Ilyen az, amikor teljes fényében tündököl az urambátyám-rendszer Magyarországon

A szocializmusban a konyak a munkásosztály itala volt, csak a képviselői által fogyasztotta el.

Így szól a vicc az átkosból, demonstrálva, hogy elvileg mindenki egyenlő, és mindenkinek hozzáférése van a javakhoz, de a pártvezetésének valójában több hozzáférése van, és egyáltalán nem igaz, hogy mindenki egyenlő lenne.

A téeszelnök, a munkásőr parancsnok, a párttitkár, a tanácselnök és a rendőrfőnök mindig egyenlőbb lesz másoknál.

  • Mert ha akarja, bármikor elviheti a szolgálati autót szolgálati sofőrrel, hogy a fegyverével a kocsiablakon kilődözve vadásszon fácánokra.
  • Hiába zaklat rendszeresen nőket Rákosi elvtárs parancsát emlegetve, akkora a káderhiány, hogy megjelenik egy befolyásosabb vezető, és elsimítja az ügyet.
  • Ha a helyi éttermes felesége nem hajlandó tűrni a megjegyzéseit, rászabadítja a hatóságot az étteremre.
  • Ha kell, embereket veret meg, hogy belépjenek a téeszbe, de aggódnia nem kell: ha nagy nehezen vizsgálatra kerül a sor, ő lesz kijelölve arra, hogy saját maga ellen nyomozzon.
  • Ha lakásra van szüksége, sebaj, az állami szénbányavállalat készséggel fog fizetni, hogy legyen hol laknia még a fiának is.
  • Vagy egyszerűen csak a hét minden napján tökrészegre issza magát az állami gazdaság pénzén.

A héten jelent meg a Libri gondozásában a Kommunista kiskirályok című kötet, amelyet Magyar Nemzeti Levéltár munkatársai szerkesztettek (Majtényi György, Szabó Csaba, Mikó Zsuzsanna). A szerzői elsősorban a megyei levéltárak munkatársai, akik az általuk őrzött dokumentumokat is elemezve írtak egy-egy tanulmányt a megyéjükben működő egykori pártvezetők harácsolásáról.

Olyan kérdésekre keresték a választ, hogyan működött a hatalom a szocializmusban, és meddig ért el a helyben kiskirályoknak számító pártvezetők keze.

Eközben pedig hol finoman, hol teljesen világosan felfestették, milyen lehet az élet egy rendszerben, ahol a jog csak másodhegedűs, a pártérdek sokkal előrébb való, ahol tehetségtelen, kisstílű alakok emelkedhetnek vezető pozícióba csak azért, mert lojálisak a hatalomhoz, a helyi közélet fontos kérdései zsugapartikon dőlnek el, a politikusok imádnak vadászni járni, akár állami pénzből kialakított VIP-vadászterületre, és ahol egy közember max. annyit tehet, hogy ír egy levelet a pártközpontnak, hátha már ott is kínos valakinek, ami történik. Ha nem, akkor annyi.

Nem, nem a mai magyar közállapotokról van szó. Ez mind a kommunista rendszerben történt 1945 és 1989 között.

Akár röhögni is lehetne rajta, ha nem lenne húsbavágóan komoly az egész

A könyv foglalkozik olyan ismertebb sztorikkal, mint az egykori honvédelmi miniszter, Czinege Lajos ügye.

Czinege 24 éven keresztül volt honvédelmi miniszter, fényűző életvitele, villája és vadászatai miatt ő maga volt a megtestesítője a kommunista vezetők bűneinek és harácsolásának. Pedig - mint ahogy azt Marosán György 1990-ben megfogalmazta - egy falusi gyerek volt, akit Rákosiék kiemeltek, és hirtelen pozícióba került.

Jellemző, hogy az első nagy dobása az volt, hogy monumentális Sztálin-szobrot álmodott Szolnok közepére. A pénzt rá többek között dolgozói "pénzfelajánlásokból" szedték volna össze.

Végül a szobor nem épült meg, helyette Budapesten lett Sztálin-szobor.

Sztálin-szobor BudapestenFotó: Forteplan

Az igazán elképesztő történetek viszont a megyei levéltárak archívumaiból, az akkori újságok cikkeiből, pártellenőrző szervek kihallgatási jegyzőkönyveiből elevenednek fel, és a kisszerű helyi pártemberek túlkapásairól szólnak. Ők sem kis-, sem nagyhalak nem voltak, a helyi közéletben viszont meghatározó befolyásuk volt.

