Aki az emberi teljesítőképesség határait feszegeti, az szükségszerűen elviselhetetlenül önző is egyben?

Képzelj el egy olyan sportot, aminek minden pillanatában olimpiai aranyérem szintű teljesítményt kell nyújtanod, és ha csak egy másodpercre lankad a figyelmed, akkor azonnal meghalsz

- Alex Honnold egyik barátja nagyjából így foglalja össze, hogy mit jelent az El Capitan nevű sziklafal biztosítókötél nélküli megmászása a Free Solo című dokumentumfilmben. A film erről szól, hogy a sziklamászó világ szupersztárja, Honnold megpróbálja megmászni ezt a Yosemite nemzeti parkban lévő 900 méter magas, kegyetlenül nehéz falat, amit biztosítás nélkül még soha nem másztak meg előtte.

Tőlem alkatilag elég távol áll a sport, és legalább ennyire, hogy más embereket nézzek sportolás közben, ráadásul még a képernyő előtt ülve is tériszonyom van, de a Free Solo az elejétől a végig lebilincselt, annyi szuper izgalmas, az emberi létezés és teljesítőképesség alapjait érintő kérdést boncolgat.

Maga a mászás, Honnold felkészülése is borzasztóan érdekes. Ahogy konkrétan egy fogkefével a kezében mászik a falon, hónapokig memorizál minden apró mozdulatot, tisztogatja a sziklát, hogy annak egy ezred milliméterrel jobb fogása legyen. Olyan dolgokat kell megcsinálnia több száz méter magasban, egy ujjperccel nem csak megtartania, de továbblendítenie magát, amit egész egyszerűen nem tudok elképzelni, hogy fizikailag hogyan lehetséges. És egy csomó olyan dolog is kiderül a filmből, amire én például laikusként nem is gondoltam, például hogy az ilyen sziklafalak a természet közepén vannak, és csak az emberek számára megközelíthetetlenek, tehát például simán előfordul, hogy mászás közben Honnoldnak egy idegesen repkedő méhrajra vagy egy hisztérikus madárra is figyelnie kell.

A filmet Honnold barátai készítették, akik maguk is komoly hegymászók, de ettől még nem heroizálják a főszereplőt, sőt, kíméletlen őszinteséggel mutatják meg, hogy a megszállottságának milyen ára van.

A filmben például konkrétan senki nincsen, beleértve a főszereplő édesanyját, a barátnőjét, a mászókollégáit-haverjait és a róla dokumentumfilmet készítő stábot, aki rajta kívül jó ötletnek tartja, hogy biztosítás nélkül próbáljon felmászni az El Capitan-re. Vannak néha teljesen bizarr, de nagyon is fontos pillanatok, amikor különböző emberek arról beszélnek a kamerának, hogy Honnold imád mászni, és azon belül így, biztosítás nélkül mászni, és ez az ő élete, így boldog, és hát nem várható tőle, hogy mások kedvéért kompromisszumokat hozzon.

Egyfelől gondoljon bárki bármit a sziklamászás értékéről, az biztos, hogy a világot nagyon sokszor olyan megszállott figurák viszik előre, mint Honnold. Másrészt a filmben megszólaló emberek része olyan magától értődő módon beszél Honnold kompromisszumképtelenségéről, mintha nem lenne sok tíz vagy százezer ember, aki nagyon szeret ugyan sziklát mászni, de ár-érték arányban azért a biztosítókötelet hajlandó magára csatolni. Vagy mintha például egy kokainfüggőtől elfogadná a társadalom azt az érvet, hogy hát ő csak így érzi jól magát, és senki sem várhatja tőle, hogy ne legyen folyton a lehető legszuperebbül.

Honnold önzésének leginkább a mászó barátnője, Sanni McCandless issza meg a levét, akivel a férfi néha kifejezetten érzéketlenül viselkedik. Honnold ugyan az első pillanattól nyíltan megmondja, hogy neki a mászás van az első (harmincöt) helyen az életében, és csak utána jöhet bármi más, de ez aligha menti a durva viselkedését. Mint mikor egy párkapcsolat elején valaki közli a másikkal, hogy "Vigyázz velem, én csak fájdalmat fogok okozni neked!" Jó, hogy előre megmondta, de ettől még nem szép dolog fájdalmat okozni egy másik embernek ezután sem.

A filmben végig nagyon ügyesen van felépítve a párhuzam, ahogy  Honnold  lépésről-lépésre készül a nagy mászásra, küzd, próbálja kiismerni a sziklafalat, és közben a barátnője, Sanni majdnem ugyanennyi energia befektetésével próbálja kiismerni őt, és közelebb kerülni hozzá.

Engem nagyon foglalkoztattak a filmesek dilemmái is. Eleve dokumentumfilmes alaptétel, hogy nem nagyon lehet az "objektív" valóságot bemutatni, mert már önmagában a kamera jelenléte is megváltoztat helyzeteket. Ez az ellentmondás talán ebben a filmben jön ki a legerősebben. Honnold többször is beszél róla, hogy hatással van rá, a mászására, hogy filmezik, hogy néha zavarja a figyelem, és nem csak absztrakt módon, hanem úgy is, hogy túl közel megy hozzá a falon egy kamera. A filmeseknek, akik láthatóan tényleg jóban vannak a filmjük alanyával, közben arra kell felkészülniük, hogy ha a legóvatosabban járnak is el, sőt az ő jelenlétüktől teljesen függetlenül is Honnold bármikor lezuhanhat, nekik pedig a haverjuk halált "kell" rögzíteniük. Vannak kulcspillanatok, amikor a kamerát kezelő operatőr egyszerűen elfordul, nem tudja tovább nézni, hogy mi történik.  Egyáltalán, helyes dolog gyönyörű és izgalmas filmet készíteni egy ilyen hihetetlenül veszélyes sportról, amivel még akkor is biztosan sokaknak kedvet csinálnak hozzá, ha őszintén mutatják be ennek a fajta mászásnak az ellentmondásait?

A fim viszont már elkészült, nemrég "jelent meg DVD-n", szóval megnézni mindenképpen érdemes.