Szabadítsuk ki az állam kezéből az iskolát, legyen szabad tankönyvválasztás, a pártpolitika ne befolyásolja az oktatás tartalmát – talán ezek voltak a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének legfontosabb követelései harminc éve, amikor megalakult. Az alapítók szerint ezek a követelések sajnos újra aktuálisak. 

A harmincadik születésnapját ünneplő szervezet volt elnöke, Mendrey László kerekasztal-beszélgetést szervezett az évfordulóra. Mendrey a PDSZ másik két alapító-szóvivőjével (akik később politikusként is jelentős szerepet játszottak az oktatás átszervezésében) Pokorni Zoltánnal (Fidesz; jelenleg XII. kerületi polgármester) és Horn Gáborral (ex-SZDSZ), valamint a Nemzeti pedagóguskar elnökével, Horváth Péterrel és Radó Péter oktatási szakértővel beszélgetett szerda este a Kossuth Klubban. (A moderátor Ónody Molnár Dóra, a 168 óra újságírója volt.)

Pokorniék 1988-ban, tehát még a rendszerváltás előtt, 280 pedagógussal alapították meg a PDSZ-t, amely antikommunista, és a „hivatalos” tanárszakszervezettel, a PSZ-szel szemben álló szerveződésként indult. Radó Péter szerint ez az önmeghatározás a mai napig hat, például az „antikommunista” PDSZ komoly identitásválságba került, amikor „2010-ben a konzervatívok kezdtek el úgy viselkedni, mint a kommunisták”.

Az alapítók egyetértettek abban, hogy PDSZ az első években nem is a klasszikus szakszervezeti témákkal, nem a munkavállalói érdekvédelemmel foglalkozott elsősorban, hanem az oktatás egész rendszerének átalakításáról gondolkozott és folytatott vitát.

„Rettenetes állapotban volt a magyar közoktatás. Kizsigerelt, holt fáradt tanárok, rettenetes, lepusztult körülmények között dolgoztak. Szeretünk szörnyülködni a mai állapotokon, de akkor még rosszabb volt a helyzet. Úgy éreztük, hogy valamit tenni kell” – mondta Horn Gábor.

Pokorni Zoltán igazi „reformkorként” gondol a rendszerváltást közvetlenül megelőző és utána következő évekre. Termékeny és izgalmas viták után, nem hibák nélkül, nem késedelmek nélkül, de végül is sikerült megváltoztatni a magyar közoktatás rendszerét: az iskolák kiszabadultak az állam markából, és az önkormányzatokhoz kerültek,

az önkormányzatok pedig – mondta Pokorni – erejükön felül költöttek az iskolákra, sokkal jobb gazdáknak bizonyultak, mint az állam.

Néhány év alatt drámai változások zajlottak le: a nyolcvanas évek végén egy évfolyamnyi tanulónak alig három százaléka ment egyetemre, nyolc százaléka főiskolára, innen jutottunk el addig, hogy 2016-ban a teljes népesség 22 százalékának volt felsőfokú végzettsége. (Tegyük hozzá: évek óta újra meredeken esik a felsőoktatásba jelentkezők aránya.)

Abban is egyetértettek a kerekasztal résztvevői, hogy az egymást váltó kormányok igen eltérő ideológiája és politikai elképzelései ellenére 1993-tól 2010-ig volt valamiféle konszenzus az oktatáspolitikában. A cikk-cakkok ellenére látható volt egy határozott irány. Radó Péter példaként említette, hogy 1997-ben a Horn-kormány döntötte el a kétszintű érettségi bevezetését, amely bevezetés 2005-ben, két kormánnyal később sikeresen meg is történt, hiába volt két kormányváltás is közben, senki nem állította le a folyamatot.

Horn, Radó és Mendrey úgy gondolják, 2010 után megszűnt ez a folytonosság. Az iskolák visszaállamosításával, az oktatás újracentralizálásával, és egy sor más intézkedéssel a kormány felrúgta a korábbi konszenzust. Radó és Mendrey gonosznak és kártékonynak minősítették a Fidesz-kormány intézkedéseit.

„A politika fölismerte, hogy hatalmát az oktatáson keresztül tudja bebetonozni. Kikérem magamnak, hogy engem ehhez eszközként akarnak fölhasználni” – mondta Mendrey.

Pokorni Zoltán árnyaltabban látja a helyzetet: ahogy múlik az idő úgy tűnnek régi oktatáspolitikai cikk-cakkok egyre jelentéktelenebbeknek, és az egész rendszer folytonosabbnak. Annak idején, amikor Horn-kormány formálta át az oktatást, úgy érezte, radikálisan szakított az MDF-es örökséggel, és amikor 2002-ben a Medgyessy-kormány került hatalomra, akkor úgy gondolta, nagyon sok jó dolgot dobott ki abból, amit a korábbi kormány (amelynek Pokorni volt az oktatási minisztere) létrehozott. Lehet, hogy a 2011-13-as változások néhány év múlva nem tűnnek majd annyira radikálisnak. Az iskolák újraállamosítása vagy a tankötelezettség leszállítása valóban radikális váltás, de például az érettségi vagy a felvételi szabályai szinte változatlanok – fejtegette Pokorni.