Ilyen például Beer János, a tatabányai városi pártbizottság első titkára.

Beer 45-ben lépett be a Kommunista pártba, 1950-ben pártiskolai képzést kapott, 51-ben másod-, 53-ban pedig már kitüntetéssel lett első titkár Tatabányán. Hogyan kell ezt elképzelni? Úgy hogy a korábbi titkárok olyan szintű alkoholisták voltak, hogy a környéken három titkárt is le kellett váltani abban az időben. A helyükre kerülő új titkárok - köztük Beer- pedig ott folytatták, ahol az elődeik abbahagyták.

A könyv felelevenít egy esetet, amikor Beer és két helyi osztályvezető egy bálon olyan szinten berúgtak, hogy egyikük hazafelé lehányta a gépkocsivezetőjét. Aki aztán jól kikapott otthon a feleségtől, mert tönkrement az új ruhája.

Később Beert leváltották, miután kiderült, hogy viszonyt folytatott két nővel, ezt leplezve pedig sokáig a pozíciója mögé bújt, és összevissza hazudozott. A büntetés egészen addig tartott, amíg az 1956-os forradalom idején szükség volt egy emberre Tatabányán, aki megszervezi a karhatalmat. Beer lett az. Később a helyi bánya üzemvezetőjeként dolgozhatott, holott rendszeresen voltak fegyelmi ügyei. Például azért mert motorozás közben karambolozott egy biciklissel, akit ugyan egy teherautósofőrrel beküldetett a helyi kórházba, de utána elhagyta a helyszínt, és meg sem állt a helyi rendőrkapitányság helyettes vezetőjének lakásáig, akitől azt kérte, intézze el az ügyet, hogy ne lehessen belőle problémája. Erre saját bevallása szerint a rendőr nem volt hajlandó. Mégsem történt semmi.

Beer a fegyelmi ügyeket többek között azért úszhatta meg, mert a párt nem feledte az 56-ban és utána, karhatalmistaként játszott szerepét. Végül csak azután zárták ki a pártbizottságból, miután részegen beült a volán mögé, annak ellenére, hogy rendőrök kérték, hogy ne tegye. Sőt, egy gumibottal vonta kérdőre a rendőrt hogy ő egyáltalán mit keres ott. Ezt márt a párt sem nézte el neki, és legalább a pártbizottságból kitették, de felelősségre később sem vonták. 1965-ben elköltözött Tatabányáról. 1972-ben - már nyugdíjasként - azonban visszatért, és ismét részt vett a helyi pártéletben.

Végül kitüntetést kapott több évtizedes politikai pályája elismeréseként, 1983-as temetésén pedig díszőrség állt, és díszsírhelyet kapott.

A Beerhez hasonló szétesett figurák a könyv alapján teljesen megszokottak voltak a rendszerben. Erre valamiféle magyarázatot Káli Csaba tanulmánya ad, amely Seress Jánosról, a a zalaegerszegi városi párttitkárról szól. Káli szerint a pártvezetők sűrű cserélgetése, egyik országrészből a másikba való dobálgatása akkor is jellemző volt, ha épp nem követtek el semmit: ha nem kötődnek az adott településhez rokoni vagy baráti kapcsolatok révén, könnyebben verik át a helyieken a központi pártakaratot. Ez azonban azt is jelentette sok esetben, hogy jószerével ki sem csomagolhattak az állomáshelyen, pár hónapon vagy éven belül már máshová vezényelték őket, akár alacsonyabb, akár magasabb rangba. Ez pedig a kádereket is kikészítette, gyorsan elhasználódtak, megcsömörlöttek. A családjuktól távol kellett élniük, vagy lehetőségük sem volt családot alapítani.

Ennek a létformának két jellegzetes tünete volt: az alkoholizmus és a nők szexuális kihasználása.

Seress János Zalaegerszegen mindkettőt kimaxolta.

A férfi 1948-tól 1951-ig volt pártvezető a városban. Az első fegyelmire már 1949-ben sor került. Az eset egy mulatsággal és több liter bor elfogyasztásával kezdődött. A pártvezetőnek azonban az este egy pontján “feltámadt a nők iránti vágya”. Ezért elhajtatott a sofőrjével T-né házához, és molesztálni, majd fenyegetni kezdte az asszonyt.

Nem is akárhogy, Seress konkrétan azt mondta a nőnek, “Sztálin és Rákosi elvtárs parancsa”, hogy menjen el vele.

