Egy négygyerekes magyar család lakóautóval vágott neki Közép-Amerikának

Tavaly nyár végén Viki és Marci négy gyerekükkel (4, 6, 8 és 10 évesek) útra kelt, hogy átszeljék Közép- és Dél-Amerikát. A tervük az volt, hogy egy lakóautót vásárolva az Egyesült Államokból indulva egy év alatt Argentínáig jussanak. Ez végül nem jött össze, 10 hónappal később Nicaraguában vannak, de ezt egyáltalán nem bánják. 

Arról, hogy mire van szükség egy ilyen úthoz, hogy mit szóltak ehhez a gyerekek, és hogyan lehet őket távoli országokban utazva szinten tartani az itthoni iskolai tananyaggal, videóinterjúban meséltek nekünk. 

Az indulást egy olyan vágy hívta életre, ami mindenkinek ismerős lehet: azt érezték, hogy ki akarnak szakadni és a gyerekeket ki akarják szakítani a hétköznapokból. Marci ingatlanfejlesztéseken dolgozott, majd egy streetfood éttermet csinált, Viki pedig középiskolai spanyoltanár volt a gyerekek születése előtt. Sokat utaztak korábban is, de ennyire hosszú úton még sosem vettek részt, az eddigi leghosszabb útjuk gyerekekkel egy háromhetes balkáni utazás volt. 

Az első ötleteik még nem lakóautózásról szóltak: korábban már jártak egy rövid időre Kubában, és nagyon megszerették az országot, ezért arra gondoltak, hogy egy évre odaköltöznek, többek között azért, hogy a gyerekek megtanuljanak spanyolul. De aztán ahogy elkezdtek utánanézni, hamar kiderült, hogy ez nem nagyon lehetséges: Kubába ugyan turistaként ma már könnyű bejutni, de hosszabb ideig ottmaradni külföldiként nagyon macerás. Például gondoltak arra, hogy amíg ott vannak, próbálkoznának valami vállalkozással, kávézót üzemeltetnének vagy szobát adnának ki, és a gyerekeket is iskolába iratnák, de ehhez szinte lehetetlen vízumot szerezni. 

Ezután kezdtek el nézelődni a worldschooling-csoportokban: ezekben azok a szülők gyűlnek össze a világ minden részéről, akik utazás közben tanítják gyerekeiket. Majd további utazásos csoportok posztjainak végigolvasása után kirajzolódott számukra, hogy Közép- és Dél-Amerika lesz az ő kontinensük. Emellett szólt az is, hogy Viki korábban spanyoltanárként dolgozott és Marci is beszél spanyolul. A legvonzóbb megoldásnak pedig ekkor már azt érezték, ha nem egy helyen telepednek le, hanem lakóautót vásárolva útra kelnek. Ez a szempont szintén Latin-Amerika mellett szólt: ilyesmit Európában vagy Észak-Amerikában sokkal drágább lett volna megvalósítani, Ázsiában pedig kevéssé ismert ez az utazási forma, és azt olvasták a tematikus blogokon, hogy a határátkelések is körülményesebbek lakóautóval abban a régióban. 

Miután eldőlt, hogy akkor Amerika, azt tervezték el, hogy elrepülnek az Egyesült Államokba, megveszik a lakóautót, majd elindulnak délre, és egy év alatt elmennek Argentínáig. Az út közben derült ki, hogy ez lehetetlen elképzelés volt: ahhoz, hogy egy ekkora távot egy év alatt megtegyenek, nagyon komoly tempót diktálva, minden nap vezetniük kellett volna. Egy ekkora utazás előtt rengeteg mindennek kell utánanézni, és az oltások megtervezése mellett a legnagyobb feladat a lakóautó kiválasztása volt. Mivel egy hatfős családról van szó, az átlagos lakókocsik kicsiknek bizonyultak, végül egy olyan modellt választottak, amely egy pickupra szerelt lakóházból áll. 

A lakókocsi megvásárlása volt az út legnagyobb beruházása, de ez a befektetés idővel visszajön: nemcsak azért, mert így sokkal kevesebbet kell aztán szállásra és a beépített konyha miatt ételre költeni, hanem mert az út végén egyszerűen el is lehet adni az autót. Marciék is épp ezt teszik, egy magyar családnak, akik utánuk érkeznek a kontinensre, és Mexikóban terveznek eltölteni két hónapot. 

Az elindulásuk után az első négy hónapot Mexikóban töltötték. Általában 3-4 napot voltak egy helyen, majd mentek is tovább, de még így is azt érzik, hogy sok mindent nem láttak az országból. 

