Próféta és influencer: Wim Wenders dicshimnusza Ferenc pápáról

Néhány perc után egyértelmű, hogy ennek nem lesz jó vége.

A film elején madártávlatból figyeljük, ahogy váltakoznak a napszakok az umbriai táj fölött, miközben Wim Wenders ünnepélyes hangon kijelöli a film kereteit. A szenvedésről beszél, amelyet az emberiség saját magának okoz: „háború, éhínség, erőszak, terrorizmus, nukleáris katasztrófák”, állat- és növényfajok tömeges kihalása és a szegénység, 1 milliárd éhező. A kamera Assisi fenséges bazilikáját pásztázza, amikor a rendező emlékeztet: élt itt egy ember, akinek radikális válaszai voltak ezekre a gyötrő problémákra. A következő bejátszás pedig már az első pápát mutatja, aki Szent Ferenc nevét vette fel.

Az emberközeli, szokatlan stílusú vezető, aki szent elődje világmegváltó gondolatait hozza el nem csak a katolikusoknak, hanem az egész emberiségnek - erről szól a néhány magyar moziban is vetített Ferenc pápa – Egy hiteles ember.

A Berlin felett az ég és a Párizs, Texas világhírű rendezője dokumentumfilmesként mindig rajong: akár kubai zenészekről (Buena Vista Social Club), akár táncosról (Pina), akár fotográfusról (Az élet sója), akár a pápáról forgat. Sebastião Salgado fényképeiből gyönyörű jeleneteket rakott össze Wenders, de az összekötő szövegei és a fotós kinyilatkoztatásai belefullasztották az egészet a pátoszba. Ezek után nem meglepő, de azért sajnálatos, hogy a pápáról forgatott dokumentumfilm sokszor kampányvideóra emlékeztet.  

Wenders páratlan hozzáférést kapott a Vatikán tereihez, a videótárukhoz, magához a pápához – és ha igaz, hogy ezek mellé még a szerkesztésben is szabad kezet adtak neki, akkor 

ez az évtized kihagyott lehetősége. 

Mert abban igaza van a filmnek, hogy ez a pápa nem csak a katolikusokat érdekli. Ferenc megszólítja vagy vitára készteti emberek százmillióit egyházon belül és kívül, tele van meglepetésekkel és ellentmondásokkal. Csakhogy ezekből a film szinte semmit nem mutat meg. Kapunk helyette bravúrosan fényképezett képsorokat a közép-afrikai gyerekkórháztól a philadelphiai börtönig, a görög menekülttábortól a washingtoni Capitoliumig. Ferenc pápa mindenhol nagyon emberi és szerethető, az emberek arcán meghatottság és öröm.

A riportok mellett Wenders külön interjúkat is készített az egyházfővel, de ezekben nem csak vita nincs, de valódi kérdések, vagy egyáltalán párbeszéd sem. A pápa harmonikus hátterek előtt mond szentenciákat és szlogeneket, közelről felvett, kifejező arcára újra és újra mosoly lopózik.

Wenders és FerencFotó: Focus Film/Facebook

Amit látunk, az szinte kivétel nélkül mind nagyon derék: a pápa limuzin helyett kis elektromos autóba száll, kiáll az egyszerű munkások mellett, megmossa az elítéltek lábát, és a legkülönfélébb vallások vezetőivel tesz közös gesztusokat. Van néhány tényleg megkapó jelenete, és közben végigmegyünk nagy témáin: szegénység, környezetvédelem, menekültválság, majd egy-egy kapcsolódó bejátszás és interjúmondat után lépünk a következőre. 

Semmiben nem merülünk el, semmiről nem hallunk ellenvéleményt.

Azt még meg lehet magyarázni, hogy egyetlen – amúgy remek – archív videón kívül a portréfilmben nem látunk semmit Jorge Bergoglio korábbi életéből, hiszen a pápai tisztség az identitás elvesztésével is jár. De azt már nehéz megmagyarázni, hogy a pápaság központi problémáit miért nem járja körbe kicsit alaposabban a film, miért hiányoznak a konkrétumok, miért nem szólal meg senki más, miért zár ki minden külső nézőpontot a rendező. 

A Ferenc pápa iránti lelkesedés sok szempontból érthető, de úgy tenni, mintha nem lennének körülötte konfliktusok, finoman szólva is félrevezető. Néhány kétségkívül drámai mondatot hallunk a homoszexualitás és a kiskorúak elleni szexuális visszaélések katolikus kezeléséről, de a film egyszerűen kikerüli a konkrétumokat vagy a még Ferenc saját megnyilatkozásaiban is tetten érhető ellentmondásokat. Olyan tízmilliókat érintő dogmatikai-erkölcsi kérdések, mint a válás és az abortusz, szóba sem kerülnek. Van helyette tréfálkozás a házaspárok nappalijában repkedő tányérokról és az anyósokról.

Fotó: Focus/Facebook

Nem kell közelebbi példa a film elhallgatásaira: miután Ferenc pápa utoljára is önfeledten belenevet a kamerába, az első felirat Dario Viganònak mond köszönetet. A Vatikán kommunikációs vezetője találta ki ugyanis az egész projektet, de mire a filmet bemutatták tavaly, már lemondani kényszerült. Méghozzá azért, mert hamis színben tüntette fel az emeritus pápa, Benedek utódjának írt levelét, sőt a médiának szétküldött fotón kitakarta a levélből a kritikus részeket. 

De erről szó sem esik, ahogy Benedek pápa neve sem hangzik el a filmben, amelynek talán legnagyobb hiányossága, hogy 

tudomást sem vesz a katolikus egyházon belüli, lassan történelmi léptékű ellentétről

az új pápa és a progresszív papság, illetve a régi pápa és a konzervatívok között. Milyen jó lett volna, ha egy ilyen reprezentatív filmben az utóbbiak álláspontja is megjelenik!

A legszórakoztatóbb részek azok a betétek, ahol Assisi Szent Ferenc életéből játszanak el jeleneteket színészek, nagyjából úgy, mintha a Napfivér, Holdnővér nedves szemű, csuhás alakjai mászkálnának egy 1920-as évekből maradt kamera előtt. Értelmetlen az egész, de van annyira giccses, hogy szórakoztató legyen.

Ezt leszámítva a film végig profi, lendületes, fogyasztóbarát. Ferenc pápa rajongóinak és gyűlölőinek nyugodt szívvel ajánlható, a hatás garantált. De a katolikus egyház vezetőjének nézeteiről, a világ nagy problémáira adott válaszairól alig kapunk érdemi információt.