Megellett a tehén és a vitrin is az utazó Avatar-kiállításon

A feliratnak engedelmeskedve alkarközépig benyúlok a söralátét méretű kerek nyíláson, amit fekete gumilapok zárnak le, majd odabent körbetapogatok a kezemmel, miközben tőlem pár centire Botos riporter is ugyanezt teszi. Jól mulatok, mert a kollégám úgy néz ki, mintha épp egy szarvasmarhaszülést vezetne le, bár kicsit följebb nézve világossá válik, hogy itt nem is egy tehén, hanem egy Habony Árpád-i értelemben vett üvegezett vitrin ellik éppen, amiben egy baromi nagy, páncélos százlábú makettje van kiállítva. Most már legalább tudom, milyen lehet, amikor Nagy István agrárminiszter alaposan begombázik a Karmelita kolostorban.

Nem rossz, ugye? Igazi 18 pluszos felnőtt szórakozás!

A következő ilyen erős pillanat az, amikor a falra kasírozott instrukcióknak engedelmeskedve odaállok egy jókora digitális fal elé, majd széttárom a karom, mire az elképesztő, már-már XXII. századi technológiának köszönhetően megjelenik a falon egy rám halványan emlékeztető glasgow-i heroinista, majd irtó sokáig nem történik semmi, aztán jön pár Space Invaders-lényre emlékeztető animált medúza és rászállnak a madárijesztő-pozitúrában álldogáló, kemény drogoktól meggyötört virtuális csóka vállára.

Ezek az Andrássy úton, az egykori Párisi Nagyáruház/Divatcsarnok épületében most megnyílt, utazó Avatar-kiállítás erős pillanatai.

Fotó: botost/444.hu

Erős pillanatból ennyi nem sok, főleg ha az embernek fizetnie is kell érte, ellentétben a sajtóbejáráson résztvevő újságírókkal.

Mi ez az egész?

Az Avatar-kiállításnak már az alapkoncepciója is meglepő. Az ilyen, több ezer forintos jegyekkel operáló, pár hétig vagy hónapig nyitva tartó, látványos, általában interaktívként hirdetett utazó kiállítások a kisgyerekes családokat célozzák meg, kábé a gyerekek 14 éves koráig. Ideális esetben úgy működnek, hogy a gyerek látja az óriásplakátokat, aztán elkezdi rágni a szülő fülét, hogy nézzék már meg a dínókat/űrhajókat/akármiket, mire az, belegondolva, hogy mennyivel érdekesebb dínókat/űrhajókat/bármiket nézni, mint még egy debil állatos rajzfilmet a plázában nagy nachos chips menüvel és kötelező játékbolti vásárlással, megveszi a jegyet. 

Hiába hangzik jól önmagában, hogy a James Cameron-féle Avatar az emberiség eddigi történetének legnagyobb bevételt hozó filmje volt, ez egy olyan, 2009-es film, amit a megcélzott gyerekek a koruk miatt nem láthattak, ráadásul eddig nem lett belőle franchise, sorozat, videó- és IRL-játék-univerzum, hanem egyszerűen egy, már a felnőttek által is elfelejtett, nem túl jó, de a maga idejében látványosnak számító sci-fi filmről van szó, ami főleg azért hasított akkorát, mert ez volt az első igazán élvezhető 3D-s produkció.

Szóval egy ilyen korú és összetételű közönségnek pont a digitális porral belepett Avatarra építeni egy attrakciót, és nem mondjuk a Fortnite-ban szereplő szigetre, merész húzásnak tűnik, akkor is, ha Cameron filmjében tényleg lenyűgöző volt az aprólékosan kidolgozott környezet, tokkal-vonóval, flórával-faunával.

De nem kiállításszervező vállalkozó vagyok, hanem olyan kísérleti nyúl, aki helyetted megy el az ilyenekre, úgyhogy lássuk, mit nyújt az Avatar-kiálltás!

Ismételd utánam:  káltékieváméruttéirrájó!

Fotó: botost/444.hu

Nyitásnak kapunk egy chipkártyát, amit egy terminálban három kérdésre válaszolva, plusz a nevünket beírva személyre szabunk - bár nem emlékszem, hogy később volt-e bármi jelentősége annak, hogy a növényzet és az állatvilág iránt érdeklődő katonának lőttem be magam - miközben egy nagy képernyőről egy cickányképű, vetített faszi tol valami ismertető szöveget az Alpha Centauri rendszerben található Pandora nevű holdról, ahol a sztorink játszódik. 

Fotó: botost/444.hu

Ezután jött az egyik kedvenc attrakcióm: a következő szobában egy hús-vér idegenvezető a városnéző emeletes buszok gájdjainak stílusában rövid bevezetőt tart a bolygóról és legértelmesebb lakóiról, a na'vi nevű óriás humanoidokról, majd megpróbálja rávenni a hitetlenkedve néző felnőtt kuncsaftokat, hogy na'vi nyelven, kórusban ismételjék utána, hogy "kálté kievámé rutté irrájó", ami bárcsak azt jelentené, hogy kis adag rizzsel kérem. Botos kolléga aggódva meg is jegyezte, hogy

„Szegény csókát begyógyszerezhették.”

Itt még tutira nem kerültünk át a beígért csodavilágba, hiába a háttérvetítés. A következő teremben megint csak valami falra vetített részletet kell nézni az Avatar trailerjéből, ovális keretben, hogy egyszer csak megmozduljon a fal, sűrű pára gomolyogjon, és végre tényleg bekerüljünk valahová, ami nem olyan, mint a nyolcvanas évek elejének magyar köztévés sci-fijei. 

