Sütni jó mulatság, mégis vannak, akik zsigerből elutasítják, hogy bekapcsolják erre alkalmas készüléküket, ezért megelégszenek olyan édességek fogyasztásával, amiket pillanatok alatt össze lehet dobni. Sokáig tartoztam én is ebbe a táborba, de aztán leküzdöttem félelmeimet, amik leginkább abból álltak, vajon sikerül-e megfelelő állagúra gyúrni a tésztát, vagy hogy tényleg képes-e a sütőm egyenletesen sütni. Kiderült, hogy igen és igen, ezért aztán neki lehet állni nagyobb kaliberű dolognak is.

Azért írom, hogy nagyobb kaliberű, mert azt képzeltem zserbót csak a nagyon gyakorlottak tudhatnak készíteni, hiszen mindig az egyszerűnek tűnő dolgok a legkomplikáltabbak. Körbekérdeztem hát és rutinosabb barátnőim azonnal meg is nyugtattak, hogy a zserbó gyerekjáték, de én azért megvártam, hogy kiscsaládom lelépjen vidékre és én nyugodtan, baráti társaságban állhassak neki a nagy feladatnak.

Különben is, haverokkal sütni sokkal nagyobb mulatság, pláne, hogy a receptet most a Vénusz megsüttette Erzsike nénivel, aki nem egy kasszás énekesnő, hanem egy kedves öreg hölgy, akivel bizonyos keretek között még dumálni is lehet.

Voltak tehát haverok, buli, Erzsike néni a videós tanácsaival, már csak alapanyagok kellettek, majdnem sikerült is mindent beszerezni, de erről majd később.

Darálatlan diót vettem, bár Erzsike néni kiküldött volna friss dióért a szedd magadba kábé, de nem hagytam magam, még akkor se ha a kapható nem darált diók telis tele vannak dióhéllyal, amit elég hamupipőkés meló kiszedegetni, dehát úgyis régen éreztem magam mesehősnek, hogy a hercegnőről már ne is beszéljek.

Mindenben szépen követni kezdtük Erzsike néni tanácsait, jókat röhögve, gyermeki boldogsággal, amiért a jó minőségű rum egyáltalán nem kell a zserbóba, így azt lehet hozzá szürcsölgetni biztos, ami biztos.

Csak azért írom le, mert engem őszintén meglepett, hogy létezik instant élesztő, amit nem a hűtőpultról emel le az ember, hanem a vaníliás cukor mellől, ha utóbbi nem kellett volna a süteménybe sose tudom meg, akkor rossz élesztőt veszek és annak beláthatatlan következményi lettek volna. Na, csak úgy mondom, lehet másnak ez alap.

A lisztet rostáltuk, nehogy ezen múljon a tészta (nem hazudott Erzsike néni) olyan könnyű lett, hogy el se hittük, ezt majd lehet gyúrni, de lehetett, ráadásul nem is pihentetés után, hanem azonnal, mert ugyebár a hülye is tudja, instant élesztő….

A lisztből meg a többiből tészta lett, kicsit elvesztünk a matekban, amíg sikerült két egyforma és egy nagyobb részre szétválasztani, úgyhogy Erzsike néni abban téved, hogy másfél óra összedobni egy zserbót, mondjuk ez nyilván a rutin meg az évek.

Baracklekvár szerencsére volt otthon, emiatt valamivel nehezebben mértük ki a megfelelő mennyiséget, mondjuk így utólag már nyugodtan állíthatom, Erzsike néni a nagymamás vonalat a zserbó cukorszintjét tekintve több, mint túlteljesíti, talán fele ennyi baracklekvár is elég lett volna, ám was liegt das pickt, ahogy az én nagymamám mondta. Amúgy sincs olyan, hogy túlédes sütemény…

A tészta megtöltve beugrott a 180 fokos sütőbe 30 percre, Erzsike néni szerint én addig pihenhettem, hát szerintem meg mosogathattam és takaríthattam, mint az állat, hogy előkészülhessek a csokoládé olvasztásra, mintegy feltéve az i-re a pontot. És akkor váratlanul zavar támadt az erőben, ami a következő párbeszédben nyilvánult meg:

(Éva, éjjel fél tizenegykor, laptopról olvasva Erzsike néni soron következő tanácsát):

– Törd össze a két tábla étcsokoládét egy tálba.

Én: – Két tábla???? Ne, csak egy táblát vettem!

Éva: – Akkor csak egy táblát öntünk a tetejére.

Joe: – Az a felére sem lesz elég.

Éva: – Epic fail.

Persze, gondoltam, biztos lapul a szekrényben egy, de mégsem, mert pont szeptemberben nagytakarítottam és kidobtam, ami volt. Emlékszem, hogy volt egy tábla. Azt hittem soha nem fogom használni, lehet hogy már a szavatossága is lejárt.

Mikulás kisegített, de már mindenki Mikulása tudja a családban, hogy a gyerekek behánynak az étcsokoládétól, senki sem volt idén se olyan rutintalan, hogy ilyet hozzon. Marad az édes. Cukorsokkban fog az egész családom, beleértve a barátaimat elhalálozni.

A holland kakaópor valamit javított a helyzeten, azzal próbáltam megkeseríteni a tibimikulásokat, közepes sikerrel. Valóban nem kalkuláltam bele, hogy képtelen vagyok egy elég egyértelmű recept szavainak pontos értelmezésével, de valójában az dobja rám az első követ, aki, ugyebár.

Megmondom őszintén amúgy, soha még ilyen finom csokoládékrémet nem ettem. Nem mondom, a zserbóra keserűbb jobb lett volna, de azért semmiképp nem ezen fog múlni, és aki eddig megkóstolta a kész süteményt, el volt ájulva.

A ruhaszárítón a zserbó pikkpakk kihűlt, nem is zuhant le a hetedikről, és akkor még a fránya eső sem zuhogott, mondjuk simán kint hagytam volna éjszakára, és akkor sose tudtuk volna meg, milyen finom lett. Mert tök jó ez az idei karácsony, kiderült, hogy tudunk sütni!