A Színházi Kritikusok Céhének életműdíját idén Pogány Judit kapja, aki több mint fél évszázada lépett először színpadra. Pályája felét a Csiky Gergely Színházban töltötte. Neve összeforrott azzal a korszakkal, amit kaposvári csodának szokás nevezni.

• 1965 - Kaposvári Csiky Gergely Színház 
• 1978 - Nemzeti Színház 
• 1980 - Kaposvári Csiky Gergely Színház 
• 1994 - szabadfoglalkozású 
• 2004 - Örkény István Színház

A kritikusok ezt írták indoklásképpen az alábbiakat írták díj mellé, amelyet Pogány a Színikritikusok díjának szeptember 22-ei átadó gáláján vesz át, ahol az évad legjobbjait 15 kategóriában osztanak elismerést.

„Alighanem a legsokoldalúbb magyar színésznő. Játszott gyerekprodukciókban, operettben, musicalben, komédiákban, monodrámában. Igazi lételeme a tragédia, amelyben szélsőséges, nehéz körülmények között élő nők igazságát tudja ábrázolni. Alakításai soha nem egyoldalúak, a legmélyebb pokolban tengődők életében is felfedezi a humort, de a komédiások tragikus énjét is megmutatja. Maximalista. A legkisebb epizódfeladatot is alázattal és odaadó, elmélyült munkával formálja meg.

Színházi szerepeinek száma meghaladja a 160-at, s mintegy félszáz filmben és húsz tévéjátékban szerepelt. Nevét azok is ismerik, akik nem látták színpadon, hiszen számos animációs sorozat az ő hangjának is köszönhetően lett népszerű filmen vagy hangoskönyvként.

Van művész, aki sorsunk részévé válik, akkor is, ha ez nem áll szándékában. Pogány Judit úgy beleépült az életünkbe, hogy lényegében magunkra emlékezünk, amikor szerepeit és munkáit próbáljuk felidézni. 

Látjuk a filmjeit, halljuk a hangját, s tudjuk, akkor volt velünk – ezer alakja közül épp abban az egyben –, amikor ez meg ez volt fontos nekünk. S már-már megnyugtató, és sokak számára vigasztaló is kicsit, ha tudjuk, hogy ebben a joggal sikeres, nagy és teljes életben nem ment azért semmi se könnyen, s »papírja«, például, máig nincsen. Van persze helyette számos díja, hazai és külföldi elismerése, s egy velünk szoros közelségben élt élete.

Bravúros mozgású, csipogó Pinokkióját hosszú időn át játszotta nagy sikerrel. Aztán egyszer csak megérett egy másként megnyilvánuló énje is: pályájának feledhetetlen állomása Charlotte Corday mély és sötét megszólalása a kaposvári Marat/Sade előadásban. Szerepeinek száma felsorolhatatlan. De volt ő önkormányzati képviselő is a rendszerváltás első éveiben, amikor hivatalnokokkal kellett szót értenie. S mai kollégái is ismerik kínosan pontos munkamódszerét, mindenre kiterjedő felkészültségét. Kérlelhetetlen igényessége elsősorban önmagával szemben nyilvánul meg. Az önkritikus aggodalom legyőzését jelenti, amikor – ahogy mesélik – premier után, végre, utolsónak érkezik meg öltözőjéből az ünneplők közé. A »kaposváriság« egyik jelképe ő, noha hosszú ideje Pesten dolgozik már.

Mindent képes eljátszani, és mindent el is tud játszani. Okossága, ami a legjobb rendezőket sosem zavarta, ha kell, varázsütésre olvad el, egy-egy leépült figura kedvéért. 

Raktárában élére hajtogatva áll minden, ami egy alak megépítéséhez szükséges, s ha valami nem lenne ott, megkeresi, s meglesz az is.  Hatalmas készlettára tán annak is köszönhető, hogy nem „töröl”, fájón és hibátlanul emlékszik mindenre, ami vele valaha is történt. Lehet, hogy megbocsát, de feledni nem fog, mert nem tud. Akire ránéz, azt óhatatlanul föl is méri, látsszék bármily szelídnek a pillantása. Megítél, s közben megörökít.

Gyermekeink gyerekkorába Vuk hőssé válása, unokáink estéibe Bogyó és Babóca számos, lélekkel és koloratúr technikával elmesélt kalandja épült be, neki köszönhetően. Hangja a haza egy része, viszik magukkal a külföldre menők. Ha visszajönnek, miatta is jönnek vissza. S akkor majd látják, hogy itt van, megvan, színpadon van, csodás szakmai teljességben.”