Van egy sztori, amely egy ideje kering a NASA-ról. Állítólag Ken Mattingly meséli, az Apollo 16 pilótája (aki majdnem rajta volt az Apollo 13-on is), de én hallottam már Alan Sheparddel, az egyik első amerikai űrhajóssal is. A sztori szerint Mattingly (vagy Shepard) nem tudott aludni néhány nappal a kilövés előtt, ezért elment éjszaka sétálni. A séta közben pedig odavetődött a kilövéshez felkészített rakétához. Elcsodálkozott rajta, hogy bár nagyjából tudja, hogyan működik, valójában, ha részletesen belegondol, fogalma sincs róla, hogy a részegységek mit is csinálnak.

Nagy meglepetésére ekkor észrevette, hogy valaki még az éjszaka közepén is dolgozik a rakéta tetején. Mattingly felsétált, ráköszönt a mérnökre, és elmondta neki, amin előtte gondolkodott, hozzátéve, hogy nagyon örül, hogy legalább ők tudják, mit csinálnak.

Erre a mérnök azt mondta, neki aztán fogalma sincsen róla, mitől repül ez a rakéta.

Mattingly-t ez eléggé elbizonytalanította, de a mérnök folytatta. “Hadd mondjak magának valamit! Lehet, hogy fogalmam sincs, hogyan működik ez az egész, de ez a panel az én felelősségem, és én garantálom Önnek, hogy ez tökéletes lesz. Ha elbukunk, nem miattam fogunk elbukni” - mondta.

Erős kétségeim vannak afelől, hogy ez bármikor is megtörténhetett így, de az tény, hogy az utolsó mondatból szállóige lett, szimbolizálva a jó csapatmunkát, és azt, hogy a sikerhez elég, ha mindenki teszi a dolgát. Ezzel a sztorival kezdték az eligazítást az alabamai Space Campben, ahová október végén, egy nemzetközi újságírócsapat tagjaként vitt el a National Geographic, annak az apropóján, hogy nemsokára bemutatják a csatorna Mars-sorozatának új évadát.

Ez a hely Huntsville-ban van, pár sarokra a Marshall Space Centertől, amely a NASA harmadik legfontosabb létesítménye. A 60-as években itt alkották meg a híres Saturn V rakétát, de a Space Centerben lévő irányítóközpontból tartják a kapcsolatot a Nemzetközi Űrállomással (ISS) is.

És itt alapították meg a Space Campet, amelyet az amerikai rakétaprogram atyja, Wernher von Braun talált ki.

Elsősorban gyerekeknek tartottak itt foglalkozásokat, a hely azonban már jó ideje felnőttek számára is csinál programokat. Nagyon leegyszerűsítve, ki lehet próbálni, milyen is űrhajósnak lenni, és kis csavarral meg azt is meg lehet tudni, milyen lehet a súlytalanság, vagy a Földénél jelentősebben kisebb gravitáció.

A cél az, hogy megmutassák, milyen pokolian felkészültnek is kell lenni az űrutazáshoz.

Legalábbis nekem ez jött le, az ott töltött két nap alatt betettek több szimulátorba is, ahol csak kapkodtam a fejem, pedig valójában a közelében sem voltam azoknak a feladatoknak, amelyeket egy igazi űrhajósnak kell megcsinálnia egy repülés során. Például dokkolni a hajóval. Vagy az irányítóközpontból kideríteni, mi a fenéért nem csukódik be a raktér fedele. Vagy egyszerűen csak tudni, mikor kell elkezdeni azt a rohadt visszaszámlálást a kilövéshez.

Majdnem a mocsárban landoltunk az űrsiklóval

A két nap alatt több különböző pozíciót is ki lehetett próbálni, de az egész űrrepülés mérhetetlen összetettségét talán az mutatta meg a leginkább, amikor az irányítóközpontba kerültem. Ilyet az összes űrhajós filmben látni:

Több tucat ember ül hatalmas kivetítők és számítógépek előtt, és mindenki azt lesi, mi történik az űrhajóval.

Ilyenből három is van az Egyesült Államokban:

• a houstoni Johnson Space Centerben, onnan irányították az űrsiklókat, meg persze az Apollo küldetéseket,
• a floridai Kennedy Space Centerben, ez az indítóállomás,
• és Huntsville-ben is van egy, alig pár sarokra a Space Camptől (ez az ISS-el tartja a kapcsolatot).

A szimulátor pedig így néz ki:

Ha van idegörlő dolog a világon, akkor az ezeknek a monitoroknak a bámulása.

Az embernek egyszerre kell próbálnia tartani a repülési tervet (ez feladatokra és másodpercekre lebontva előírja, minek kell történnie, hogy a rakéta, vagy ebben az esetben az űrsikló felszálljon, majd aztán lehetőleg vissza is térjen), figyelnie, hogy a telemetria által közvetített értékek rendben legyenek, és minderről kommunikálnia is a többiekkel.