Radó és Mendrey szerint azonban a 2011 utáni változások már komoly etikai kérdéseket is fölvetnek. Korábban soha senkinek nem jutott eszébe olyan intézkedéseket hozni, amelyek árthatnak a gyerekeknek. Orbán és „kedvenc csempekereskedője” (többnyire ezzel a kifejezéssel utaltak az oktatáspolitikáról gyakran megnyilvánuló iparkamarai elnökre, Parragh Lászlóra) viszont olyan változásokat erőltetett át, amelyekkel tudhatóan kárt okoz. Lehet, hogy a miniszterelnök és a kamarai elnök nem gonosz, csak nem ért hozzá, de Hoffman Rózsa és Palkovics László korábbi oktatási államtitkárok egész biztosan tisztában vannak azzal, hogy ezek szakmailag védhetetlen, rossz döntések, és nagyon jól tudják, kárt okoznak, ennek ellenére vitték, viszik végig őket.

„Nem gonoszak. Másban hisznek. És a társadalom jelentős része osztja ezt a hitüket”

– védte a kormányt Pokorni. Szerinte a magyar társadalomban nagyon mély gyökerei vannak az államközpontú gondolkodásnak, az  államelvűségnek, és a pedagógusok többsége is úgy gondolkodik, hogy egyszerűbb az, ha mindent megmondanak valami központból, és nem kell tankönyvek között válogatni.

Pokorni úgy gondolja, hogy nagyon szerencsés időszak volt az a húsz év, amikor a versengő, piacos, decentralizált, vitatkozó, demokratikus társadalom víziójában még sokan hittek, de lehet, hogy ez csak anomália volt. Abban sem biztos, hogy a világnak ezen a részén, egy ekkora országban, ekkora gazdasággal nem az államközpontú modell a sikeresebb.

Azt viszont ő is határozottan állította, hogy az a döntés, amely leszállította az iskolaköteles kort tizennyolcról tizenhat évre, társadalmi károkat okoz. Az intézkedés miatt évente tízezer - zömmel hátrányos helyzetű, szegény – gyerek kerül ki az oktatási rendszerből úgy, hogy gyakorlatilag olvasni sem tud folyékonyan.

„Évente tízezer gyerek megy a lecsóba. Mert aki nem tud rendesen olvasni sem, az nem fog munkát kapni sehol, az biztos. Évente tízezerrel növeljük azoknak az embereknek a számát, akiket nekünk kell eltartanunk” – mondta Pokorni Zoltán.

De miért döntött így a kormány? Nem gonoszságból – magyarázta a volt miniszter – hanem azért, mert a pedagógustársadalom nagy része nem fogadta el, hogy „cigánygyerekekkel kell kínlódnia a szakmunkásképzőkben”. Amikor a Horn-kormány döntött az iskolaköteles kor 18 évre emeléséről, semmilyen segítséget nem adott a szakmunkásképzőknek, hogy megoldják ezt a feladatot. Hogy hogyan kezeljék ezeket az egyébként nem könnyen kezelhető gyerekeket. Pokorni ebben a saját illetve tárcája felelősségét is elismerte, nekik sem volt ötletük, mit lehet kezdeni a helyzettel, miközben a tanárok lázadoztak. Aztán, évtizednyi kínlódás után jött Hoffmann Rózsa, és azt mondta: jó, akkor ezt a terhet levesszük rólatok. Tessék.

„Az Orbán-kormány végtelenül demokratikus. Az egyeztetések igazi zsonglőre. Palkovics államtitkár a legzseniálsiabb egyeztető, bármit bármikor le tud szerelni kis kerekasztalozással.”

„Mi egy elitista demokráciában szocializálódtunk. A PDSZ-ben is az elitista, felvilágosult abszolutista elképzeléseinket próbáltuk átvinni, és próbáltuk jó szándékkal megtéveszteni a tanárokat, hogy ez az ő érdekük. De ez már a modern, XXI. századi tömegdemokrácia kora. Trump kora. Én nem beszélem a tömeg nyelvét. És nem is akarom megtanulni. Viszont a  kormány zseniálisan beszéli ezt a nyelvet. Lenyűgözően. Hátborzongatóan” – fejezte be drámai hangütésű, önvallomásba hajló politológiai elemzését Pokorni.

Horn Gábor ehhez gyorsan hozzátette, hogy ő azért nem sok zsenialitást lát abban, hogy a kormány minden szabályt fölrúgva az állam erőforrásainak példátlanul nagy részét, százmilliárdokat fordít arra, hogy a hatalmát fönntartsa, és szilárdítsa. „Ha nekem adtak volna 300 milliárd forintot, hogy csináljak egy projektet, nekem is sikerült volna.”

A szakértők a közönség kérdéseire sem tudtak túl sok biztatót mondani a hazai oktatás jövőjéről. Az oktatáskutatás szétesett, a politikának nincs igénye rá, az ágazat eredményessége mélyrepülésben. Radó Péter szerint „teljesen elhülyült az a népesség, aki az oktatásról diskurál”, teljesen leépült az oktatásról folytatott beszéd.

Horn Gábor úgy gondolja, hogy az elkötelezett tanárok számára a rendszer ma is kínál egyéni kerülőutakat: alapítványi és magániskolákban (amely száma ismét emelkedni kezdett), egyházi iskolákban „lehet jó sulikat csinálni”, sőt a rendszert kicsit kijátszva, amolyan kádárista módszerrel, a „csukott tanteremajtó mögött” az állami iskolákon belül is lehetséges.

Radó Péter nem tart attól, hogy a kormány rászállna az alapítványi és magániskolákra, mert a „középosztály menekülési útvonalait soha nem zárja le”.