Hogyan tette magyarrá Liszt Ferencet az árvíz?

Száznyolcvan éve, 1838 tavaszán zajlott le minden idők legnagyobb pusztítását végző pesti árvize, ami nemcsak a magyarországi folyamszabályozás elégtelenségét hozta felszínre, hanem a Liszt Ferencben szunnyadó magyar hazafit is. (Liszt hétfőn ünnepelte a 207. születésnapját, ezúton is gratulálunk neki!) A hagyományos elbeszélés szerint a zongorista–zeneszerző éppen Velencében pihent, véletlenül értesült a katasztrófáról, otthagyott csapot-papot, még a csaját, Marie d’Agoult grófnét is (nem mellesleg ekkor már két közös gyerekük anyját), és sietve Bécsbe utazott, hogy ott jótékonysági hangversenyeket adjon az árvízkárosultak javára. Át is adom a szót Liszt Ferenc legjelentősebb életrajzírójának, Alan Walkernek, akinek háromkötetetes, mintegy 1600 oldalas, szenzációs életrajza magyarul is olvasható. Ezt a történetet speciel nem hitelesen beszéli el, ami minimálisan von csak le a könyv értékéből, viszont alkalmat ad ennek a cikknek a megírására. A szó Alan Walkeré: 

„Liszt éppen reggeli kávéját fogyasztotta a Szent Márk téri Florian kávéházban, amikor megakadt a szeme egy német újságon, amely beszámolt a katasztrófáról. Pestet és magyar hazáját 1823-ban, tizenegy esztendősen látta utoljára, s most megrohanták gyermekkori emlékei. Bécsbe sietett, április közepén érkezett oda és azonnal jótékonysági koncertsorozatot adott az áldozatok javára. […] Április 18. és május 25. között Liszt nyolc koncertet adott, mellyel összesen 24 000 aranyforintot gyűjtött össze, ez volt a legnagyobb magánkézből származó adomány, amelyet a magyarok az árvízkárosultak javára kaptak. […] Magyarország, és egyedül Magyarország volt az ok, amiért Liszt Bécsbe ment. 1838 májusában írt, néhány önvallomásszerű sorban elmondja, mennyire megrázta a katasztrófa: felébresztette benne a »haza« eszméjét s visszaadta számára a nemzeti öntudat érzését.”

Liszt Ferenc 1839-ben, Henri Lehmann festményeFotó: Wikipedia

Jó sztori, így szerepel e cikk megjelenésekor a Wikipedia „Liszt Ferenc” szócikkében, mi több a legfőbb zenetudományi referenciamunkának számító Grove-lexikonban is. Kár, hogy a fele se igaz. Pontosabban: nagyjából a fele igaz. Az árvíz tetőzésekor Liszt valóban Velencében volt, valóban Marie d’Agoult-val. Hogy egy újságból véletlenül értesült a rettenetes eseményekről, azt egy későbbi visszaemlékezésből Liszttől magától tudjuk, nincs okunk rá, hogy ne higgyünk neki. Valóban április közepén érkezett Bécsbe, és ott valóban koncerteket adott. Minden egyéb azonban pontosításra szorul, a legjelentősebb magánkézből származó adomány éppúgy, mint a nagy hazafias felhorgadás. 

Mivel a történet annyira szép és regényes, no és melegséggel tölti el kárpát-medencei szívünket, amint látjuk magunk előtt a velencei lagúnaparton hirtelen hazafivá váló, önfeláldozó Liszt alakját, hogy érthető módon nem magyar, hanem külföldi kutatók, a Brown Universityn tanító Dana Gooley és a Bard College-on tanító Christopher H. Gibbs voltak azok, akik feltárták, mi is történt pontosan e száznyolcvan évvel ezelőtti tavaszon Bécsben. Az alábbiakban elsősorban az ő tanulmányaikra támaszkodom. 