Aznap egy végtelenül lebutított, másfélórás küldetést szimuláltunk kb. 10-en (a csapat egyik fele az űrsiklón volt, a másik az irányítóközpontban). A lényeg nagyjából annyi volt, hogy kilőjük az űrsiklót, fent két srác végrehajt egy űrsétát, majd az űrsikló visszajön a Földre. Az óra folyamatosan ketyegett, max. akkor állt le, ha valami durva probléma merült fel (néha ugrott egyet, itt lehetett tudni, hogy az idő rövidsége miatt kihagytak egy csomó dolgot a valóságban több napot igénylő küldetésből) a feladatok pedig le voltak írva a repülési tervben, csak végig kellett menni rajtuk. Persze, ha közben valami baj történik, az más, akkor gyorsan át kellett váltani a repülési anomáliák elhárítását részletező könyvre.

A nehezítés: ez nem egy számítógépes játék, hiába a sok monitor, bármit is kellett megcsinálni (például több kapcsolót átállítani), azt nem az irányítóközpontban kellett megoldani, hanem az űrhajón, azaz hiába ültünk 5-en a monitorok előtt, a mi feladatunk az volt, hogy végigvezessük a legénységet a teendőkön, és kiszúrjuk, ha valami félrement.

A valódi irányítóközpontokban erre a feladatra egy tucat ember van, akik az űrhajó különböző részegységeinek működéséért felelősek.

A legénységgel például csak egyvalaki kommunikál, az úgynevezett Capcom. Ő általában egy volt asztronauta, azért, hogy könnyebben szót tudjon érteni az űrben lévő legénységgel. Bárkinek bármi üzenete van lent, neki szól, és ő továbbítja az üzenetet a legénységnek, illetve fordítva. Minden egyes részegységet felügyelő tiszt mögött pedig ott egy csapat, amely segíti a munkáját. Magyarul, tényleg elég kemény csapatmunka kell ahhoz, hogy az egész működjön.

Én Flight Dynamics Officer-t alakítottam, ennek a tisztnek a feladata, hogy felügyelje a röppályát és a motorokat az indításnál, illetve a visszatérésnél.

Ezt a Space Campben baromi egyszerűen úgy foglalták össze, az én felelősségem az, hogy ne robbanjon fel semmi se.

Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy csekkolnom kellett többek között az üzemanyagszintet, a hordozórakéták motorjainak a tengelyét, és nekem kellett visszaszámolnom az indításhoz is. Ami nem volt egyszerű, tekintve, hogy a kilövés előtt tíz másodperccel az űrhajó még csak ímmel-ámmal volt készi, de muszáj volt startolni, mert közelgett az ebédidő.

Nem baj, ez még mindig sokkal jobb volt, mint a visszatérés. Az űrben egymás után jöttek a problémák (például valamiért nem csukódott be a raktérajtó), amelyek miatt teljesen felborult a repülési terv, a Capcom kínkeservesen tudta csak végigvezetni a pilótát azon a feladatsoron, amelyet végre kellett volna hajtania, én meg a visszatérésnél jól benéztem egy értéket, amely nagyon nem annyi volt, amennyinek lennie kellett volna, de ez mondjuk akkor már mindegy volt.

A vége az lett, hogy az űrsiklónk nyitott raktérrel landolt Floridában, valahol félúton a kifutópálya és a mocsár között, miután egy sor műveletet átugrottunk. Ja, és egy űrhajóst az űrben is felejtettünk.

A másnapi Hold-landolás már jobban ment, de gyanítom, hogy ott már direkt próbálták könnyebbre venni a figurát a szervezők. Mindegy is, az üzenet azért átjött: rengeteg ember együttes munkájára van szükség ahhoz, hogy valaki feljusson a világűrbe, és aztán élve vissza is jöjjön onnan, ezeknek az embereknek pedig elég felkészültnek kell lennie ahhoz, hogy bármilyen váratlan helyzetet meg tudjanak oldani rövid idő alatt. Legyen szó akár Föld-körüli pályáról (ilyen például egy út az ISS-re), a Holdról, vagy a Marsról.

A Holdon ugrálni igazából nem vicces

A NASA már annak idején sem bízott semmit sem a véletlenre, és egy sor eszközt épített azért, hogy szimulálni tudják az űrbéli állapotokat. Néhányból mi is kaptunk egy kis ízelítőt a Space Campben.

Ilyen volt például a Multi Axis Trainer.

Ez egy egyszerre több tengelyen forgó szerkezet, és elvileg azt szimulálja, milyen az, amikor elszabadul az űrhajó, és irányíthatatlan forgásba kezd.

