• A rendszerváltással létrehozott új, nyugati típusú politikai, társadalmi berendezkedés születésének pillanatától népszerűtlen volt.
• Az elit projektje volt, a magyarok többsége számára nem jelentett sokat.
• Az elit elfelejtette elmagyarázni az embereknek, miért fontosak a szabadságjogok, a piac, a hatalommegosztás.
• A magára hagyott, atomizálódott társadalom sosem tudta igazán befogadni, természetes létállapotnak tekinteni a polgári (liberális) demokráciát.
• Ezért aztán a Fidesz szinte semmilyen ellenállásba nem ütközött, amikor elkezdte lebontani ennek rendszernek az intézményeit.
• A rendszerváltásban gyökerező gazdaságpolitikai hibák miatt az ország középjövedelmi csapdába került, egyelőre nem látszik, hogyan tudna a fejlettek közé kapaszkodni.
• A régió más országai lassabb átalakulást választottak, és végül jobban jöttek ki belőle.
• Orbán Krisztián üzletember úgy véli, a rendszerváltó elit bizonyos döntései nehezen kritizálhatók, mert a kor ismereti szintjén logikusnak tűntek, de ma már látszik, hogy olykor katasztrofális következményekkel jártak.

A rendszerváltás harmincadik évfordulóját ünnepeljük. Kissé önkényes az évforduló kijelölése, hiszen a rendszerváltás nem egyetlen esemény volt, és nem is egy vagy két év alatt zajlott, de talán 1989-ben vált véglegessé, hogy negyven évnyi kommunista/szocialista kísérlet, vagy ha úgy tetszik, proletárdiktatúra után új, nyugati típusú rendszert akar felépíteni az ország. 1989-ben alakult meg az Ellenzéki Kerekasztal, és kezdte meg a tárgyalásokat az MSZMP-vel a többpártrendszer bevezetéséről; 1989-ben bontották le az osztrák határon a vasfüggönyt; ebben az évben mentették föl és temették újra Nagy Imrét; ekkor halt meg Kádár János; ebben az évben kiáltották ki a köztársaságot, és 1989-ben szűnt meg az egykori állampárt, az MSZMP is, hogy egy része aztán MSZP-vé alakuljon.

A harmincadik évfordulóra interjúsorozattal emlékezünk. Beszélgetünk politikusokkal, értelmiségiekkel, akik annak idején aktív részesei voltak a rendszerváltó folyamatnak, és olyanokkal is, akik utólag értékelik valamilyen sajátos szempontból az eseményeket.

Sorozatunk első darabja az utóbbi kategóriába tartozik: a „féltudású elit” cikkeket Publius Hungaricus néven jegyző Orbán Krisztiánnal beszélgettünk arról, hogy a rendszerváltás miért nem tudta beváltani a hozzáfűzött reményeket. A Magyarországon és Csehországban is tevékenykedő üzletember diagnózisa szerint a rendszerváltáskor létrejött rezsimről már múlt időben kell beszélnünk, mivel a Fidesz 2010-ben, de legkésőbb 2014-ig ennek a rendszernek az intézményeit szinte teljesen lebontotta. (Magyari Péter helyzetértékelése szerint „ebből tényleg rendszerváltás lett”.) Az alábbi cikk a beszélgetés alapján készült, a szó szerinti idézeteket külön jelöljük.

A rendszerváltás, mint elitprojekt

Az 1989-es rendszerváltással létrejött rezsim (liberális vagy polgári demokrácia) tehát már 2008-tól elkezdett szétesni, és az Orbán-kormány végül teljesen le is bontotta. Ez a folyamat nagyon gyorsan és nagyon könnyen ment, kiderült, hogy nincsenek tömegek, amelyek hajlandók lennének kiállni mellette, megvédeni. „Ez azért történhetett meg, mert a legitimációja rendkívül gyenge volt. Ha meg akarjuk érteni, hogy miért esett szét ennyire könnyen, azt kell megértenünk, hogy miért volt gyenge ez a legitimáció, miért nem gondolta úgy a magyar társadalom többsége, hogy az ország természetes állapota mégis ez, a liberális demokrácia.”