Ami a bécsi kiruccanáshoz vezető hirtelen felindulást illeti, ez szinte biztosan nem igaz. Liszt bécsi kiadója és ügyeinek intézője a császárvárosban, Tobias Haslinger már az árvíz előtt hetekkel, 1837 végén belengette a bécsi sajtóban, hogy a zseniális zongoravirtuóz el fog látogatni a zongoristák mekkájának számító Habsburg fővárosba. A város már fél évszázaddal korábban is a billentyűs hangszerek mennyországának számított, Mozart részben ezért is költözött ide 1781-ben, de az ifjú Beethoven is elsősorban zongoraművészként nyűgözte le a bécsi arisztokráciát az 1790-es években. Hogy a zongora körül milyen elképesztő felhajtás volt Bécsben a 19. század harmincas éveiben, arra egy 1831. március 13-i koncert nyújtja a legtökéletesebb példát. A jeles zongorista és Beethoven-tanítvány, az ujjgyakorlataival máig számos zongoristanövendék életét megkeserítő Carl Czerny átiratában hangzott el ez alkalommal egy Rossini- és egy Beethoven-nyitány. De milyen átiratban! Tizenhat zongorista adta elő a műveket nyolc zongorán! 

A zongoristák korabeli mezőnyéből két előadó emelkedett ki 1838 tavaszán. A huszonhat éves Sigismund Thalberg, akit Európa-szerte a legkáprázatosabb virtuózok egyikeként ünnepeltek, és aki már évekkel korábban meghódította a bécsi közönséget, valamint a tizennyolc éves Clara Wieck, Schumann későbbi felesége, aki fiatal kora ellenére közel tízéves zongoristakarrierrel, valamint egy rendkívül szigorú és hatékony zongoratanár apával a háta mögött éppen ekkoriban kápráztatta el a bécsieket. 1837 decemberében érkezett apjával a városba, ahol a következő négy hónapban tizennyolc koncertet adott. A helyiek egyszerűen nem tudták megunni a játékát. 

A zongoristák és a koncertszervezők versengése a megfelelően bombasztikus sajtóhadjárat kíséretében zajlott, s mivel Thalberg mellett Liszt volt a korszak zongorista nagyágyúja – két évvel korábban nevezetes „zongorapárbajt” vívtak Párizsban, amely a beszámolók szerint döntetlennel végződött –, evidens volt, hogy Lisztnek is meg kell mutatkoznia a bécsi közönség előtt. Clara apja már egy 1837. novemberi levelében arról írt, hogy valószínűleg Liszt is Bécsbe fog látogatni (lánya koncertjeinek szervezőjeként egy ilyen kaliberű rivális komoly fejfájást okozhatott neki), vagyis az bizonyos kávézás közben megpillantott újságcikk és a hazafias érzelmek feltolulása alighanem csak ürügyet szolgáltatott Lisztnek arra, hogy valóra váltsa régóta tervezett bécsi visszatérését. Ami pedig a csapot-papot illeti: valóban otthagyta a csaját Velencében, de kettejük kapcsolata – maradjunk annyiban – viharos volt, s nem kizárt, hogy Liszt számára az is növelte Bécs aktuális vonzerejét, hogy Marie d’Agoult nem tudott vele tartani. A grófné azt írta egy barátjának, hogy „Lisztet hirtelen erős hazafias érzelmek rohanták meg, s éppen most oktávjait gyakorolja a pesti polgárok javára, két hét múlva lesz itthon”. Liszt végül két hónapig maradt távol. 

