Legyünk egymáshoz őszinték:

még egy normálishoz csak messziről, hunyorítva, alig valamicskét hasonlító világban sem szól semmiféle komolyan vehető érv amellett, hogy a teremtés által örök pofonnyelői létre kárhoztatott Tottenham Hotspurből Európa legjobb csapata legyen.

Innen indulunk, ez a nulladik kilométerkő. A Tottenham ugyanis az a pattanásos lúzer, akit az osztály igazán menő tagjai azzal szívatnak, hogy a gimi legjobb csajának nevében írogatnak neki szerelmes leveleket, hogy aztán premier plánban röhögjék ki, amikor elhívja a szalagavatóra. Röviden: azért létezik, hogy neked legyen min röhögni, lehetőleg térdcsapkodva.

Ebből is látszik tehát, nem kell felcsapni a Tórát, és végignézni, mi számít pontosan a meláchák, azaz a szombaton tiltott tevékenységek közé - az ugyanis, hogy a Spurs BL-t nyerjen a hét utolsó előtti napján, fogalmilag kizárt eshetőség.

Hiszen ezek még mindig ugyanazok a szánalomra sem méltó, ostoba hülyék, akik az elmúlt évtized legnagyobb sikereként élték meg, hogy nyomást tudtak gyakorolni a bajnokságban a Leicester City-re. Érted, a Leicesterre, amelyik kábé huszadakkora költségvetéssel, filléres játékosokkal és egy előzetesen körberöhögött edzővel vágta szájba a ligát visszakézből úgy, hogy közvetlenül mögötte a Spurs csak pislogott, azzal a bizonyos egyedül erre a röhejesen bárgyú klubra jellemző, kétségbeesett tehetetlenséggel. És ha azt hiszed, ennél nincs lejjebb, emlékezz: az utolsó fordulóban, biztos ami sicher alapon még benyeltek egy ötöst a már tuti kieső Newcastle-től, hogy az ősi rivális Arsenal is eléjük kerüljön a tabellán.

Nyomoronc, szánalmas lúzerek.

Ha te azt mondod, hogy Spurs, akkor én a földre vetem magam és artikulálatlan röhögésben török ki. Ez az a csapat, amelyiket egyszerűen képtelenség komolyan venni: kezdve a mókuspofájú, pufi edzővel az olyan, fáéknek is alulképzett verőlegényeken át, mint Sissoko, egészen a tátott szájjal bambuló, félkegyelmű beltenyészetig, akit egyesek világklasszis (!!!) csatárnak tartanak. Röhög a vakbelem.

A Spurs az a csapat, amelyet a saját városi riválisa is évtizedeken keresztül használt lábtörlőnek, és csak mostanában - amikorra az Arsenal már a pokol kénköves bugyrainak aljáig épült le – van igazi, vérre menő csata a két klub között. A Tottenham kisszerűségéről mindent elmond persze, hogy

számukra ennek a mostani középszar, híg fosra emlékeztető Arsenalnak a bajnoki előzése a korszakalkotó siker, a DVD-re nyomott történelmi mérföldkő.

Ebből a szempontból a Tottenhamet rugdosni már-már szinte fájdalmas, önmarcangoló élmény. Elvégre Micimackó fogyatékosságát sem gúnyolja ki senki, Bambi halálával sem viccelődünk, Mufasa szenvedéseit sem parodizáljuk ki. A Spurs abból a szempontból kivétel, hogy ez az a klub, amelyik szinte az arcodba tolja, mennyire élvezi, hogy lényegében életképtelen.

Lenne, ha a klubot nem a kalmárszellem európai címerállata, azaz Daniel Levy vezetné. Az ő dollárjelekben forgó szeme előtt ugyanis megjelent a mesterterv: ha már a pályán aratott sikerek elérhetetlen messzeségben vannak a csapattól, legalább a kasszánál legyen pluszos a buli. Ennek következtében Angliában a Tottenham lett a sóherság, a fogakhoz vert garas jelképe.

A Tottenhammel bizniszelni olyan, mint a sajtreszelővel rejszolni: fájdalmas, megterhelő és teljességgel haszontalan. Utóbbi nem meglepő, lévén a klub egyik jellegzetessége, hogy minden egyes, másoknak fontmilliókért továbbadott játékosa úgy ég szénné új állomáshelyén, mint a Reichstag. Megvan még Robbie Keane, akit kapákkal-kaszákkal kergettek el Liverpoolból? Hát Gareth Bale, akinek legnagyobb egyéni sikere egy Madrid-külsőn rendezett kerületi CR-hasonmásverseny megosztott harmadik helye lett a Realnál? És Nabil Bentaleb? Andros Townsend? Paulinho, Nacer Chadli? Az alkoholista tespedékre hízott Mido?