Az okokat már rögtön a rendszerváltás pillanatánál kell keresnünk:

„A rendszerváltás elitprojekt volt. 89-ig csak a legszűkebben vett elit látta, ismerte föl, hogy a korábbi rendszer, a kommunista kísérlet zsákutcába jutott. Mi sem illusztrálja ezt szebben, mint hogy 1989 októberében még a kommunista állampárt, az MSZMP volt a legnépszerűbb politikai erő, harminc százalék fölötti támogatottsággal. Nem arról volt szó, hogy a rezsimet a nép forradalmi indulata söpörte volna el. Hanem az elit, amelybe beletartoztak az MSZMP pragmatikusabb vezetői is, fölismerte, hogy a szocialista rendszer adta politikai keretek között az ország gazdaságilag nem menthető. Ezt a fölismerést a magyar elit egyébként jóval korábban megtette, mint a régió többi kommunista országa. Ebben megelőztük őket.”

Ekkorra a nemzetközi körülmények is alapvetően változtak meg: már nem a Szovjetunió, hanem a Nyugat adta a rendszer fenntartásához szükséges pénzt, hitelek formájában, a szintén csődhelyzetbe került szovjetek pedig nyilvánvalóvá tették, hogy nem fognak katonailag beavatkozni.

A nyolcvanas évek végén tehát az elit kezdte el a rendszerváltást, és elsősorban azokat a kérdéseket vette előre, amelyek számára fontosak voltak: a hatalommegosztás intézményrendszerét (fékek és ellensúlyok), a szabadságjogok kérdését és a piacgazdaságot. De azt elfelejtette elmagyarázni a társadalomnak, hogy ezek miért jók, illetve ezek miért a demokrácia alapjai. „Ha egy átlagembert megkérdezünk, hogy mi a demokrácia lényege, akkor biztosan azt mondja, hogy a parlamenti választás. A fékek és ellensúlyok és a szabadságjogok alapvető fontosságát sosem tette magáévá a társadalom.”

Az elit annyira el volt foglalva a saját ügyeivel, hogy meg sem próbált széleskörű elfogadottságot szerezni az új rendszernek. Erre bizonyára számos különböző lehetőség is lett volna, de legalább két, nálunk is felmerült, más országok által viszont be is járt út bizonyosan kínálkozott: az igazságtétel és a tulajdonosztás.

Se vagyon, se igazság

Egy rendszernek nagyon komoly támogatottságot, legitimitást szerez, ha képes kiszolgálni az emberek igazságérzetét. És ennek az ellenkezője is igaz: a társadalomban bujkáló igazságtalanságérzet aláássa a rendszert. „A mi rendszerváltásunk azonban lemondott arról, hogy korrigálja a kommunista rendszer igazságtalanságait. Hogy csak egy nyilvánvaló példát említsünk: képtelen volt rendezni az ügynökkérdést. A régióban minden más ország többet tett azért, hogy a polgáraik megismerhessék a mindennapjaikba férkőző kommunista titkosszolgálat irányítóit és az ügynökök tevékenységét.” Ezt a témát Magyarország példátlan módon elsunnyogta. És aztán ez a kérdés persze végig ott lappangott húsz éven át, mérgezte a politikát, a társadalmat, vádaskodások, sejtetések, összeesküvés-elméletek alapja volt, de sosem derült ki az igazság.”

Arra sem került sor, hogy az előző rendszer bűnöseit, működtetőit leleplezzék. „Egy elitünk van, nem lehet leváltani” – ez volt a szlogen, de közben azt látjuk, hogy több régióbeli államban, Csehországban vagy a balti államokban minden további nélkül kizárták a politikai vezetésből és még a gazdaság kulcspozíciókból is azokat, akik részt vettek a kommunista rendszer irányításában, és ugyan voltak emiatt fennakadások az állam vagy gazdaság működésében, de végül túljutottak ezeken, és levetették ezt a súlyos ballasztot, amit viszont Magyarország tovább cipelt.

A legitimációszerzés másik módja az lett volna, ha sikerül széles tömegeket érdekeltté tenni az új rendszerben. Ezt legegyszerűbben tulajdonosztással, az ingatlanvagyon, a földek reprivatizációjával lehetett volna megtenni.

Két dolog miatt lett volna fontos: a tulajdon kérdése volt a kommunista rendszer Achilles-sarka. Nemcsak hogy nem tudta és nem akarta kielégíteni az emberek természetes, elemi igényét a saját tulajdonra, de még tagadta is ezt az igényt. Az ellenpontozásban óriási legitimációs lehetőség volt. A másik ok: a tulajdonossá tett polgár védi a tulajdonát, és így a mindenkori rendszer védelmezője, támogató erő.