A hazafias érzelmekkel kapcsolatban, mint bármilyen más érzelemmel kapcsolatban történeti tényekre támaszkodni nem könnyű, úgyhogy egyelőre ne spekuláljunk, tekintsük át, amit biztosan tudhatunk. Liszt április 7-én, szombaton hagyta el Velencét és 10-én, kedden éjfélkor érkezett Bécsbe. „Valamennyi újság beszámolt az érkezésemről – írta Marie-nak –, ha nem rosszak a megérzéseim, őrületes hatást fogok kelteni. Az első koncertem, az árvíz áldozatainak javára, talán jövő szerdán lesz.” Valóban, a koncertre 18-án került sor, és végül úgy alakult, hogy ez volt az egyetlen, amelynek 1 700 forintos bevételét az árvízkárosultak javára felajánlotta. Mi van akkor a maradék hét koncerttel, kérdezhetnénk, csakhogy Liszt valójában tizenegy további esten lépett fel a következő hónapban, ebből hat volt saját zongorahangverseny (értsd: a tiszta bevétel az övé maradt, ha koncertenként nagyjából 1 700 forinttal számolunk, ez szép kis summát jelentett), játszott egy jótékonysági esten, amelyet a vakok egyesülete javára rendeztek, egy másikon, amelynek bevételét az irgalmas nővérek kapták, fellépett a császári udvarban, egy szoprán énekesnő hangversenyén és egy további zenés estélyen. 

Liszt-karikatúrák a Borsszem Jankóban, 1873-ban

Egyetlen plakát, Liszt egyetlen akkoriban írott levele, semmilyen visszaemlékezés vagy egyéb forrás nem említi, hogy első bécsi hangversenyén túl Liszt bármely további hangversenyének bevételét a pesti árvízkárosultak javára ajánlotta volna fel. Mi több, ez a koncert sem volt speciális, illetve legfeljebb csak Liszt elementáris zongorázása miatt. Március 29. és április 18. között ugyanis csak Bécsben tizennégy árvízi hangversenyt rendeztek, s ezen fellépett szinte valamennyi jelentős művész, aki ekkoriban a városban járt. „Rengeteg a pestiek javára rendezett koncert – írta Clara április 3-án Robert Schumann-nak –, és valamennyi teltházzal megy.” Liszt egyetlen árvízi koncertje az utolsók egyike volt a sorban. Úgy tűnik, a nagy hazafi kissé későn kapcsolt. 

Ami pedig a magyar érzelmeket illeti, érdekes módon egyetlen ekkoriban írott levelében sem emlegeti Liszt a magyar ügyet, s mintha a gyerekkori emlékek sem tomboltak volna benne. Tombolt viszont a közönség. Saját karrierje szempontjából Liszt nem is érkezhetett volna jobbkor és jobb helyre. Thalberg zongorázását ismerték és szerették, hónapok óta Clara Wieck lázában égett a bécsi hallgatóság, Lisztet azonban legutoljára tizenegy éves korában, csodagyerekként hallották. Hogy valóban csodafelnőtt lett belőle, az most válhatott világossá a számukra. 

Clara Wieck

Clara és apja, Friedrich Wieck először a neves bécsi zongorakészítő, Conrad Graf műhelyében szembesült a Liszt-élménnyel. „Hallottuk Lisztet játszani Conrad Grafnál – írja Friedrich a naplójában –, Graf rettenetesen izzadt, mivel látta, hogy a hangszere nem fogja túlélni a párbajt, és valóban, Liszt diadalmaskodott.” Mindketten le voltak nyűgözve, de Clara nem hallgatta el fenntartásait: „Egészen belefeledkezik a zongorázásba, Liszt valóban eredeti – olvashatjuk Clara naplójában. – A szenvedélyének nincs határa, de gyakran teszi tönkre a zene szépségét, ahogy a dallamot szétszabdalja, és túl sok pedált használ, amivel igencsak megnehezíti saját műveinek megértését a laikusok számára.”

