Szemtől szembe találkoztam az általam leleplezett, Moszkva tér fölött lakó rókával, aki megdöbbentő dolgokat művelt

Kedden este pár perccel éjfél előtt indultunk el a szokásos lefekvés előtti sétára Minókával (1 ¾) és Txikivel (1 ⅘), a két tacskóval. 

Alig tettünk meg 50 métert a csendes L. utcában, amikor a kutyák, akik éppen annak örültek, hogy megint találtak pár eldobott csontot a járdán, minden átmenet nélkül olyan lendülettel kezdtek nyüszíteni, mint egyszeri fideszes a pályázati kiírás láttán. 

Körülnéztem, de nem láttam semmit és senkit, ami nem lepett meg, hiszen a tacskók legfélelmetesebb ellenfelei a Szélfútta Zacskók, az Alattomos Mozdulatlansággal Lapuló Szemetek és a Kerítésre Akasztott Kutyaevő Pólók mellett a Láthatatlan Mókusok. 

Újabb tíz méter után azonban megint megbolondultak a kutyák: kiköpték a szájukban őrizgetett csontot, olyan svunggal ugorva a református gimnázium kerítésének, mint egy köztévés stáb, akik néppárti képviselőt láttak. Miközben próbáltam őket nyugtatgatni, a szemem sarkából mintha valami árnyat láttam volna elsuhanni a kerítés mögött, majd ki az utcára. A tacskók, akiket normális esetben ballasztként kell magam után vonszolnom, az istrángot tépve húztak abba az irányba.

A Herman Ottó utca első házához érve éppen észrevettem, hogy a kapu mögötti kocsibejáró közepén ott ül egy kutya, amikor a tacskók is meglátták, és a teljes pórázt kihúzva, farokcsóválva rohantak a kapuhoz, miközben a rezidens kutya ugyanezt tette a túloldalról. „Nem is emlékeztem, hogy itt lakik kutya” - mondtam magamban, ahogy odaértem a kapuhoz, miközben a delikvensek egymás orrát szagolgatták a kerítésen keresztül. Olyan a látásom, mint egy farkasvakságtól szenvedő vakondé, ezért csak ekkor vettem észre, hogy az ismeretlen kutya igazából egy róka.

Úgy éreztem magam, mint akit villám vagy Németh Szilárd csapott meg, miközben a róka - akinek, ha időben kapcsolok, a kerítésen keresztül meg is vakarhattam volna a fülét - picit megugrott, majd a kaputól két-három méterrel beljebb leült és érdeklődve, a félelem legkisebb jele nélkül bámult minket. Bár Minó és Txiki úgy ugattak, mintha eljött volna a Kutyageddon és a mennyei trónjáról leereszkedő Nagy Tacskóbíró éppen elválasztaná a jó kutyákat a rosszaktól.

Ekkor csináltam ezt a videót a telefonommal:

Azért voltam ennyire átszellemült, mert az elmúlt hónapokban egy igazi rejtély foglalkoztatott, miszerint miért találnak a kutyám rendszeresen eldobált disznócsontokat a rózsadombi utcán, hogy a klasszikus oknyomozó újságírás módszereit alkalmazva ebben a cikkben leplezzem le, miszerint egy, a környékbeli lakók által etetett róka lehet a tettes. Csakhogy én a nyomozás során egyszer sem tudtam in flagranti, akció közben leleplezni a tettest. Látni sokszor láttam messzebbről, a család le is videózta, de ez most más volt, hiszen lényegében tetten értük, mivel ahol most elhagyta a csontokat, ott a három órával korábbi esti sétakor még garantáltan nem volt semmi.

Azt hittem, ezzel lett kerek a sztori. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Alig indultunk ugyanis tovább, amikor hátranéztem, és ott állt mögöttünk a járdán a róka, 2-3 méteres távolságra, irtó kíváncsian. Én láthatólag nem érdekeltem, a gesztusaiból világos volt, hogy a két tacskóval akarna barátkozni. Ahogy a reménybeli barátai közelebb mentek hozzá, azért elkocogott a sötétbe.

„Hát ez szuper volt” - gondoltam, és mentünk tovább.

Úgy 5 méternyit, mert ekkor valami mozdult a periférián. A róka volt az, aki ezúttal a túloldali járdán követett minket. Átmentünk, bevárt minket, aztán amikor a tacskók már-már nyalástávolságra értek tőle, beugrott az óvoda kertjébe és eltűnt.

A kutyák lassan megnyugodtak, miközben a Kass János utcán másztunk lefelé a Vasa-pálya irányába. A keskeny, lépcsőkkel tarkított kis köz végénél olyan érzésem támadt, mintha a meztelen Havasi Bertalan állna a hátam mögött és tágra nyílt szemmel bámulná a lapockámat. Zavartan megfordultam.

A róka volt az. Rég borsózott a hátam, most viszont Borbás Marcsi simán megfőzött volna rajta egy krémlevest.

A róka intenzíven nézett, aztán lassan elindult felém. Mi is felé. „Úgyis elugrik” - gondoltam. De nem ugrott, csak jött. „Mi lesz, ha a hülye tacskók játékból ráugranak, ő meg megijed és harap?” - gondoltam magamban. A róka csak közelített. „Kapd be, Saint-Exupéry” - suttogtam ekkor magam elé, majd hangosan sziszegni kezdtem, mire a barátunk értett a szóból és beugrott a Vasas-pálya kerítése mögé.

Kicsit szégyelltem magam, hogy csak haverkodni akart, én meg bunkón ráijesztettem, de fogalmam sem volt, mi történt volna, ha tényleg játszani kezdenek egymással.

Mámoros hangulatban kerültük meg a sportpályát, hogy szűk félóra múlva hazaérjünk. „Őrület” - gondoltam magamban - „megtörtént a Tényfeltárók Álma”. Olyan izgatott voltam, hogy nem tudtam egyből lefeküdni: a konyhasziget mellé ülve többször visszanéztem a videót, miközben a kutyák úgy lefetyelték alattam a vizet, mintha egy szaharai sétából tértünk volna haza. Aztán futkorászni kezdtek és Txiki az éjszakai csendben egyszer csak megint rágyújtott az ideges ugatásra. „Őket is felkavarta” - gondoltam magamban, a kutyákat csitítva, és közben a konyhaablak felé fordítottam a fejem. Tőlem egy méterre, az ablaküveg túlodalán, a kerti asztal közepén ott pózolt a róka és engem nézett.

Most már tudom, mit mond ilyen helyzetben egy oknyomozó.

Azt, hogy „Hö!”. A gerincem most nem borsózott, hanem úgy citerázott, mint egy beszpidezett népi együttes. A róka sokatmondóan nézett rám, majd sokadjára elkocogott el a sötétbe.

Lassan nyugodtam meg, vagy egy órán át el sem tudtam mozdulni a konyhaszigettől és percenként kinéztem az ablakon, aztán leszedtem a hámot a kutyákról, fogat mostam, beosontam a hálószobába. Ahol azt láttam, hogy a paplan furcsán domborodik. Ránéztem a résnyire - elég széles résnyire - nyitott tetőablakra, majd le a gyanús púpra, aztán minden porcikámat megfeszítve hirtelen megemeltem a paplan sarkát.

A csajom volt alatta.

Isten irgalmazzon minden eredményes oknyomozónak!

Kapcsolódó
Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.