A rendszerváltó elit azonban ezt a lehetőséget elszalasztotta, sőt, komolyan megfontolni sem volt hajlandó a kérdést. Aki csak föl merte vetni a reprivatizációt, nevetségessé tették.

„Beszélgettem egyszer a korszak egyik meghatározó gazdasági vezetőjével, aki azt mondta, hogy a rendszerváltás idején nagyon nagy ellenzője volt a reprivatizációnak és a tulajdonosztásnak, de ma már, vagyonos emberként érti, hogy miért lett volna fontos.”

A reprivatizáció létrehozhatott volna egy széles tulajdonosi réteget, amely a rendszer elkötelezett támogatója lett volna, közvetlenül érdekelt a fenntartásában, illetve a reprivatizáció az igazságtétel legitimáló erejét is a rendszer mögé állíthatta volna. „Küldött volna egy nagyon erős üzenetet a társadalomnak: hogy a tulajdon előbb van, mint a magyar állam. Hogyha valami a tiéd volt, akkor jöhet itt valami rablóbanda, háború meg kommunizmus, de majd egyszer visszakaphatod. Gazdaságilag ez biztos okozott volna gondokat, de ezeket a kérdéseket hiba volt rövidtávú gazdasági szempontok alapján értékelni.”

Az MDF-kormány felállása után elkezdődött, majd a Horn-kormány alatt csúcsra járatott privatizáció viszont nemcsak hogy elutasította a reprivatizációt, de a hazai tőkésosztály létrejöttének esélyét is évtizedekre elveszejtette , amennyiben az ipar javarészt külföldi kézbe került.  

A rendszer egyetlen tulajdonhoz kapcsolódó gesztusa a kárpótlás volt, de ez, egyszeri kifizetésként eleve alkalmatlan volt arra, hogy hosszú távú érdekeltségi rendszert hozzon létre.

Ma már látszik, hogy a lengyelek és csehek stratégiája – ami egyébként akkor, a kilencvenes évek elején határozatlan, lassú félmegoldásnak tűnt – sikeresebb lett hosszú távon. A cseheknél volt ingatlan-reprivatizáció, majd egy tengernyi mellékhatással terhelt kuponos privatizáció, a lengyeleknél meg 15-20 évig elhúzták a magánosítást – mindkét módszer lényegesen több hazai tulajdonost eredményezett.

(A tulajdonosi réteg társadalomépítő szerepét, illetve a hiányából adódó működési zavarokat, a politkai elit túlhatalmának okát elemezte Orbán Krisztián 2017-es, Száz év szorongás című cikkében.)

Totálisan atomizálódott társadalom

A rendszerváltás komoly társadalmi traumát is jelentett: atomizálta, dezintegrálta a magyar társadalmat. Az integráció már a kommunista időkben is gyönge volt, hiszen épp az 1945 után megszilárduló új hatalom verte szét a magyar társadalom hagyományos, alulról szerveződött kisközösségeit, és hozott létre helyettük felülről szervezett, ideológiailag megfelelően vonalas intézményeket, amelyek a hatalomgyakorlás eszközeiként is szolgáltak: úttörőszövetség, KISZ, szocialista brigádok az állami nagyvállalatoknál, szakszervezetek. A rendszerváltás után ezek a mesterségesen létrehozott, központosított szervezetek gyorsan szétestek, de helyettük nem tudott létrejönni semmi.

„Totálisan atomizálódott a társadalom. Emberek milliói érezték úgy, hogy közösség nélkül, egyedül maradtak. Ezért is volt sokak számára tragikus időszak a kilencvenes évek.”

Sok értelmiségi elemzőtől lehetett hallani akkoriban, hogy a magyar társadalom egy részének „etatista, paternalista beidegződései” vannak, és ezekből táplálkozik a „Kádár-nosztalgia” és így tovább. Pedig valószínűleg arról volt szó, hogy az új rendszer nem adta meg magyar emberek millióinak azt, ami az egyik legalapvetőbb igénye mindannyiunknak: a közösségbe tartozás élményét.

„Hogy várhattuk volna ezektől az emberektől, hogy kötődjenek az új rendszerhez? Amikor az életüket csak nyomorulttá tette. Fékek és ellensúlyok? Liberális szabadságjogok? Joguralom? Mi a fenéről beszéltünk nekik?”