Hangfelvételek segítsége nélkül soha nem fogjuk tudni megállapítani, miként is zongorázott Liszt, egy izgalmas korabeli összehasonlítás alapján azonban valamiféle képet mégiscsak alkothatunk magunknak Liszt előadói stílusának főbb jellemzőiről. A Robert Schumann (és Friedrich Wieck) által alapított rangos lipcsei folyóirat, a Neue Zeitschrift für Musik részletes kritikát közölt 1838 áprilisában a kor négy legünnepeltebb zongoraművészéről. Thalberg, Clara Wieck és Liszt mellett a német Adolf von Henselt került be a „Top Vier”-be. A szerző, Joseph Frischhof különféle szempontok szerint állította rangsorba a négy zongoristát, máris mutatjuk az eredményeket: 

  • Tiszta játék: 1. Thalberg, 2. Wieck, 3. Henselt, 4. Liszt
  • Szép zongorahang: 1. Thalberg, 2. Henselt, 3. Wieck, 4. Liszt
  • Sokszínűség: 1. Wieck, 2. Liszt, 3. Thalberg, 4. Henselt
  • Érzés és átélés: 1. Liszt, 2. Henselt, 3. Wieck, 4. Thalberg
  • Improvizáció: 1. Liszt, 2. Wieck
  • Egoizmus: 1. Liszt, 2. Henselt
  • Grimaszolás hiánya: 1. Thalberg, 2. Wieck

A kritikus szerint tehát Liszt játszott a legnagyobb átéléssel, ő rögtönzött a legjobban, viszont neki volt a legkevésbé szép a zongorahangja és a legkevésbé tiszta a játéka. Egoizmusban is kimagaslót nyújtott, a „grimaszolás hiánya” kategóriában pedig nem volt értelmezhető a teljesítménye. Mindez nem változtat a lényegen, hogy Liszt letaglózta a bécsi közönséget. Az április 18-i árvízi koncert után azonnal írt Marie-nak: „Indul a posta. Csak két szót. Elképesztő siker. Éljenzés. Tizennyolcszor hívtak vissza. […] Soha nem arattam ekkora diadalt, még csak ehhez foghatót sem.” 

Miként láttuk, nem egyszerűen arról van szó, hogy Liszt jól zongorázott. Sokan zongoráztak jól akkoriban (is). Liszt mint jelenség volt lehengerlő. 1838. április 30-i számában a Hirnök című magyar újság is beszámolt a fenoménról: „A publicum mintegy meg vannak ütközve azon magasztalásokon, mellyeket kevéssel ezelőtt egy Thalberg s egy Wieck Klára kétségkivül jeles játékára talán igenis bő kezekkel halmoztanak, s most nem találnak többé szót Liszt tehetségének ’s műszüleményeinek méltányolására.” Ha a publikum ki is fogyott a szuperlatívuszokból, a kritikusokkal szerencsére nem ez volt a helyzet. 

A Liszt bécsi koncertjeiről szóló korabeli beszámolók egyike sem utal a zongoraművész magyarságára, viszont szinte mindegyik kiemeli Liszt franciaságát, ami a német lapok részéről nem jelentett dicséretet. Zongorázását természetesen nem kritizálták, társasági viselkedését azonban, az otthonos könnyedséget, ahogy mindenkivel szóba elegyedett a koncertteremben, ahogy flörtölt a nőkkel és elbűvölte a közönséget, mindezt jellegzetesen franciásnak, üresnek és megvetendőnek tartották. A nagyhatalmú rendőrfőnök, Josef Sedlnitzky gróf egy április 25-i jelentésben a következőket írta Lisztről (miként minden Bécsben megforduló külföldi művészt, Lisztet is megfigyelte a titkosrendőrség): „Hiú és felszínes fiatalembernek tűnik, aki napjaink francia ifjúságának különc modorát követi, de jó természetű, és bár művészként értékes, valójában nincs jelentősége.” Vagyis politikailag nem gyanús. De hol van akkor a magyar hazafi, akit megrohantak a gyerekkori emlékek, hol a felébredő nemzeti öntudat? Április 23-án, második koncertje után Liszt lelkesen írt Marie-nak arról, milyen rajongás övezi a bécsiek részéről, hogy a közönség további hangversenyeket követel tőle, s ha maradna, rengeteg pénzt kereshetne, amelyből egész nyáron nyugodtan élhetnének kettecskén (négyecskén). Azt is megtudjuk a levélből, hogy nem fog Magyarországra menni: „Mi értelme volna? – teszi fel a költői kérdést Marie-nak. – Te vagy a hazám, a mennyországom, az egyetlen nyugodalmam.”