A nő rosszullétre hivatkozva akart megszabadulni Seresstől, aki azonban ahelyett, hogy elment volna, kerített egy orvost. Később pedig az orvosnak kellett leszednie a férfit a tiltakozó asszonyról (a szomszédok nem mertek közbelépni), akinek aztán a párttitkár mozgó autójából kellett kiugrania, mert a sofőr a kérésére nem volt hajlandó megállni, mert Seress megtiltotta neki.

Másnap a helyi állami vállalat vezetője, Seress barátja kereste fel a nőt, és rávette, hogy ne tegyen feljelentést. A megyei párttitkár pedig elintézte, hogy Seress csak megrovást kapjon. Büntetőügy nem lett belőle. Az egész ennyiben is maradt volna, ha Rákosi Mátyás titkársága nem kap egy levelet Zala megyéből, amely részletesen tartalmazta Seress nőkkel szembeni zaklatási ügyeit.

A levélíró, B. Mária maga is áldozata volt Seressnek. Neki egy bírósági tisztviselőnő segített megírni a levelet, aki szintén áldozat lehetett. A helyi vezetőknek valószínűleg nem mertek írni, ezért fordultak egyenesen Rákosihoz, onnan pedig visszakerült a levél Zala megyébe. Ekkor azonban már más volt a megyei első titkár, ő pedig nem szándékozott bevédeni Seresst, így ebben az esetben vizsgálat indult. Meghallgatták az érintett nőket, kiderült többek között, hogy voltak, akik azért feküdtek le Seressel, mert attól féltek, ha nem teszik, kirúgják őket. Ekkor már T-né is tanúskodott (korábban túlságosan félt beszélni), és elmondta, hogy Seress nem csak fenyegette, hanem egyenesen leteperte.

Végül a megyei pártbizottság döntött: javasolták Seress leváltását. Ezután Budapestre költözött, különböző állami vállalatoknál dolgozott, később bemondó is volt a Magyar Rádiónál.

A történetből jól látszik, hogy egy idő után már a párt sem tolerálta tovább Seress viselkedését, de az urambátyám-rendszerben csak ritkán volt olyan, hogy egy pártember ellen a rendőrség lépett volna fel, vagy akár bíróság elé került az ügye. Nem, a büntetés Seresst csak pártvonalon érte utol: egyszerűen áthelyezték.

Végigverette a fél falut, majd épp őt bízták meg a nyomozással

A könyvben megjelent esetleírások alapján a helyiek sokszor pletykáltak egy-egy városban a pártvezető ügyeiről, az információhiányos környezet miatt azonban nem igazán lehetett tudni, mi igaz, és mi nem. Az esetleírások alapján voltak ügyek, amelyekre a sajtó rávetődött, de ez inkább akkor történt, amikor egy-egy téesz csődközeli állapotba került, vagy valaki nagyon látványosan lopott, és akkor is inkább visszafogottan, mint belemenősen (tekintve, hogy a helyi lapok sokszor párttulajdonban voltak). Az igazán durva esetek pedig egyáltalán nem kerültek nyilvánosságra.

Állami vezetők a Parlament előtt az augusztus 20-i vízi- és légiparádén 1972-benFotó: Forteplan

A felelősségre vonás sokszor csak azon múlott, hogy volt-e bárki a szerencsétlen érintettek közül, aki vette a bátorságot, és írt egy levelet a központnak.

A helyi hatóságokhoz az érintettek nem szívesen fordultak. Ez nem csoda, a rendőrfőnök gyakran kebelbarátja volt a tanácselnöknek vagy a párttitkárnak, együtt ittak, együtt kártyáztak.

Így az igazságszogáltatás helyett általában a párt intézkedett, a párt pedig a saját érdekei szerint járt el, nem akart az esetekből olyan ügyeket kreálni, amelyek árthattak volna a megítélésének, a lojális embereknek pedig akkor is találtak megfelelő pozíciókat, ha kiderült, “a szocialista erkölcsökkel” ellentétes életvitelt folytattak. Az áldozatok érdekei ilyenkor a sor végén voltak.

Jó példa erre a zalkodi téesz ügye.

1959-61-ben újabb téeszesítési hullám söpört végig az országon. A gond csak az volt, hogy hiába várták, az emberek egy jó része nem akart belépni a szövetkezetbe. Ez történt Zalkodon is. A helyi pártvezetés nem nézte jó szemmel, mondván, hogy a szomszéd településeken jobban halad a szervezés, ezért végül Vakles György, a sátoraljaújhelyi járási tanács elnöke vette kezébe a dolgot.