Így:

link Forrás

A NASA-nban persze egy ennél sokkal nagyobb szerkezettel dolgoztak, amely ráadásul fel volt szerelve egy műszerfallal is, a feladat pedig az volt, hogy a percenként 30-60 fordulatra állított gépet az űrhajósok forgás közben egyenesbe hozzák. Az egyik első amerikai űrprogram, a Mercury összes űrhajósát beültették a gépbe.

Aztán jött a bibi.

A Space Camp-esek szerint ezután a szerkezetet már nem igazán használták, pedig később egy küldetés során egy űrhajós tényleg belekeveredett egy ilyen helyzetbe. Ez Neil Armstrong volt a Gemini 8-al. Az űrhajó hajtóműhiba miatt őrült sebességgel kezdett forogni, Armstrong pedig végül úgy hozta ki a hajót a forgásból, hogy ő előtte nem gyakorolt a gépben (az Armstrongról szóló Első ember című filmben olyan, mintha kiképezték volna erre is, de valójában nem, viszont vadászpilóta volt).

A Multi Axis Trainer még a szolidabb kiképző-eszközök közé tartozik. A nem szolidakra pedig jó példa a úgynevezett Neutral Buoyancy Laboratory, azaz a lebegés szimulátor. Ennek a feladata, hogy a súlytalanságot (vagy mikrogravitációt) szimulálja az űrhajósoknak, így azok felkészülhetnek benne az űrsétákra, és gyakorolhatják a szkafanderben elvégezendő feladatokat.

Nos, erre nincs jobb szó, ez egy úszómedence. Egy hatalmas úszómedence. A világ egyik legnagyobb, hanem legnagyobb beltéri úszómedencéje.

A medence 62x31x12 méteres, és valódi kis űrváros van alatta. A dolog fizikája elég egyszerű, az űr súlytalanságát szinte lehetetlen a Földön szimulálni, néhány tíz másodpercre lehet csak, amikor egy repülő parabolapályán zuhan a Föld felé. Ez azonban teljesen alkalmatlan gyakorlatozásra, így más megoldást kellett találni.

Az úszómedence remekül tudja helyettesíteni az űrt: az asztronauta magára veszi a szkafandert (és némi súlyt, ha szükséges), majd lemerül. A vízben lévő felhajtóerő egyensúlyba kerül a testre ható nehézségi erővel, így már kész is a víz alatti lebegés, jöhetnek a feladatok.

A NASA hatalmas úszómedencéje sajnos Houstonban van, nem Huntsville-ban, de egészen 1995-ig (a houstoni medence megépítéséig) Huntsville-ban is volt egy, a Space Campben pedig jelenleg is áll ennek a kicsinyített mása (9 méter átmérőjű, 7 méter mély), amelybe le is lehet merülni.

Például póznákat összerakosgatni egy űrhajónak tűnő fémszerkezet mellé:

link Forrás

Ha már súlytalanság, ez a Mars-utazásnál okozhat még nehézségeket, a Mars felszíni gravitációja ugyanis a földinek mindössze 37 százaléka. A Hold-utazásoknál pedig okozott is, mert a Hold gravitációja ennél is kevesebb, csak 17 százaléka a Földének. Biztos sokan látták már a felvételeket az Apollo-küldetések űrhajósairól, akik mókásan szökdécselnek a Holdon.

A helyzet az, hogy ez csak első ránézésre mókás.

Van egy szimulátor a Space Campben, amely épp ezt a hatást próbálja érzékelteni: milyen úgy közlekedni, ha az ember testére csak a földi gravitáció egyhatoda hat.

A válasz: először nevetséges, aztán egyre kétségbeejtőbb, ahogy hiába is kapálózik az ember, nem jut sehová, hiszen a lábai nem úgy érnek földet, ahogy korábban mindig. Futni például lehetetlen, én megpróbáltam:

link Forrás

A teljes súlytalanság persze ennél is nagyobb megpróbáltatások elé állítja az embert. Gondoljunk csak bele, mekkora élmény lehet úgy WC-re menni! Hát ekkora:

Igen, az ott lényegében egy szivattyú, ilyen a WC az ISS-en.

Ha az emberiség egyszer útnak indul a Marsra, közel 9 hónapon keresztül fog tartani az út. Remélem addigra már lesz terv arra, hogyan fognak mesterséges gravitációt teremteni az űrhajón!

A National Geographic november 18-án mutatja be a Mars című sorozatának új, második évadát. Az első évad arról szólt, hogyan lenne képes az emberiség eljutni a Marsra, és ott létrehozni egy állandó bázist, a második évad pedig arról fog szólni, mi történik, ha már nem csak a felfedezők, hanem a profitorientált cégek is megjelennek a Marson. Előzetes itt.