Hogy az imádott-elviselhetetlen nő volna Liszt valódi hazája, az talán nem is csak a tervezettnél hosszabban távolmaradó férfi magyarázkodását szolgáló metafora. Liszt nemzeti identitása ugyanis életének eddig a pontjáig meglehetősen kusza volt. A nyugat-magyarországi Doborjánban született (a település csak 1919-ben lett Ausztria része), vagyis jogilag magyarnak számított, de német volt az anyanyelve. A családban senki nem beszélt magyarul, a nagyravágyó apa, Liszt Ádám azonban magyarként mutatta be fiát az első koncertjein, s a csodagyereket ennek megfelelően magyarként kezelték és ünnepelték Sopronban, Pozsonyban, Pesten. 

1822-ben apa és fia Bécsbe költözött, Liszt Ádám új Mozartként szerette volna körbehordozni fiát Európán. Megpróbáltak bejutni a süketsége miatt ekkor már a világtól elzártan élő Beethovenhez, aki titkárának állítólag úgy hivatkozott a kis Lisztre, hogy „az ifjú török”, tekintettel arra, hogy a 19. század eleji Bécsben a „magyar” sokak számára egyet jelentett az „egzotikussal”. Ahogy Tallián Tibor zenetörténész fogalmaz: „Több mint egy évszázada felszabadult már, de a Nyugat még nem felejtette el, hogy Magyarország egy része – nagy része – valaha a török birodalomhoz tartozott. Innen nézve a török janicsárjainak látszottak azok, akik onnan nézve a kereszténység utolsó bástyájának védőiként harcoltak. Turquerie és style hongrois kezdetben jóformán csereszabatos volt. […] Német etnikum, magyar nemzetiség és törökös műveltség (vagy annak gyanús árnyéka) egyetlen gyermekszemélyre vetítve; csodáljuk-e, hogy Liszt Párizsig meg sem állt új, egyéni identitást keresni?”

Liszt tizenkét éves korától huszonnégy éves koráig élt Párizsban: itt vált valóban jelentős zongoristává, itt fogott hozzá első komolyabb műveinek megírásához, itt szedte magára – autodidakta módon – széleskörű irodalmi műveltségét, s persze itt élte át mindazt, amit a kamaszkor és a korai felnőttkor időszakában oly sokan: az apa elvesztését, az első szerelmi és szakmai csalódásokat, meghatározó művészi élményeket. Nem véletlen tehát, hogy Párizsban publikálta azt a megmosolyogtatóan bombasztikus stílusban írott, kisregény hosszúságú nyílt levelet 1838 szeptemberében, amit a nyár folyamán, vagyis a bécsi élmények után néhány hónappal írt hegedűművész barátjának, Lambert Massart-nak. Ebben számol be arról, hogy miként talált rá valódi művészi és nemzeti identitására. Ami az utóbbit illeti („különös végzet!”), bár eddig franciának gondolta magát („a falusi élet névtelen szabadságát Párizsban cseréltem föl a művészélet dicső szolgaságával”), az árvíz nyomán rá kellett jönnie („egy újságban olvastam róla, és a szívemig hatott”), hogy mélyen a szívében valójában mindig is magyar volt: „Nagyszerű táj szállt fel lelki szemeim előtt: Magyarország volt, az erős és bőkezű föld, amely olyan nemes gyermekeket hordoz a hátán, az én hazám volt! És hazafias felbuzdulásomban felkiáltottam, hogy én is ehhez az erős fajhoz tartozom. Én is egyik fia vagyok ennek az őserőtől duzzadó, zabolátlan nemzetnek, amelyre még biztosan jobb napok fognak virradni…”