Alapvetően háromféle napi rutin váltogatta egymást az út alatt. Voltak az utazással töltött napok: legtöbbször nem vezettek napi 4-5 óránál többet, de a be- és kipakolással így is rendre elment egy egész nap. Voltak azok az első, pihenősebb napok az új kempingekben, melyek a hely felfedezésével teltek el, és voltak azok a napok, amikor a kempingből elindulva elutaztak el egy látnivalóhoz. Ezeket részletesen dokumentálták is, ami a honlapjukon olvasható. 

A lakóautós élet okozta egyik legnagyobb változásként azt a tapasztalatukat említik, hogy szinte teljesen leálltak annak követésével, hogy hány óra van, ez a fajta napi időszámítás elvesztette a jelentőségét. És ugyan Magyarországon nem szerettek korán ébredni, de itt átalakult az életritmusuk. Korán, sötétedéssel feküdtek le, és reggel hat körül sokszor már ébren voltak, jellemzően azért, mert a gyerekek egyesével megjelentek az ágyukban. 

Mexikó elhagyása után rövidebb időt töltöttek Belizében, Guatemalában, Salvadorban, Nicaraguában és Costa Ricán is. Az eredeti terv még úgy szólt, hogy Panamából a Darien Gap-en (a Közép-Amerikát és Dél-Amerikát elválasztó mocsaras terület, ahol nem visz út) áthajóztatják az autót Kolumbiába, és a maradék két-három hónapot ott töltik el. De ezt végül elengedték, egyrészt mert a lakókocsit hajóra rakni rendkívül drága és macerás lett volna, viszont cserébe az esős évszak közepén érkeztek volna meg Kolumbiába, aminek nem látták sok értelmét. Ezért az utóbbi másfél hónapban már nem utaztak tovább, hanem visszamentek a nicaraguai Granadába, amibe első látásra beleszerettek, és kivettek egy házat. Ebben a tervükben a történelem is velük volt: Nicaraguában tavaly komoly felkelések törtek ki, ami miatt gyakorlatilag nincsenek turisták az országban, és így rendkívül olcsón lehetett ingatlant bérelni.  

Azt már az induláskor tudták, hogy kötött idejük van az utazásra: a két nagyobb gyereket egy évre tudták kivenni az iskolából, azzal a feltétellel, hogy idén augusztusban több tárgyból is vizsgázniuk kell majd, ha a saját osztályukkal akarnak utána továbbhaladni. Ezért már meg is van a repülőjegyük, júliusban jönnek vissza Magyarországra. 

A két iskolás gyerek harmadikos, illetve másodikos volt itthon, így a szülőknek a negyedikes és a harmadikos tananyagot kellett egy év alatt átadniuk. Mint Viki mesélte, induláskor kitaláltak egy rendszert, melyben heti 10 órában, lehetőleg napi két órában tervezték tanítani a két gyereket. Ezzel a rengeteg élmény és a sok utazás miatt állandóan csúszásban voltak, és sokszor például út közben tanították a gyerekeket. Viki heti két nyelvtant, két olvasást és egy környezetórát tartott, míg Marci három matekórát és két angolt. 

Az alternatív oktatási módszerekről szerzett tapasztalataikról hosszabban is írtak a blogjukon, és mint mesélték, az egyik nagy tanulsága az volt ennek az időszaknak, hogy milyen sok felesleges órája van a gyerekeknek a hazai iskolákban. Ráadásul az útjuk során sok olyan családdal megismerkedtek, akik utazás közben tanítják a gyerekeiket, és nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a magyar tankönyvek eleve nagyon be is tudják határolni a tanítást, van pár tantárgy, melynek a könyve rengeteg olyan információt tartalmaz, melyre egy kilencéves gyereknek egyszerűen nincs szüksége. Útközben elmondásuk szerint rengeteg pozitív példát láttak arra, hogy hogyan lehet más megoldásokkal együtt tanulni a gyerekkel, írtak is ezekről a módszerekről, ugyanakkor saját gyerekeikkel nem nagyon próbálták ki ezeket, mivel fontos, hogy átmenjenek az augusztusi vizsgán. 

Az utazás miatt a gyerekek élete is látványosan átalakult. Míg a szülők elmondása szerint otthon egyre komolyabb gondot okozott a különféle elektronikus eszközök térnyerése, az elindulás után pár héttel már a gyerekek eszébe se jutottak ezek a dolgok. Azzal, hogy egy lakóautóval járják az ismeretlen világot, és pár naponta teljesen új helyeken táboroznak le, megszűnt létezni számukra a digitális világ. Nem is nagyon lett volna más lehetőségük persze, a kempingekben, ahol megálltak, általában rendkívül rossz minőségű internet volt csak, így a szülők is leginkább Lonely Planet-kötetekből tervezték az útjukat. 

