Mocskos Liverpool!
Ugye te is emlékszel még arra a rohadék gimis osztálytársadra, aki anno kettesével vitte a pult mögé a félrészeg csajokat, hogy aztán másnap orbitális méretűre növekedett arccal tolja bele a pofádba, hogy mekkora szánnivaló, lúzer kis görcs vagy, amiért nem tudtál becsajozni?
Ha igen, akkor nyilvánvalóan azt is tudod, hogy ezek a tróger, álkemény, nihilista barmok úgy buktak el az élet összes, földrajz-érettséginél csak egy kicsivel komplexebb buktatóin azóta, hogy öröm nézni.
Ők azok az alkoholista, beszívott pultosok a bulinegyedben, akik negyvenhez közeledve is a gimis sztorikat emlegetik fel - persze egyre kevesebb konkrétummal fűszerezve, a neveket olykor összecserélve, más részleteket elhazudva, megtagadva. Te meg jó fej vagy, és nem javítod ki őket, mert pontosan tudod: ez az egyetlen öröm maradt nekik az életben, az egykorvolt, képzelt menőség, gimis csajok tét nélküli, réveteg befűzése lepukkant vidéki diszkókban.
Tisztára, mint a Liverpool.
Valljuk be, nem lehet nem habzó szájjal röhögni azon, amikor huszonpár éves, önjelölt gyömrői scouserek Shankly-idézetek mögé bújva fújják fel az arcukat, és azon vihorásznak, hogy "két csapat van a Mersey partján, a Liverpool és a Liverpool-tartalék, hehehe". Van valami fájdalmasan megkapó ebben a frusztrációban, ami persze javarészt abból fakad, hogy a Liverpool legutóbb akkor nyert valami értékeset és érdekeset, amikor Gyurcsány Ferencről még azt hitték egyesek, hogy ő lesz a magyar Tony Blair. De egyáltalán ki a tököm az a Blair? Na, ugye.
Az ember óhatatlanul is azt érzi, hogy egy Liverpool-drukker élete állandó menekülés, hátraarc. Kiválasztott egy csapatot, mondjuk azért, mert látta sudokut fejteni a kispadon Rafa Benítezt egy BL-döntőben, és valahol imponált neki az a fajta cinikus magabiztosság, hogy a túlsúlyos mexikói telenovella-színészekre hajazó mester 0-2-es állásnál is csökönyösen tartotta magát eredeti tervéhez, a csatár nélküli játékhoz.
"Hű, ezek nagyon durvák, előbb-utóbb biztosan nyernek valamit!"
Hát, a lószart, mama. Már bocsánat.
Innentől kezdve két út maradt a drukkerek előtt:
- elmerülni a régmúlt idők dicsőségében, a magyar futball évtizedes, önáltatásban és múltba révedésben szerzett rutinjából fakadó energiáinak átdolgozásával, és a hetvenes évek aranykora mögé bújni (egyszersmind lesajnáló pillantásokat vetni azokra az újgazdag ficsúrokra, akiktől amúgy remegve irigyelsz minden egyes trófeát, minden egyes leigazolt chilei kutyaszittert és művagány brazil favella-Ronaldót);
- kialakítani magadnak egy alternatív valóságot, amelyben a Liverpool a legkisebb királyfi, az elhagyott, magára maradt szegényházi lelenc, aki furfanggal és csibészséggel kénytelen szembeszállni az élet által elébe sodort megpróbáltatásokkal, miközben csupa-csupa nála erősebb, hatalmasabb és gazdagabb ellenség feni rá a fogát minden egyes időpillanatban.
Te meg, aki kívülről nézed, nem tudod eldönteni, hogy hányingered van, vagy csak a röhögés akar velőtrázó erővel feltörni a rekeszizmod tájékáról. Valószínűleg mindkettő.
És ez még csak a felszín, amiről József Attila óta tudjuk, hogy fecseg - miközben hallgat a mély. De nem Liverpoolban. Itt egy pillanatnyi csöndre sincs idő, mert mindent ellep a bazári mutatványok sora, a kínosan förtelmes ripacskodás. Igen, Jürgen Klopp, rád gondolok, ne sunnyogj ott a hátsó sorban, ahova akkor ültél be, amikor a szerénységet osztogatták, nehogy rád is sor kerüljön.