A rendkívül eladósodott és súlyos versenyképességi problémákkal küzdő magyar gazdaság kényszerpályát, valamint óriási szociális és politikai terhet jelentett az új rendszernek. Ezért is olyan nehéz felfogni, hogy miért nem fókuszáltak jobban a rendszer alapvető legitimációjának megteremtésére.

Valószínűleg nem vagy nem csak arról van szó, hogy az akkori magyar elit csőlátó lett volna, hanem arról is, hogy a sötétben tapogatózott.

A dezintegrálódott magyar társadalomban ugyanis nem voltak olyan csatornák, amelyeken keresztül a társadalom visszajelzéseket küldhetett volna a politikának, illetve amelyeken a politika elérhette volna az embereket. Tulajdonképpen csak két ilyen csatorna vagy csatornarendszer maradt, amely valamiféle integrációs intézményként szolgált.

Az egyik az akkor még monopolhelyzetben lévő, naponta 3-4 millió nézőt is elérő közszolgálati média (elsősorban a televízió). Nem véletlen, hogy a kilencvenes évek leghevesebb politikai csatái a tévé és a rádió körül dúltak. Amit a tévé mutatott, az volt a valóság. Az volt az ügy. A budapesti értelmiség vitái így lettek országos jelentőségűek, és az elittel is elhitették, hogy az ország legfontosabb problémái tényleg azok, amelyeket ők annak gondolnak.

„Hogy mit gondolt egy filozófus meg egy történészprofesszor ebben az országban, annak azért volt jelentősége, mert ez ment a tévében, és ez az egy tévé volt, az egész ország ezt nézte. De arra már semmilyen fórum sem volt, semmilyen működő kis közösség, hogy az emberek megbeszéljék: hé, Antall József az én problémámról beszél? Kis János az én problémámról beszél?”

A másik ilyen integrációs szervezet pedig nem volt más, mint a Magyar Szocialista Párt. Az egyetlen olyan párt, amelynek valódi országos szervezete volt, működő egységei a legkisebb falvakban is, és elkötelezett, fegyelmezett, rutinos aktivistái. Az MSZP volt az egyetlen, amely nem elitpártként működött, hanem néppártként. Képes volt folyamatosan gyűjteni a visszajelzéseket a társadalom mélyebb rétegeiből is, ezért pontosan tudta, kit kell támogatnia, kit kell etetnie, mivel kell etetnie, és hogyan tudja mozgósítani. „A 2002-es választás volt erre a legjobb példa, amikor a Fideszt minden kutatás szerint többen támogatták, de az MSZP mégis győzött, mert a választás napján sokkal jobban tudta mozgósítani a szavazóit.”

Bár legkésőbb 1994-től uralta a rendszert, az MSZP sem, sőt, elsősorban az MSZP nem menekülhetett a legitimációs problémák jelentette kényszerpályáktól.

A rokkantnyugdíjas ország

A gyors gazdasági változás, az állami vállalatok szétesése miatt a kilencvenes évek elején néhány év alatt százezrek kerültek utcára, többségük középkorú férfi. Teljes iparágak mentek a levesbe. Kohászok, bányászok, állami alkalmazottak tízezrei veszítették el a munkahelyüket. Helyzetük akkor szinte reménytelennek tűnt, esélyük sem látszott arra, hogy valaha újra munkát kapjanak. Ráadásul egy részük a jobb érdekérvényesítő képességgel rendelkező, jól szervezhető munkásrétegekből került ki, és a régió más országaiban elég riasztó példák voltak arra, amikor ezeket a rétegeket nem sikerült pacifikálni: a Zsil-völgyi bányászok erőszakos zavargásai Romániában vagy a lengyelországi sztrájkhullám.

A politikai elit akkor hatékonynak tűnő módszert talált a pacifikálásukra: nyugdíjba küldte a nagy részüket. Sokszázezer ember ment rokkant- vagy korkedvezményes nyugdíjba, örökre kilépve a munkaerőpiacról. Ez rendkívüli módon megterhelte a költségvetést és az ország gazdaságát. Kényszerpályára lökték a politikát is: innentől kezdve csaknem két évtizedig a politikának jószerével egyetlen központi kérdése volt, a nyugdíjemelés mértéke.

