„Ebben az értelemben a rendszerváltás kudarc volt”
2019 március 12., 18:54
„Minden rajkos a McKinseynél akar dolgozni, senki sem akar vállalkozó lenni”
- Mi lesz tíz év múlva a magyar gazdaság derékhadával, a hazai tulajdonban lévő nagy- és középvállalatokkal?
- Hogyan léphetnének következő szintre?
- Hogyan nőhetnek akkorára, hogy esélyük legyen a multikkal szemben a világpiacon?
- Kitörhet-e Magyarország a középjövedelmi csapdából, ha még 2030-ban sem lesz több exportképes cégünk?
- Vagy még annyi sem lesz, mint amennyi most van?
- Lakatos Péter, a Videoton társtulajdonos-társvezérigazgatója és Szendrői Gábor (Concorde MB Partners) ezeken a kérdéseken gondolkodik, és konferencát szervezett.
A rendszerváltás idején az uralkodó közgazdasági irányzat úgy kalkulált, hogy elegendő lesz, ha az új európai demokráciák gazdaságai bekapcsolódnak a nyugati termelési láncokba, megjelenik a külföldi tőke, jönnek a nagy világvállalatok, velük a korszerű technológia, és ez automatikusan a fejlett országok közé emeli majd a volt KGST-blokkot. Ez egyáltalán nem történt meg, és ma már egyre több közgazdász gondolja úgy, hogy Magyarország például „középjövedelmi csapdába” került, hiányzik a gazdaságából az az extrateljesítmény, amivel a legfejlettebbek közé kerülhetne. A magyar gazdaság féloldalas: exportképes vállalataink szinte mind multik, amelyek ugyan sok értéket termelnek az ország számára is, de a profitjuk nagyobb része nem itt keletkezik, míg a hazai tulajdonú cégek nem tudtak megerősödni, kicsik, nem elég hatékonyak, nem tudnak saját márkákkal megjelenni, annyi hozzáadott értéket termelni, mint a multik. Az ország inkább egy nagy nemzetközi összeszerelőüzem lett, és csak addig versenyképes, amíg olcsóbb munkaerejével ki tudja szolgálni a nemzetközi cégeket. Saját jogon, saját márkát világpiacra exportálni képes vállalataink alig akadnak.
Orbán Krisztián üzletember nemrég közölt cikkünkben azt fejtegetette, hogy a magyar ipari tudásbázisok a rendszerváltás utáni privatizációban illetve az állami vállalatok csődhullámában szétestek, így nem tudtak létrejönni olyan vállalkozások, amelyek saját termékkel, saját márkával lettek volna képesek megjelenni a világpiacon.
Ezzel együtt mégis csak létezik hazai tulajdonú ipar, sőt van néhány exportképes cégünk is. Ezek a cégek – európai mércével közép- és kis vállalatok, hazai mércével inkább nagy- és közép- – mára „túljutottak a selejtezőn”, ahogy Lakatos Péter, a legnagyobb árbevételű hazai magántulajdonban lévő iparvállalat, a Videoton vezérigazgatója és résztulajdonosa fogalmaz. A kérdés most az, hogy miután túlélték a gazdasági átalakulás turbulens időszakát, fölépítették saját bizniszüket, huszonöt-harminc év alatt megtanulták, hogyan működjenek sikeresen a piacukon, hová tudnak továbblépni?
A helyzetük nem könnyű. Tulajdonosaik és vezetőik többnyire már túl a hatvanon, utánpótlás nem mutatkozik, a bérek nőnek (csökken a nemzetközi versenyképesség), a munkaerőhiány feszítő, a globális verseny pedig egyre keményebb. Most, hogy bejutottak „középdöntőbe”, új stratégiákra és taktikákra volna szükség.
Lakatos Péter (a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének társelnökeként) és Szendrői Gábor (Concorde MB Partners) megpróbálták összegyűjteni a magyar NKV (nagy- és középvállalati) szektor tapasztalatait és aggodalmait, és közös gondolkodást szerveznek: április 15-én például konferenciát tartanak „Magyar vállalatok 2030 – Túl a selejtezőn?” címmel.
A hazai NKV (negyedmilliárd forint adózás előtti üzemi eredményt elérő) szektort körülbelül 2000 cég alkotja, ennek a fele áll magyar magánszemélyek tulajdonában. A hazai gazdasági struktúra torzulását mutatja, hogy 2016-os adatok szerint a száz legnagyobb árbevételű hazai cégből mindössze hét volt magyar tulajdonú, ezek közül a legnagyobb, a Videoton is csak 51. volt a listán. Csehországban és Lengyelországban, de még Szlovákiában is jóval több a hazai cég a legnagyobbak között.
Lakatos Péter úgy látja, sem Európának sem a magyar gazdaságpolitikának nincs ötlete arra, hogy merre lehetne indulni ezekkel a cégekkel, hogyan erősödhetnének tovább. Nincs kitalálva a bizniszmodell, hogy hogyan tudnának igazi sikertörténetekké válni.
Az EU-s támogatások legnagyobb részben a multiknál csapódnak le, visszafolynak a magországokba. Például, ha mondjuk egy multinak beszállító magyar vállalkozás (a hazai gazdaság középrétege) támogatást kap, és abból gépet vesz, hogy bővítse a kapacitását, akkor azt a gépet valószínűleg egy multitól veszi, a támogatás miatt kevesebb amortzációt számolhat el, ez a nyereségét csökkenti, az általa előállított terméket pedig a piaci árnál olcsóbban veszi meg a másik multi, mert tudja, hogy támogatást kapott, tehát olcsóbban termel. A kör bezárult. Lakatos szerint az egész támogatási rendszer inkább „búcsúcédula” jellegű, a piacunkat átengedtünk a nagy, versenyképes európai (és amerikai és kínai) cégeknek, cserébe kapunk valamennyi pénzt.