Na, de ne higgyük, hogy a mostani keret ehhez képest matyóhímzés. Kapásból ott a csapatkapitány, a kapuban többnyire teleszart búvárruhaként ténfergő Hugo Lloris. Bár néhány nyeretlen kétéves, ún. kocanézőt megtéveszthet a francia kapus neve mellett díszelgő világbajnoki cím, ő valójában posztja modern Roque Junioraként az esélyegyenlőség világító pallosaként hirdeti országnak-világnak: ha nekem sikerül megélnem abból, amihez fingom sincsen (úgy is, mint lövések hárítása), akkor bárkinek sikerülhet.

Barthez 2.0, azzal a különbséggel, hogy neki nem nyalja meg a fejét a meccsek előtt Laurent Blanc.

A védelemben az állandóságot Vertonghen és Alderweireld jelenti – mindketten állandó késésben vannak ugyanis, esélyük sincsen egy épkézláb helyzethez odakerülni. Mivel védekezni egyikük sem tud, a szakértők általában a játékot jól olvasó, passzolni képes hátvédekként hivatkoznak rájuk, lényegében viszont megkülönböztetni sem tudják őket. Haszontalanságukat jól mutatja, hogy csak párban érnek valamit, nem véletlen, hogy már az Ajaxnál is – apropó, testvérklub! – egymás hibáit javítgatták a kapu előtt.

Ők viszont legalább képesek önállóan levegőt venni, nem úgy, mint a védelem két szélén bevetett akadémiai nehéztüzér, Serge Aurier és Danny Rose. Előbbi ráadásul még otrombán bunkó is, egy igazi verőlegény, aki bestiális kegyetlenséggel koncolja fel áldozatait, már csak azért is, mert lényegében képtelen megkülönböztetni azokat a labdától. Értsd: ami szembe jön, abba belerúg.

Minden nagy csapatban kell egy ember, akinek a jelenlétét lehetetlen megmagyarázni, és senki sem tudja, mit keres ott, ahol éppen van. Arról most ne nyissunk vitát, hogy ez a Spurs mennyire nagy csapat (nyilván semennyire), de a lapítanivaló fizimiskájával jól kiérdemelt közutálatnak örvendő Dele Alli mindenképp megfelel a fenti versenykiírás szabályainak. Igazi tankönyvi türhő, életnagyságú büdös bunkó, de abból az igazi, bicskanyitogató fajtából.

Nyavalyogni és pofákat vágni mindenkinél jobban tud, futballozni már kevésbé, ez utóbbi körülményt pedig csak kicsit árnyalja, hogy többnyire nem is nagyon akar.

Minden mozdulatán látszik, hogy nyűg neki a foci, igazi örömet kizárólag a provokálásban és az alattomos suttyóságban lel. Nem akarunk rosszindulatúak lenni, de szívesen megnéznénk, ahogyan James Milner kiutal neki két irdatlan csicskalángost, szigorúan legalább 5-0-s liverpooli vezetésnél.

Hogy mennyire undorító, szánalmasan röhejes csapat valójában a Spurs, azt az mutatja meg igazán, hogy csak most jutunk el minden sportszerető, rendes ember nemeziséhez, vagyis Harry Kane-hez. Az még hagyján, hogy Phil Neville óta ő a legocsmányabb, legbárgyúbb fejű angol futballista – pedig mekkora a választék, édes istenem -, de róla konkrétan valamilyen rejtélyes oknál fogva elterjedt az a (divatos szóval élve) fake news is, hogy tud futballozni. Ez ugye angol játékosról lévén szó eleve értelmezhetetlen szójáték azoknak, akik láttak már életükben igazi focit, de Kane esetében konkrétan nettó történelemhamisítás is: a faszinak nincsen kiemelkedő képessége, csetlik-botlik, lő mindenhonnan, miközben egy épkézláb cselére, megindulására nem emlékszik senki, talán még a családjából sem. Hogy időnként hátba rúgják, és bepattan róla a laszti? Ormótlan, disznó mák. Hogy angol gólkirály volt? Chris Sutton és Dion Dublin is – ehhez képest hallott róluk egyáltalán bárki, bármit?

A kispadra tekintve egyrészt nagyon nehéz megállni, hogy az ember ne röhögje irgalmatlanul pofán az ott helyet foglalókat, másrészt mindenképp érdemes egy kicsit morfondírozni, vajon miféle ember lehet az, aki tisztes rendes argentin átlagpolgárként egy angol(!!!) futballcsapat menedzselésére adja a fejét. Igen, pont olyan.

Bár a győzelemre mákszemnyi esélyi sincs a Tottenhamnek, mi szánalomból azért mégis adunk néhány tanácsot nekik arra nézvést, hogyan tudják legalább a történelmi égést elkerülni a világfutballnak ezen a számukra ismeretlenül nagyszabású színpadán. Ehhez az kell, hogy a Spurs játsszon:

Pontosan
Alázatosan
Lelkesen
Egyszerűen
SZervezetten
Taktikusan
Izgalom nélkül
Nyugodtan
Akaratosan