Ő az embereivel szinte megszállta a falut, és veréssel, fenyegetéssel kényszerítette ki a belépő nyilatkozatok aláírását.

Volt, akinek kiverték a fogát, egy nőt úgy megfenyegettek, hogy szívrohamot kapott, többeket a tanácsházára vittek, ahol térdepeltették, verték őket.

A zalkodi verések híre nagy port kavart a helyi pártéletben, a járási pártbizottság titkára pedig úgy érezte, ki kell vizsgálni az esetet: ezzel Vakles Györgyöt bízta meg. Vakles valódi vizsgálat elvégzése nélkül közölte, hogy semmi különösebb nem történt, hülye is lett volna bemószerolni saját magát. Az egész itt véget is érhetett volna, ha az egyik áldozat úgy nem dönt, hogy levelet ír az MSZMP Központi Bizottságához. Ebből aztán a zalai esethez hasonlóan tényleg vizsgálat lett, amely megállapította, hogy Vaklesék durva módszereket és tettlegességet is alkalmaztak. Vakles és még páran pártbüntetést kaptak, és leváltották őket.

A büntetéseket a faluban is ismertették, és egyben felajánlották a helyieknek, hogy mivel kényszerítették őket a téeszbe való belépésre, az érvénytelennek minősül, azaz ha nem akarnak tagok lenni, nem muszáj. Egy kivétellel mindenki tag kívánt maradni.

Az ügy érdekessége, hogy a panaszlevél hatására a Borsod Megyei Főügyészség is nyomozást indított hivatali hatalommal való visszaélés és testi sértés gyanúja miatt.

Ennek a nyomozásnak a részletei remekül megmutatják, mire számíthatnak az áldozatok, amikor a hatóságok valójában semmit sem akarnak kinyomozni, hanem csak valahogy meg akarják úszni az egészet.

A sértetteknek a kihallgatásuk során nyilatkozniuk kellett arról, kívánnak-e a pártfegyelmin túl további elégtételt “az okozott sérelmekért”. Ha igen, akkor viszont bizonyítaniuk kell az állításaikat, azaz, hogy megverték őket. “E mögött az a megfontolás állt, hogy pontosan tudták, hogy orvosi látleletet egyik sértettnél sem vettek fel” - írta Kis József, a tanulmány szerzője. Mindenki megelégedett a párt által kiszabott büntetéssel. Eközben párttagok is útra keltek Zalkodra, hogy meghallgassák a szemtanúkat, és figyelmeztessék “a rágalmazókat”. Magyarul, hogy megfélemlítsék a helyieket.

Az ügyészség végül bizonyítottság hiányában lezárta a nyomozást. A Legfőbb Ügyészség azt is hangsúlyozta, hogy sem a párt, sem a sértettek nem kívánják a bírósági eljárást. A megyei pártbizottság arra jutott, hogy a faluban már nyugalom van, mindenki elégedett, a zalkodi téesz pedig egyike a megye legjobbjainak!

Vakles Györgyöt leváltották, de nem bukott nagyot: téeszelnök lett a Valkodtól mindössze hat kilométerre lévő Kenézlőn. Pár év múlva törölték a pártbüntetését, 1964-ben kitüntették.

A helyi pártemberek joggal gondolhatták azt, hogy bármit megtehetnek. Volt, aki egészen addig feszítette a húrt, míg abból tragédia nem lett. 1964-ben Zábráczki Ferenc, a Heves Megyei Munkásőrség parancsnoka véletlenül halántékon lőtte vadászat közben a gépkocsisofőrjét, Román Attilát, aki azonnal meghalt.

Távolról nézve vadászbalesetnek tűnik az eset, az akkori újságcikkek alapján is ezt lehetett gondolni. Azt azonban nem árt tudni, hogy

  • Zábreczki és egy társa nem vadászaton volt, hiszen nem is volt vadászidény.
  • Egyszerűen csak kedvük támadt szolgálati időben a szolgálati kocsiból fegyverrel fácánokra lődözni.
  • A fegyver nála sem lehetett volna, mert nem volt rá engedélye.
  • Ennek ellenére csőre töltve állt a kocsiban a fegyver, majd amikor fácánt láttak, Zábreczki az anyósülésről akart balra tüzelni, de a puska idő előtt elsült, és a sofőrt találta el.
  • Zábreczki és a társa (aki a hátsó ülésen ült) söröztek a lövöldözés előtt.