Mély legitimáció híján a politika nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy hosszú távú problémákkal foglalkozzon, ehelyett folyton a jól mozgósítható választói rétegek rövidtávú igényeit kellett kiszolgálnia. Ez pedig mindig jobban és jobban terhelte a költségvetést, ami a gazdaság fejlődését fékezte.

Ezt az osztogatásra épülő rendszert csak úgy tudta működtetni az MSZP, hogy külföldről vont be pénzeket. Először a privatizáción keresztül (1994-98), aztán az állam eladósításával (2002-2006), majd a bankszektoron keresztül a lakosság közvetlen eladósításával (2006-2008). Ez a rendszer azonban fenntarthatatlan volt, egyre inkább kiszolgáltatottá vált, és a 2008-as válság idején föl is adta a küzdelmet.

(Lásd még: A nemzeti tőkésosztály és az illegitim tulajdon ördögi köre – 2016. május.)

Az elveszített tudásbázisok

A később szerencsétlennek bizonyuló indulás ellenére a rendszer elméletileg stabilizálhatta volna magát, ha gazdaságilag tartósan sikeres, és Magyarországot a fejlett országokhoz való felzárkózás pályájára állítja, így „kinövi” a problémáit. Ma már egyértelműen látszik, hogy a gazdasági stratégia, amelyben a rendszerváltó értelmiség hitt, és amit meglepő, utólag indokolatlannak tűnő magabiztossággal valósított meg, nem volt alkalmas arra, hogy Magyarország kikerüljön a középjövedelmű országok csapdájából.

Ehhez meg kellett volna teremteni azt az exportorientált, ergo a hazai politikai helyzettől részben függetlenedni tudó tulajdonosi réteget, amelyik elég erős ahhoz, hogy pusztán a saját önérdeke miatt megfelelő kordában tartsa a politika óhatatlanul felbukkanó vadhajtásait. (Erről írt Orbán Krisztián 2016-ban, a 444-en megjelent cikkében:  Felzárkózás a Nyugathoz: mit tehet a magyar elit?)

„Rohadt nagy pechünk volt. Éppen ebben az időben lépett új korszakba a globalizáció, elkezdődött az iparági értékláncok földrajzi feldarabolódása, és ezzel együtt az iparági tudás és érték koncentrálódása. Ott kezdett el csoportosulni a profit döntő többsége, ahol ez a speciális iparági tudás, Lakatos Péter találó kifejezésével »törzsi tudás« leledzett. Akik nem rendelkeztek ilyen törzsi tudással, azok nagyon hosszú időre elveszítették annak a lehetőségét, hogy meghatározók legyenek egy iparágban.”

Magyarországon ipari tudásbázisok a nagy állami vállalatokban rejtőztek. Ezek a nagy vállalatok viszont versenyképtelenek voltak, a technológiájuk elavult, korábbi vevőik nagy része pedig éppen fizetésképtelenséggel küzdött. Rengeteg tőke és idő kellett volna a modernizálásukhoz, de se tőke, se idő nem volt. A magyar állam rettenetesen el volt adósodva, minél több bevételre volt szüksége, ezért amit lehetett, eladott, amit nem tudott eladni, azt inkább hagyta tönkremenni. Az állami nagyvállalatok további finanszírozására viszont semmiképpen sem volt képes.

„Ezzel viszont, természetesen szándékukon kívül, megsemmisítették azt a tudásbázist, ami az egyetlen lehetőség lett volna arra, hogy valamilyen makrogazdasági szinten is érzékelhető hozzáadott érték koncentrálódjon hazai kezekben. Felszámoltuk az ipari bázisunkat. Csak nagyon óvatosan szabad ezért kritizálni bárkit, mert az akkori, 1990-es tudásszintünk alapján ez egy védhető döntés volt. Visszatekintve azonban látjuk, hogy a következmények katasztrofálisak.”

Az iparvállalataink nagyobb része tönkrement, másik részre döntően külföldi kézbe került. Évtizedekre elveszítettük annak a lehetőségét, hogy méretes, hazai tulajdonú, exportképes középvállalkozásaink jöjjenek létre. Összeszerelőüzem lettünk.

Ma Magyarországon tíznél kevesebb olyan tízmilliárd forintnál (árbevétel) nagyobb hazai tulajdonú cég van, amely saját márkanéven képes exportálni. Csehországban negyven-ötven ilyen cég van, Lengyelországban legalább száz.

