivételes esetekben sül el jól.
Látványos volt az a választás is, hogy a feketéket sújtó kirekesztés rendre egyéni karakterek gonoszsága felől jelent meg, és a rendszerszintű kérdéseket (nyilván a vígjátéki forma teherbírása miatt) alig érintette a film. Amikor pedig mégis akadt ilyen jelenet, akkor is csak az elmúlt évek egyik legjobb témába vágó filmjének, a Tűnj el!-nek sikerült felemlegetni egy kulcsjelenetét. (A két filmnek amúgy közös producere is akad Marcei A. Brown személyében.)
Érték kritikák Lee-t azért is, hogy jelentősen kiszínezte Stallworth könyvét, úgy alakítva a sztorit, mintha itt a sztori főhős rendőrei a rasszizmus ellen indultak volna harcba a hetvenes években, holott a könyvből még egyáltalán nem ez következett.
Szó nincs persze arról, hogy a BlacKkKlansman egy rossz film lenne: Lee még mindig mestere a képalkotásnak, tele a film jól megkomponált és jó hangulatú jelenetekkel, jól sikerült összerakni a hetvenes évek kisvárosi hangulatát, és akadnak a forgatókönyvben is erős szálak, például a saját zsidóságának jelentőségére a nácik közé beépülve ráébredő rendőr karakterében. (Arról a bónuszról nem is beszélve, hogy a Wire-rajongók egy nagyon kedves meglepetést kapnak rögtön a film első perceiben.)
Azt viszont nehéz elképzelni, hogy a BlacKkKlansman olyan jelentős alkotásként maradjon fenn, mint Lee korai filmjei, ehhez új filmje egyszerűen nem megy elég messzire és nem hoz elég erős karaktereket. Ha valaki csak most ismerkedne Spike Lee filmművészetével, továbbra is sokkal inkább a Do the Right Thing otthoni megnézését ajánljuk, ha viszont valaki egy téttelen, az állóvizet nem felkavaró, helyenként vicces vígjátékot keres őszi estékre, akkor a BlacKkKlansman sem rossz választás.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.