Emberemlékezet óta nem játszott ilyen meccset a válogatott

A magyar-horvát meccs előtt egy órával hívott a haverom, hogy a tűző napon kora délutántól sör-jéger–kombóval melegítő társaságból valaki annyira rákészült a meccsre, hogy haza kellett vinni, kell-e a jegye?

Jegyet már régen nem lehetett venni a meccsre. Világbajnoki döntős csapat ritkán jár Magyarországon, ahogy regnáló aranylabdás játékost is ritkán látni magyar pályán éles bevetésen. (Az Aranylabda szavazáson tavaly év végén a győztes Modricra voksolt Marco Rossi szövetségi kapitány és Dzsudzsák Balázs csapatkapitány is.) Ha a magyar válogatott hozza is a papírformát egy vereséggel, ezért érdemes kimenni. 

A csütörtöki szlovák meccs alapján a horvátok elleni semmi jóval nem kecsegtetett. Nem azért, mintha magához képest annyira rossz lett volna a magyar csapat az első meccsén, brusztolt, akart, csak éppen játszani nem volt képes, nagyon esetlegesek voltak a támadásaink, és instabil a védülmünk. A válogatott Szlovákiában simán kikapott egy jobb csapattól. A horvátok pedig a szlovákoknál is jobbak, felesleges is leírni, milyen csapatokban játszanak.  

Miközben az NBI-es meccseken a vadonatúj stadionokban továbbra is csapnivaló a nézőszám, még úgy is, hogy vastagon felkerekítik a hivatalos adatokat, a válogatott mögött továbbra is ott állnak a szurkolók. (A szlovákoknak hiába van jobb csapatuk, elég visszafogott volt az érdeklődés Nagyszombaton, messze nem volt telt ház a kinti meccsen. Magyarországon a válogatott támogatása nem ragad át a klubfocira, még az Európa-bajnoki részvételünk sem dobott a bajnokik nézőszámán.) 

Vasárnap a Groupama csurig megtelt. A magyar tábor egy élőképpel emlékeztette a horvátokat a 800 éves közös együttélésre, a koronával ábrázolva mindezt, egyértelművé téve az akkori alá-fölé rendeltséget. A vendégszektor megtöltő horvát tábor értette az üzenetet, és rögtön rágyújtott a Kellj fel, Jellasics bán kezdetű magyarellenes nótára, jelezve, hogy az ő emlékezetükben ez a 800 közös év korántsem úgy él, mintha annyira jó lett volna a magyarokkal együtt élni, 1918-ban még az is jobb alternatívának tűnt a számukra, hogy az ősellenség szerbekkel álljanak össze egy közös államalakulatba. 

A magyar tábor történelemleckéje: "Koronázzuk meg együtt a ma estét". 

Ezt leszámítva nem volt feszültség a két tábor között, nem egymással foglalkoztak a szurkolók. A magyar tábor úgy kezdte biztatni a csapatot, mintha nem is történt volna meg három nappal korábban a szlovákok elleni vereség. Az előző meccs törlésében és az újraindításban elég sok rutint szerzett már az Andorrával, Luxemburggal meggyötört tábor. 

De mintha a csapatot is resetelték volna, nem hasonlított nagyszombati önmagára. A szövetségi kapitány, Marco Rossi 5 helyen nyúlt bele a csapatba, kirakta azokat, akik a leggyengébbek voltak csütörtökön. Nem mintha olyan nagy merítés lenne mögöttük, de minden csere bejött. Bekerült a védelembe például Baráth Botond, így összeállt az Orban-Kádár-Baráth–tengely. 

Ami a játékosok lecserélésénél is fontosabb volt, Rossi átalakította a csapat szerkezetét is. A Szlovákiában kipróbált, de nem működő háromvédős rendszer helyett négy védővel állt fel a válogatott, amit Rossi azzal indokolt, hogy egyszerűen nincs idő új rendszert begyakoroltatni a védőkkel, inkább játszanak olyan felállásban, amiben kényelmesen érzik magukat. 