Barabás Miklós Liszt-portréjaFotó: Wikipedia

Mielőtt elérzékenyülünk, és piros-fehér-zöld könny gyűlik a szemünk sarkába, érdemes emlékeztetni arra, hogy a 19. századi magyar nemzeti érzés számos máig használatos közhelyét felsorakoztató szöveg mögött alighanem két, egymással összefüggő praktikus felismerés is rejlett. A bécsi hangversenyek fogadtatása nyomán válhatott világossá Liszt számára, hogy a párizsi szalonsikerek után magasabb szinten indíthatná újra zongorista-karrierjét. Ahogy az is egyértelmű lehetett a kritikai fogadtatásból, hogy francia identitása nem segíti a pályáján, miközben Párizsban megtapasztalhatta, hogy Chopin alakját miként tette vonzóbbá a közönség szemében egzotikus lengyelsége. A bécsi sikerek nyomán újragondolt zongoristakarrierben tehát fontos szerepet kaphatott magyar identitása.

Mindez persze részben spekuláció, a valós indítékokat soha nem fogjuk megismerni, az azonban biztos, hogy az 1838-as árvizet és a bécsi koncertsikereket követően Liszt csak némi töprengés után fedezte fel valójában magyar identitását. De bármilyen megfontolások vezették is Lisztet, legkésőbb 1840-től kezdve – amikor pozsonyi és pesti koncertjein királyi fogadtatásban részesítette a magyar nemesség – következetesen magyarnak vallotta magát. „Ha Liszt Ferenc származását faji szempontból vizsgáljuk, nem sok eredményre jutunk – írta Bartók Béla 1936-os akadémiai székfoglalójában. – Anyja ausztriai német; hogy apjának családja magyar, német, vagy talán szláv eredetű-e, az okmányszerüleg, úgylátszik, nem deríthető ki. Azonban alapjában véve ennek a kérdésnek feszegetése nem fontos, hiszen még a nyugateurópai nagy népeknek nagy embereinél is hány példáját látjuk a fajilag idegen származásnak. Hát még itt nálunk Keleteurópában, ahol akkora a faji keveredés, mint Európában sehol másutt!” Liszt nemzeti identitása szempontjából pedig a legfontosabb gondolatot ugyancsak Bartók fogalmazta meg a székfoglaló utolsó mondatában: „Liszt Ferenc magyarnak mondta magát: mindenkinek, magyarnak, nem-magyarnak egyaránt, kötelessége ezt a kijelentését tudomásul venni és abba belenyugodni.” Ámen.

A cikket Fazekas Gergely írta.

Felhasznált irodalom:

  • Christopher H. Gibbs, „'Just Two Words. Enormous Success’ Liszt’s 1838 Vienna Concerts”, in Christopher H. Gibbs–Dana Gooley (eds.), Franz Liszt and His World (Princeton: Prineceton University Press, 2006), 167–230.
  • Dana Gooley, The virtuoso Liszt (Cambridge: Cambridge University Press, 2006). 
  • Kaszap-Asztalos Emese, „Európai hazánkfia: Liszt Ferenc és a reformkor”, in Boldog-Bernád István–Szabó P. Katalin–Tanos Márton (szerk.), Identitás, emlékezet, történelem (Budapest: Doktoranduszok Országos Szövetsége, 2016), 29–43.
  • Tallián Tibor, „Bevezetés: Zenetörténetek a régi Magyarországról”, in Kárpáti János (szerk.), Képes magyar zenetörténet (Budapest: Rózsavölgyi, 2011), 11–17.
  • Alan Walker, Liszt Ferenc 1. A virtuóz évek, 1811–1847 (Budapest: Zeneműkiadó, 1986), Rácz Judit fordítása.

Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok érvényesek 2019. december 2-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.