Fotó: botost/444.hu

Egyből bekerültünk ugyanis a 2,7 milliárd dolláros bevételt hozó, holdon tenyésző dzsungelbe, ami ahhoz képest, hogy plasztik növények között járunk egy kibelezett belvárosi áruházban, kifejezetten illúziókeltő, köszönhetően annak, hogy töksötét van, némi UV-fénnyel és sok szárazjégfüsttel. A kiállítás látványvilága innentől olyan, mintha egy olyan disztópiában járnánk, hogy tízezer évvel ezelőtt majdnem minden élet kipusztult, kivéve az alsóörsi Dexion diszkót, ami egy Új Evolúció kezdőpontjává vált. Bár a kőmosott farmerek ismeretlen okból nem élték túl a kataklizmát.

Fotó: botost/444.hu

Innentől felváltva találkozunk életnagyságú, klasszul megcsinált, diaporámaszerű környezetbe állított szobrokkal - meg lehet nézni a Pandora humanoid lakóit, a leglátványosabb ragadozó és növényevő állatokat, sőt még a kakájukat is, és egy csomó féle növényt - ismeretterjesztő szövegekkel és képernyőkkel, illetve az interaktivitást biztosító digitális attrakciókkal. 

Fotó: botost/444.hu

Hamar kibukik a produkció gyengéje: a hardveres rész a műfaj átlagához képest kifejezetten jól néz ki, a nagy figurák jól kidolgozottak, csakúgy, mint az egyéb lények is, az olyan részletek is a helyükön vannak, hogy a híresen büdös helyi növény tényleg irtózatos szagot áraszt az e célra szolgáló nyíláson keresztül, az egyik állatszarban pedig még ott tapinthatók az emésztetlen növénydarabkák is, a szoftveres azonban nem nyújt elég szórakozást. 

Fotó: botost/444.hu

Miközben ugyanezen a helyen az ezt megelőző, Future Park című, japán kiállításon állatfigurákat színezhettünk ki, és bármit rajzolhattunk rájuk, hogy azok utána egy fél kosárpálya méretű falon egymással interakcióba lépve mozogjanak, 

itt az a csúcs, hogy odaállhatsz egy nagy vetítőfal elé és háromféle mozdulattal arra vehetsz rá szárnyasdínó-szerű lényeket, hogy megmozdítsák a szárnyukat, kicsit billegjenek vagy bucskázzanak egyet, mindezt egy helyben és olyan grafikai illúziót nyújtva, mint amikor Paintben illusztrálom valamelyik cikkemet. 

Fotó: botost/444.hu

Hasonló élményt nyújt az a szimulátor, ami elé odaállva elvileg azt élhetnénk át, milyen lehet a földi katonáknak az óriásrobot- vagy exoszkeletonszerű izékbe belebújva a hold mérgező légkörű dzsungelében mászkálni. 

Fotó: botost/444.hu

A cucc úgy néz ki, mint egy játéktermi szimulátor, nagy képernyővel és két joystickkal, hogy a kártyánk beledugása után kiderüljön: az egész menet pár másodperces, szabott ideig tart, a két joystickkel pedig egyáltalán nem irányíthatjuk az óriásrobotszerűséget, mert az robotpilóta üzemmódban arra visz, amerre akar - két métert egyenesen, majd újabb kettőt kicsit jobbra. Az interaktivitás, illetve az irányítás abban merül ki, hogy ha a két rudat a képernyőn megjelenő nyilaknak engedelmeskedve  megmozdítjuk, az exoszkeleton egyszer elvág késsel egy indát, egyszer meg rohanni kezd egy ragadozó elől. 

A Paint világa még egyszer visszaköszön: van egy konzol, ahol a bolygónkon honos egyik repülő lényt színezhetjük ki kreatív módon. Háromszor is kipróbáltam, annyira hihetetlen volt, hogy miből áll a játék: először választhattam két sziluett közül - hím vagy nőstény - majd rábökhettem egyre az öt alapszín közül, majd újabb bökés, és a körvonalamat kitöltötte a választott szín. Ilyet már életem első számítógépén is tudott a Windows-ba beépített kultikus grafikai program.

A digitális mókák közül a cikk elején említett heroinistaszimulátor mellett az még vicces, amelyik na'vi-ember hibrid avatart csinál az arcodból. 

Én sunyi, bolygóközi utcagyerekké váltam:

Fotó: botost/444.hu

Botos riporter pedig intergalaktikus antiszemita plakáttá alakult át:

Fotó: botost/444.hu

Az mondjuk vicces látványosság, hogy a film világában központi szerepet betöltő Lelkek Fája valójában a kínai piacok karácsonyi LED-füzéreinek órási méretben elkészített emlékműve:

Fotó: botost/444.hu

Bár a saját gyerekeim már nagyobbak, mint akiket ezek a produkciók megcéloznak, én elég infantilis vagyok, így rajongója maradtam a műfajnak. Az Avatar azonban - hiába a jól megcsinál lények és az erőteljes látványvilág - túlzottan is féloldalas. A kisebb gyerekeket nyilván az is elszórakoztatja, hogy megnyomnak egy gombot, és megszólal egy képzeletbeli törzs valamelyik hangszere, nem beszélve arról, hogy megtapogathatnak egy jókora műkakát, de ez összességében kevés.

A jó utazó kiállítás félig természettudományi múzeum, félig vidámpark. Mi vidámak voltunk ugyan, és arra a jó félórára klasszul is szórakoztunk, de nem tudom, hogy ugyanennyire őszinte lett volna-e a mosolyunk, ha szólóban 4800-5500 forintot kellett volna kipengetnünk mindezért, bár családi jegy is létezik 11-13 ezer forintért.