Modric és Pátkai. Az előbbi aranylabdás. Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI/MTVA

A magyar csapat sokkal nagyobb önbizalommal kezdett játszani, mint a szlovákok ellen, pedig a horvát csapatban 7 olyan játékos is volt, akik ott voltak a tavalyi világbajnoki döntőben. Aztán ahogy az lenni szokott, a biztatónak tűnő játék ellenére mégis kapott egy gólt már a 13. percben. 

Innentől nagyjából két lehetőség látszott: a horvátok megnyomják, a magyar csapat öszeomlik, sima 0-3 a vége. Vagy ezzel a horvátok a maguk részéről letudták a meccset, dajkálgatják a labdát, lepergetik az időt, esetleg a második félidőben még pöttyintenek egyet. 

A magyar válogatott szerencséjére a horvátok az utóbbit választották. A vébéezüst után leeresztett a csapat, a Nemzetek Ligájában ősszel kaptak egy hatost a spanyoloktól, kiestek a B csoportba, csütörtökön pedig csak szenvedve verték otthon Azerbajdzsánt az Európa-bajnoki selejtezőn. 

Az viszont nem szerencse volt, hogy a magyar csapat a korai bekapott gól ellenére nem zuhant össze, a szurkolók pedig nem fordultak a játékosok ellen. A Szlovákiában csak csereként beálló, most viszont kezdő, és 100. válogatott meccsét játszó Dzsudzsák ezúttal nem csak a meccsek előtti feltűnően optimista vagy meccsek utáni elkeseredett interjúkkal hívta fel magára a figyelmet, hanem az elmúlt évek legjobb teljesítményét nyújtotta. És amikor csak lehetett, hevesen gesztikulálva jelezte a szurkolóknak, hogy támogassák a csapatot. 

Pazar húzás volt Rossitól, hogy Szalai Ádámot, aki a magyar fociban szokatlanul, nyilvánosan bírálta a csapattársait a szlovákiai vereség után, nem tette ki a kezdőből, hanem újra számolt vele. Szalai góllal hálálta meg, utána a szurkolók felé fordulva hosszú ideig veregette a mezén lévő címert. És biztatta folyamatosan a korábban kritizált csapattársait. 

Az egyenlítés után lendületbe jött a magyar csapat, működött a bal oldalon a Kádár-Nagy Ádám-Szoboszlai-Nagy Dominik négyes, amíg utóbbi sérülés miatt ki nem esett a játékból. A 18 éves Szoboszlai először volt kezdő a válogatottban (a szlovákok ellen csereként debütált). Az látszik, hogy a csodavárás ellenére egyelőre nem ő az, aki egyedül fogja eldönteni a meccset, de van önbizalma, meri elkérni a labdát, amit oda is adnak neki, egyetlen veszélyes labdavesztése volt csak. Sokkal több van benne, mint az ezen a poszton rendszeresen lehetőséget kapó Kleinheislerben. 

Az egész csapatnál az érződött, hogy mindenki kijátsza magából a maximumot, a telt ház és a komoly ellenfél kivételesen nem összenyomta a válogatottat. A horvátok a második félidő elején rázták meg magukat, akkor a magyar játékosok lelkesedése láthatóan nem pótolta a minőségbeli különbséget, de ez a nyomasztó fölény a mezőnyben volt csak érezhető, helyzetekben nem. A horvátok tompák voltak, bántóan sok volt a rossz passzuk. Az aranylabdás Modric legalább akart, Rakiticnek egyetlen megmozdulására sem emlékszem. 

Az 1-1 ellenére annyi válogatott meccs végigszenvedése után a második félidő közepéig bennem még ekkor is csak annyi volt, hogy ezek szerint hárommal nem kapunk ki, de majd jön egy rövidzárlat a védelemben valamikor a 85. perc környékén, és jöhet a magyarázkodás, hogy végülis pariban voltunk a világ egyik legjobb csapatával szemben. És akkor elhangzott az Éjjel soha nem érhet véget, egyszer, kétszer, majd ötször egymás után. 