A másik látványos változás a gyerekek életében az volt, hogy megtanultak újra bármivel játszani. Otthon rengeteg játékuk van ugyan, mégis rendszeresen jöttek azzal, hogy unatkoznak és hogy mit csináljanak. Az út közben ez viszont egyszer sem fordult elő, hamar kiderült, hogy a legegyszerűbb, legkisebb dologból is szuper játékot lehet fabrikálni, ráadásul jóval többet játszanak egymással, mint otthon tették. 

Ezért a legnagyobb visszatérő konfliktusforrás az út során a szülők szerint az volt, hogy amikor megérkeztek egy új kempingbe, és a felnőttek elmentek volna megnézni mondjuk valami közeli látványosságot, a gyerekek tiltakozni kezdtek, hogy hadd játsszanak még helyben. 

Igaz, mióta megérkeztek másfél hónapja Granadába, érezhetően elkezdett visszakúszni a régi rend: a gyerekek időnként tévét is néznek, amit engednek nekik, mert legalább spanyolul tanulnak, és már elfogytak a felfedezni való dolgok is, lassan olyan, mintha otthon lennének. 

Ezt a hatást erősíti az is, hogy a gyerekek elkezdtek iskolába járni: szüleik szerették volna, ha így is tanulnak spanyolul. Elsőre azt hitték, hogy ezt nehéz lesz elintézni, de végül annyi kellett hozzá, hogy besétáljanak egy granadai iskolába, és az igazgatónő mondta, hogy rendben, jöjjenek másnap, hozzanak egy füzetet. Az aztán hamar kiderült, hogy nem véletlenül volt ennyire könnyű bejutni a nicaraguai állami iskolarendszerbe: rendszeresen maradtak el teljes tanítási napok, hol egy eső, hol egy ünnepnap miatt.

link Forrás

A rövid állami kitérő után a gyerekek egy-egy hetet eltöltenek a helyi nemzetközi iskolákban is, mivel most azt tervezik, hogy az egy évnyi magyarországi tartózkodás után ismét visszamennek Nicaraguába, ahol egy évet iskolában tanulnának a gyerekek, utána pedig szeretnének még hasonló lakókocsis utakba belevágni. 

Ezt az utazási formát ugyanis nem akarják végleg hátrahagyni: Marci is arról beszélt, hogy még hat hete sincs, hogy megálltak Granadában, de a lakóautós utazás már most olyan, mintha egy másik világ lett volna, és már érzik a hiányát. 

Ugyan az indulás előtt többen féltették a családot, hogy ezekben az országokban majd biztos kirabolják meg elrabolják őket, a sok hónapnyi utazás során semmilyen hasonló, rossz élményük nem volt. Ami rossz élmény történt, az meg előfordulhatott volna bárhol máshol a világon: volt, hogy lerobbant az autó, és ez okozott problémát, illetve egyszer a a Costa Rica-i tengerparton a harmadik gyerekük leesett egy fáról, és beütötte a fejét, ezért ijedten rohantak vele a közelben lévő kisváros orvosához, de végül kiderült, hogy nem történt nagy baj.

És mint mesélik, jó élményből pedig annyi volt, hogy lehetetlen akár egyet is kiemelni. Sőt, az utazás különleges hangulata miatt még az olyan történéseket is jó élményként élték meg, mely amúgy alapból hangozhatna bosszantónak is: a mexikói Alsó-Kaliforniában egyszer például napokra bennragadtak autójukkal a homokban, és teljesen át kellett állniuk nomád életmódra, de erről is mint egy kedves kalandról mesélnek utólag. 

Ilyen utazásokról olvasva kikerülhetetlen kérdés, hogy mennyiből lehet ezt összehozni. A család az út ideje alatt kiadja budapesti lakását, és mint mesélik, ez kiadásaik nagy részét fedezi, de korábban beindított vállalkozásaik is működnek, amíg úton vannak. Ráadásul hónapról hónapra olcsóbban ki is jönnek, mint amikor Magyarországon éltek, főleg Mexikóban volt nagyon olcsó az élet. 

A hasonló autós utazáshoz ezen kívül szükség van annyi megtakarításra, melyből meg lehet venni a járművet. Ők útközben azt látták, hogy fiatal párok remekül elvannak a pár ezer dollárért megvásárolt apró lakóautóikkal is, de egy hatfős család járműve ennél azért nagyobb tétel. Igaz, mint már írtuk is, az út végén el is lehet adni. Azoknak, akik esetleg hasonló utat terveznek, Marci azt ajánlja, hogy induljanak délről: ott sokkal olcsóbban lehet lakóautót vásárolni, míg az Egyesült Államokba érkezve jobb áron lehet túladni rajta. Az útjuk során vezettek egy blogot, illetve egy Facebook-oldalt is, nemrég pedig egy külön honlapot is elindítottak.