A 24.hu-s Jankovics Márton „A falu, amely mézből épített iskolát magának” című cikke nyerte el idén az egyik legmenőbb független magyar újságírói elismerést, a Vízy Dorka-díjat. Méltán, a Göncruszka nevű kis zempléni faluban az iskola bezárása után a dolgokat saját kézbe vevő református papról és gyülekezetről szóló riport egy baromi jó, ráadásul pozitív sztori, ami bónuszként abszolúte politikamentes, bár persze az sem lenne baj, ha nem így lenne.

A díjat Vízy Dorka, a fiatalon meghalt rádiós újságíró családja alapította és a Dorka barátaiból álló újságírózsűri osztja ki. Én is tag vagyok benne, ami azért jó, mert az írás miatt alig tudom olvasni mások cikkeit, ilyenkor viszont mindig rákényszerülök és mindig pozitívan lepődöm meg. Idén különösen feltűnő volt, hogy a 2018-as termés mennyire erősre sikerült. Már a döntősök listáját is nehéz volt összeállítani, annyi karakteres, izgalmas témáról szóló, jól megírt anyagot neveztek be. (Előre szólok, hogy ez a cikk tele lesz ilyen, utólag is bőven olvasásra érdemes anyagoknak a linkjeivel, úgyhogy ha hétvégén lesz időd olvasni, érdemes félretenni.)

Részben ezért is osztott ki két különdíjat a zsűri. Az egyik Dobray Sarolta „Hádá, kisfiam” című, a fogyatékos gyerekét otthon nevelő anyáról írott igen erős, érzelmes, a Nők Lapjában megjelent írása, amit sajnos nem tudok linkelni, mert csak printben jelent meg. 

A másik különdíjas sokaknak biztos meglepetés lesz. Tudod, hol jelent meg 2018 legjobb gender témájú publicisztikája? Fogadjunk, hogy tévedtél: a Magyar Idők amúgy hírhedt publicisztika rovatában, Farkas Adrienne klaviatúrájából. A címe „Régi ideálok”. 

A megírás minőségét, illetve a cikk fontosságát tekintve talán ez volt a legjobb írás, ami a kezem közé került. Azért örültem neki, mert ez volt az egyetlen olyan cikk, amit nemhogy olvastam a megjelenésekor, de amikor megjelent, egy egész napig foglalkoztatta a 444 figyelemzavaros szerkesztőségét is. 

És most jöjjön a mezőnyből pár olyan fasza magyar cikk tavalyról, amiken bőven érdemes mai is elolvasni:

Az egyik kedvencem volt Neuberger Eszternek az Abcúgon megjelent cikke arról a kelet-magyarországi iskoláról, ahol kísérletképpen kipróbálták, hogy mi lenne, ha nem megtiltanák, hanem megengednék az elsős, szinte csak romani nyelven tudó cigány gyerekeknek, hogy a magyar mellett az anyanyelvükön is beszéljenek. Cigánytéma, mégis pozitív sztori, pedig nem elkendőzős vagy debil, hanem ellenkezőleg.

Nincs szerintem ember, aki ne találkozott volna bunkó orvossal. Találkozunk bunkó pincérrel, zöldségessel pappal vagy újságíróval is persze, de nem az ő foghegyről odavetett megjegyzésükből kell megtudnunk, hogy rákosak vagyunk. Kun J. Viktória a 168 órába írt marha jó cikket a jelenségről.  Külön pluszpont, hogy nem általánosságban beszél a témáról, mint sok majdnem jó versenymű, hanem konkrét, átélhető példák sokaságát hozza.

Aki szereti a lebilincselő interjúkat érdekes emberekkel, és nem olvasta annak idején, az most ugorjon rá Bárdos Deák Ágnes Magyar Narancs-beli ötcsillagos interjújára Wieder Györgyivel. 

Nincs jobb egy olyan cikknél, amelyiknek karakteres, izgalmas, plasztikusan lefestett, valamilyen értelemben vonzó főszereplője van. Az ilyen írások csapdája az szokott lenni, ha a szerző túlzottan is beleesik a modelljébe és ezzel elveszti a fókuszt. Tompos Ádámnak a Nők Lapja Cafén megjelent szórakoztató és a témához képest kifejezetten derűs, "Örülök, hogy hajléktalan lettem, különben nem lakhatnék ilyen szép helyen" című riportja megmutatja, milyen az, ha valaki nem esik bele ebbe a csapdába. 

Herczeg Szonja hamar megteremti az atmoszférát a 186 órán megjelent, a fiatalok börtönében tartott könyvterápiás foglakozásról írott riportjában, aztán, ha már megteremtette, meg is tartja szépen.

Ha valaki baromi jól tud írni, akkor szinte bármiből tud lebilincselő cikket írni, mondjuk abból az önmagában nem extra eredeti ötletből is, hogy „megyek és eltöltök egy napok a Blahán a hajlétalanokkal”. Balavány György a 24.hu-n pompás, pengén megírt riporttal bizonyította ezt be. 

Jó sok szó esik manapság a nyafogásról. De ki az, aki mondjuk öt év szovjet kényszermunka miatt sem nyafog? Hát a Bodnár Judit Lola-Bielik István duó 24.hu-s riportjának főszereplője, a 94 éves Mária néni.