A csehek és a lengyelek súlyos terheket vállalva, néhány évig még finanszírozták, egyben tartották a veszteséges nagy állami cégeiket, így átmentették az ipari tudásbázisaikat, amelyekből később versenyképes, hazai tulajdonú vállalkozások váltak ki vagy jöttek létre.

Magyarországon csak ritka és szerencsés példák akadnak erre a folyamatra: az állami óriásvállalat Medicor még a rendszerváltás előtt tönkrement, de a mérnökök egy része, élve az akkori gazdaságpolitika adta lehetőségekkel, kisebb cégekbe mentették át a tudást. Ezek közül néhány talpon is maradt, és ma több olyan Medicor-utódcég van az orvosiműszer- és gyógyászatisegédeszköz-gyártás területén, amely saját márkával tud milliárdos nagyságrendben exportálni.

A legszebb példa meg a Richter, amely szintén katasztrofális állapotba jutott a rendszerváltás utáni időszakban, de néhány szerencsés állami döntés és elsősorban a menedzsment ügyessége révén hazai tulajdonban tudott maradni, és ma a magyar ipar első számú büszkesége.

A létrejött gazdasági rendszerben a magyar vállalkozások – exportképes tudás híján – elsősorban az állam által szabályozott és ellenőrzött iparágakba kényszerültek, tulajdonképpen járadékvadászok lettek. Onnan viszont nincs átjárás a világpiacra. A járadékvadász nem teremt valódi értéket, hanem az állam közvetítésével megszerzi azt a pénzt, amit valaki más, a gazdaság más pontján megtermelt. A járadékvadász értelemszerűen az államtól és a politikától függ.

Fontos megismételni, hogy ez csak ma tűnik ilyen világosnak. A rendszerváltás pillanatában a magyar politika nagyon bonyolult és nehéz helyzetekkel került szembe. Az állam súlyosan el volt adósodva, miközben az állami vállatok ették a pénzt. A gyors piacosítás logikus és mindenek előtt a korszellemnek megfelelő megoldásnak tűnt. Semmiképpen nem minősíthetjük ma sem ostobaságnak. Visszatekintve azonban látható, hogy ezek a lépések már magukban hordozták a későbbi kudarcot.

„A magyar átalakulás nem volt sikertelenebb, mint  az EU-tag posztkommunista országok átlaga. Az ember a hazájának mégis jobbat és többet akar. Már csak az önképünk, a büszkeségünk is azt kívánná, hogy jobban teljesítsünk az átlagnál. Ez nem jött össze.”

Az átmenet legnagyobb győztese Csehország, amely néhány éven belül a fejlett országok közé kerülhet. A csehek ugyanazt csinálták, mint minden olyan ország a világban, amely az elmúlt évtizedekben kiverekedte magát a középjövedelem csapdájából: hazai tulajdonú exportcégek tartják a hosszú távú gazdagodás pályáján.

Ahhoz, hogy a stabilitás meglegyen az ilyen cégek autonóm működéséhez, szükséges, hogy a rezsim széles körben elfogadott legyen, hogy a tulajdonos állampolgárok milliói legyenek érdekeltek a fenntartásában, és az emberek többsége higgyen a rendszer alapvető igazságosságában. A csehek meglépték azt a két dolgot, amihez a magyar elit hozzá sem mert szagolni: a reprivatizációt és a lusztrációt, a volt kommunista vezetők, ügynökök kitiltását a gazdasági és politikai életből.

„Nekem úgy tűnik, hogy a mieink őszintén hitték, hogy jobban értik, mi kell a sikerhez, mint a többi hasonló ország. Miközben a világ egy hatalmas átrendeződés közepén volt, ők úgy tettek, mint akik tisztán látnak benne. De túl sok minden volt mozgásban ahhoz, hogy tényleg tisztán lehessen látni. A magabiztosság nem azonos a bölcsességgel. Mások lassabban haladtak, és sokáig úgy tűnt, hogy bénábbak, de aztán kiderült, hogy ők jártak jobban.”

„Voltak nálunk jóval sikeresebb országok. Ebben az értelemben a rendszerváltás kudarc volt.” Címlapkép, fejléckép: Tamás Bence Gáspár, felhasznált fotó: Pályaalkalmassági vizsgálat, 1982 (Fortepan/Magyar Rendőr)