Ebben az esetben indult büntetőeljárás, bárt azt nem forszírozták, hogy a munkásőr parancsok részeg volt, és azt sem, hogyan került hozzá a fegyver. Két évet kapott, ennek leülése után pár évvel meghalt. Állítólag őt magát is megviselte a tragédia, és az a szakmai karrierje mellett az életét is kettétörte.

A szubszónikus pilóták helyett a miniszter járt a luxusüdülőbe

A könyv 17 történetet mesél el 17 kommunista kiskirályról. Ezek a történetek pedig tele vannak olyan kis részletekkel, amelyek azt mutatják, hogy ezek az alakok nem vicceltek, ha urizálásról volt szó.

Vadászni sokat szerettek, a legjobban Czinege Lajos honvédelmi miniszter, aki állítólag honvédségi helikopterről lövöldözött vadakra.

Ezt a róla írt tanulmány nem tudja megerősíteni, azt azonban igen, hogy Kaszópusztán elkerített vadászterületet alakított ki, és luxusüdülőt épített rá, persze, állami pénzből. A hivatalos indoklás szerint egy titkos katonai objektumot kellett ily módon álcázni - írja a tanulmányában Cseh Géza és Majtényi György.

A terület a szubszonikus pilóták regenerálódását szolgálta volna, valójában azonban a miniszter és a vendégei vadásztak ott.

A miniszter különösen sokat, egy vadásztársa szerint volt egy kiszemelt vadja is, “a kaszói csodaszarvas”, azt akarta leteríteni. Éveken át próbálkozott, de nem sikerült neki.

Elől középen Czinege Lajos honvédelmi miniszter és Losonczi Pál az Elnöki Tanács elnökeFotó: Forteplan

Más pártvezetők is szerettek vadászni, a Hortobágyi Nemzeti Parkban évi tíz “protokollvadászatot” kellett engedélyezni, amikor a természetvédelmi őröknek kerülnie kellett a térséget, hogy a politikusok nyugodtan vadászhassanak. Volt, aki egy húzáson 226 vadkacsát lőtt le, két embernek kellett töltenie a puskáját.

Mezőtúron egy triumvirátus irányította a falut: a tanácselnök, a párttitkár és a rendőrfőnök. Ők állandóan együtt kártyáztak, miközben a helyi téesz állta az ételt és az italt. A tanácselnök olyan gavallér férfi volt, hogy a helyi csárdában fennhangon ócsárolta az éttermes állapotos feleségét, majd amikor az szóvá tette a dolgot, felnyomta a csárdát a helyi ÁFÉSZ-nál a higiéniára és az ételminőségre panaszkodva.

A várpalotai városi párttitkár olyan jóban volt a helyi rendőrökkel, hogy egyszer bevitetett valakit az örsre, aki nem tetszett neki, majd utánament, és ütlegelni kezdte a kihallgatószobában.

Több történetben is megjelent, hogy a párt, illetve az állami cégek vezetői kedvezményesen kaptak lakástámogatást. Így járt például a Mátraaljai Szénbányák Vállalat vezérigazgatója, Győry Sándor, aki a feleségével azután kapott lakástámogatást és kedvezményes lakáskölcsönt az állami vállalattól, miután hosszútávú (15 éves) foglalkoztatási szerződést írt alá a vállalattal. Csak épp akkor a férfi már 57-58 éves volt. A szabályok szerint a nyugdíjbavonulás nem számított szerződésszegésnek. Az igazgató fia szintén kapott lakástámogatást.

Egy másik állami cég, a Somogyi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság vezetője házat építtetett magának az állami vállalat pénzének és erőforrásainak felhasználásával.

A cél nem a visszaélések kivizsgálása, hanem a hatalom bebiztosítása

Ezek a történetek sok esetben azért maradtak meg az utókornak, mert fennakadtak a párt saját, belső ellenőrzési rendszerén, például a Központi Ellenőrző Bizottságon. A cél ilyenkor nem az igazságszolgáltatás volt, és még csak nem is a visszaélések letörése:

sokkal inkább az, hogy azok, akik csak kevésbé lépték túl a határokat, vagy azok, akik nagyban vétkeztek - de a mindenható párt bevédte őket, mert nagyhalak voltak -, ne bukjanak le, és az ő hatalmuk továbbra is fennmaradjon.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.