Aztán váratlanul, de nem érdemtelenül jött a magyar vezetés, Pátkai - akit szintén jó érzékkel tett a csapatba Rossi, és stabilizálta a középpályát Nagy Ádámmal párban - beharcolta a labdát egy szöglet után. 

Ekkor, 2-1-es vezetésünknél kezdtem hinni abban, hogy a döntetlen összejöhet. Amikor pedig a meccs legnagyobb helyzetét hagyta ki a válogatott (Rakitic egyetlen emlékezetes megmozdulásával tisztázott a gólvonalon), és nem lett 3-1, akkor már egészen biztos voltam benne, hogy iksz lesz, ami azért szép a horvátok ellen, fel is készítettem maga a 93. percben lecsorgó labdára, amit valahogy bekotor Perisic. Így is lesz taps, himnusz, a fiúk kihajtották magukat, fél csoda. 

Ehhez képest a horvátok nem nyomtak, csak nyomogattak, a magyar válogatottnál pedig hátul nem jött a szokásos, teljesen értheteten rövidzárlat, amikor gólt rugatunk az ellenféllel. Védekezésben nem tévesztettünk ütemet, nem jött ki a két meccs fáradtsága. Egészen hihetetlen, de Gulácsinak nem is kellett védenie a második félidőben. 

Gulácsi és SzalaiFotó: Koszticsák Szilárd/MTI/MTVA

A végtelenül hosszúnak tűnő hosszabbításnak is vége lett egyszer. Igazi topcsapatot tétmeccsen időtlen idők óta nem vert a magyar válogatott. Komolyabb bravúrt 2011 őszén ért el a csapat, amikor a Zlatan Ibramovic-csal felálló svédeket győztük le olyan meccsen, amikor nekik és nekünk is volt még tétje, egy évvel később a törököket vertük itthon. Ezzel a két bravúrral végül nem értünk semmit. 

A mostani győzelmet majd a következő 6 meccs árazza be. Legközelebb Azerbajdzsánban kellene nyerni, aztán Walest legyőzni itthon úgy, hogy a magyar foci alapvető problémái nem oldódtak meg egy csapásra, csak stadionépítésben állunk jól. Nagyon kevés a komoly bajnokságban edződő játékosunk, a 31 éves Szalai Ádám mögött nincs még egy csatár, a nagy meccset játszó Pátkai Máté is 31 éves, Nagy Ádámon a horvátok ellen ugyan nem látszott, hogy a Bolognában már csak kispados, de aligha tartható, hogy csak a válogatottban kap meccsterhelést. Dzsudzsák is 32 éves. 

Nincs nagy merítési lehetőség a magyar fociban, nyomuk sincs az akadémiákról évente kikerülő nagy tehetségeknek, a nagy reményekkel körülvett U-19-es válogatott nem jutott ki az utánpótlás Európa-bajnokságra. A válogatottban bemutatkozott Szoboszlai Dominik sem a hivatalos magyar utánpótlásprogram terméke, hanem az édesapja szakértelmének köszönhetően kapott olyan alapokat, amikre építkezve a Salzburgban, majd komolyabb csapatban nagy játékos lehet. A védelem - a honosított német Willi Orbannal - most rendben volt, de ha onnan kiesik valaki, szinte lehetetlen pótolni. 

Örülni lehet a győzelemnek, és éppen ilyen - eddig hiányzó - bravúrok kellenének ahhoz, hogy a válogatottnak esélye legyen arra, hogy a Budapesten is rendezett Európa-bajnokságon is részt vehessen jövőre. Ez a mostani győzelem ellenére sem papírforma. De ez a meccs tényleg rendben volt.  

Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI/MTVA
Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.