Az EU-n belül (hiszen a lényege az, hogy hatalmas, szabad piac) védeni sem lehet a perifériaországok vállalatait. Pedig sok közgazdász szerint az iparvédelem (mint átmeneti intézkedés) szükséges ahhoz, hogy megerősödjenek ezek a cégek. Kína például úgy tudott a világpiacon sikeres óriáscégeket kinevelni, hogy a nyugati befektetőktől megkövetelte a teljes technológiatranszfert (hogy a Kínában létesített gyáraikba a legmodernebb technológiát telepítsék, és a kínai szakembereket kiképezzék rá), viszont saját belső piacára nem engedte be a termékeiket, sőt még a szabadalmi és szerzői jogokat sem nagyon tartotta tiszteletben. Így, az állami védőernyő mögött tudott szépen lassan fölhalmozni annyi tudást és tőkét, hogy aztán „visszatámadhatott”, és ma már egy csomó kínai céget találunk (a Huaweitől a SAIC Motorig) a világ legnagyobb iparvállalatai között.
Ezzel szemben egy Magyarországon működő multi semmilyen hozzáférést nem enged a know-howjához hazai cégeknek, pedig olyan tudást, ami a világpiacon is versenyképes, máshonnan nem nagyon lehet szerezni.
Lakatos Péter úgy véli, hogy az Orbán-kormány gazdaságpolitikája a hazai cégek szempontjából „szuboptimális”: egyrészt kiszorította bizonyos piacokról (jellemzően az állam által ellenőrizhető vagy ellenőrizni kívánt szolgáltatási szektorokból és az építőipar egyes területeiről) a külföldi cégeket, aminek lehet pozitív hatása is (viszont ezeket a piacokat rendre pártközeli cégeknek osztotta le), másrészt ez a gazdaságpolitika alapvetően bezárkózó, introvertált, és nem is fenntartható; az exportáló magyar cégek számára nem mutat kitörési irányokat, így az ország gazdasági lehetőségeit sem bővíti eléggé.
Lakatos és Szendrői a sikeresen exportáló hazai cégeket vizsgálva arra jöttek rá, hogy nincs sajátosan magyar sikerrecept, sőt, a legtöbbször nagyon speciális, néha szinte véletlenszerűen megszerzett tudáson alapszik egy-egy vállalkozás sikere. A legjobb példa az orvosi műszereket gyártó 77 Elektronika (a saját márkanévvel világpiacra exportáló alig néhány cég egyike), ahol a méréstechnikához értő fizikus cégalapító egy orvos ismerőstől kapta az ötletet otthoni vércukormérő műszerek gyártásához, és a kereskedelmi tapasztalatokkal rendelkező, mérnök após tudta összerakni és vezetni a vállalkozást.
A nyolcvanas-kilencvenes években indult cégeket ezek a tulajdonos-cégvezetők még „zsigerből” menedzselték, gyors, közvetlen döntésekkel, a szembejövő piaci lehetőségekre reagálva. A mai „ingerszegényebb” gazdasági környezet már másféle cégvezetési módszert kívánna: hosszabb távú startégiát, döntéshozatali struktúrákat. Ezeket néhány cég képes volt kialakítani, de még mindig nagyon sok múlik a tulajdonos-cégvezetőkön, és nagy kérdés, hogy lesz-e utánpótlás.
Az alapító tulajdonosok már szinte mindannyian túl vannak a hatvanon (van, aki a nyolcvanon is), és nem nagyon akad, aki a helyükre léphetne. Csakis a multiknál lenne megszerezhető olyan piaci tudás, ami miliárdos forgalmú, exportáló cégek vezetéséhez kellene, de a multik szervezeteiben általános vállalkozói képességeket nem szereznek a fiatal menedzserek, inkább a „vertikális karrierépítés” a jellemző, tehát egy-egy speciális területen mozognak, és nem is nagyon engedi nekik a rendszer, hogy más irányokba kalandozzanak. És szinte minden ambiciózus és tehetséges fiatalt a multik szívnak föl, közben generális tehetségekre valójában nincsen igényük.
Az egyre szűkösebbé váló munkaerőpiacon a hazai cégek nagyon nehezen tudnak versenyezni a multik kínálta fizetésekkel és karrierlehetőséggel. A tehetséges fiatal mérnökök és közgazdászok vagy külföldre mennek, vagy itthoni multinál szeretnének nemzetközi karriert. „Ma minden rajkos a McKinseynél akar dolgozni, senki sem akar vállalkozó lenni.” Arra szinte alig lehet példát találni, hogy egy hazai hazai tulajdonú vállalkozás közép- vagy felsőszintű vezetőt tudna elcsábítani egy multitól. Ennek sok oka van, a jövedelmi lehetőségektől a hatékonyságproblémákig, hogy egy hazai NKV-nél néha sokkal nagyobb erőfeszítés árán érhet el eredményeket egy vezető, mnt egy multinál, ahol kiszámíthatóan és simábban működik minden.
A magántulajdonú magyar cégek vezetői ma már nem is elsősorban a megfelelő tőke hiányát látják a fejlődés gátjaként, hanem a tudás hiányát. Tudás alatt érthetünk piacismeretet, technológiai tudást, know-howt illetve a munkaerő szakértelmét.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.