Egy szerencsésebb világban ez az irritáló, szemüveges gyökér alighanem segédszínész lenne a magdeburgi underground szcéna méltán le sem szart színpadain. Ehelyett ma egyesek a világ egyik legjobb futball-edzőjének tartják, ami legalább akkora aránytévesztés, mintha én azt mondanám, hogy a Britannia a legélénkebben pezsgő focis blog idehaza. Komolyan, srácok, ne viccelődjünk már: ez az ember életében összesen három komolyabb kupát nyert, azokat is úgy, hogy lényegében nem volt ellenfele, mert a Bayern München éppen teljes testsúlyával az önmegsemmisítő gombon tehénkedett.
Ami azóta zajlik, az az Insta-celebkedés világában lényegében a maximumra tekert önmenedzselés tankönyvi példája:
Jürgen, a rocksztárra sminkelt német jó munkás ember, aki bőrszerkóval takarja el magán a fehér zoknira húzott csattogós szandált. A hülyék meg két pofára kajálják, zabálják, nyelik, eszik-isszák.
Klopp az a kínosan irritáló stréber pöcs, aki mindig pontosan azt mondja, amit a környezete hallani akar, miközben szinte kínosan ügyel arra, hogy biztosan legyen a közelében egy kamera, ami rögzíti az elhangzottakat. Kényszeres pozőr, folyamatosan szerepel, szomjazza, hogy szeressék, hogy figyeljenek rá, hogy elismeréssel csüngjenek rajta. Más magyarázat amúgy sincs rá, miért pakolja tele Milnerekkel, Lovrenekkel, Wijnaldumokkal és Origikkel a csapatát, miközben amúgy 75 millió fontokat dobál el kapusra és hátvédre, ha éppen úgy látja jónak. És közben persze játssza a szegényházi nincstelent, a templom egerét. Ha egyszer majd nagyon nem lesz dolgom, és ráérek, akkor biztosan meg is fogom sajnálni.
Kurva nagy szerencse, hogy a parasztvakítás általában csak addig tart, amíg el nem jön a döntők órája, mert ezekben a pillanatokban Jürgen általában úgy esik össze, mint a nedves zokni. Az ember szó szerint taszítja magától az aranyat: a konkrétan a lőtéri kutyákat sem különösebben érdeklő Német Kupán kívül egyetlen finálét sem nyert még meg soha életében. Ez persze neki kész haszon, mert így a lefújás után újra belehelyezkedhet abba a pózba, amit a legjobban kedvel: a világ hatalmasságaival küzdő, hétköznapi kisember bőrében, szerencsétlen, de szimpatikus lúzerként érzi igazán faszán magát.
Liverpoolban valahogy mintha amúgy is hagyománya lenne a kisebbségi komplexus hangoztatásával leplezett messiástudatnak: bizonyára te is hallottad már, hogy nekik a bajnoki cím ennyi év viszontagság után már jár, hogy a BL-győzelmet csak és kizárólag ők érdemlik meg, hogy a szép futballnak el kell nyernie a megérdemelt jutalmat.
Ezek komolyan azt gondolják, hogy Szalah műesései, Van Dijk henteseket megszégyenítő aprító mozdulatai, vagy Firmino brazilosan felesleges és kivagyi sarkazásai önmagában elegendőek a sikerhez?
Trófeákat csapatok szoktak nyerni, hahó, nem frissen fehérített Colgate-mosolyokra osztják őket. Hála Istennek.
Valljuk be, szar éveink voltak mostanság a BL-ben: zsinórban háromszor kellett végignézzük, ahogyan a világfutball legundorítóbb képződménye, a Real Madrid ünnepel. Az univerzumnak igazságot kell szolgáltatnia, mert nem, nem, és nem lehet, hogy az európai topfutball eredetét önmagának hazudó, identitás nélküli elitizmust a kendőzetlen ripacskodás, a szégyentelen pojácaság váltsa fel Európa trónján.
Hab a tortán, hogy a Liverpool bukását ezúttal egy olyan klub fogja okozni, amellyel szemben nem tudnak majd az esélytelen, parittyás Dávid, vagy a szegény ember hamuba sült pogácsáját majszolgató legkisebb fiú jelmezébe bújni. A világ legszánalmasabb lúzerei fognak a sarokba pofozni, Jürgen, mi pedig a tőled eltanult kaján, vérlázítóan ostoba vigyorral ünnepeljük majd jól megérdemelt bukásodat.
A Britannia immár sokadszor a nagyobb meccsek előtt - az NST egyik legjobb tradícióját felelevenítve - objektív, tudományosan megalapozott elemzést készít arról, hogy az egyes csapatok miért nem nyerhetik meg a mérkőzést.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.