Enciklopédiát írtak az emberen túli világ peremvidékéről
Június közepén jelenik meg három fiatal képzőművész szerkesztésében egy szótár, amely az egyik első magyar nyelvű betekintést nyújta az elmúlt évtized egyik legizgalmasabb filozófiai univerzumába.
Az extrodæsia – Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz című kötet abból a sokszor zavarba ejtő, de rendkívül izgalmas és provokatív gondolkodásból mutat be fogalmakat és szerzőket, melyben megkérdőjeleződik az emberi tapasztalás központi szerepe, és melyben többé nem kitüntetett létező az ember a világ többi teremtménye és tárgya között.
Emögött a gondolkodás mögött nem egyetlen, határozott irányú filozófiai iskola rejlik, sokkal inkább egymás mellett alkotó szerzők laza szövetségéről lehet beszélni. Épp ezért változik az is, ahogy erre az irányzatra hivatkozni szokás: gyakori megnevezése a spekulatív materializmus, az újrealizmus, az objektumorientált ontológia, illetve rövidítése, az angol fogalomból eredő OOO (object-oriented ontology) vagy a lapos ontológia, utalva arra, hogy a világban előforduló létezők között nincs okunk-jogunk hierarchiát feltételezni.
A nagyon erőteljes materializmus mellett közös még ezekben a gondolkodási irányokban, hogy hangsúlyos szerepet kap bennük az instabilitás, a törékenység, az összefésülhetetlenség. Nem véletlenül idézi a kötet előszava Gilles Deleuze mondatát, mely szerint „megnyílni az embertelen és az emberfeletti számára, (...) ez a filozófia értelme”.
Hogy ez a filozófia hogyan hasznosítható az ökológiai válság idején, mit lehet ebből meríteni a saját életünkre nézve és hogyan hat a képzőművészeti alkotási folyamatokra, arról az enciklopédiát megalkotó xtro realm csoport három tagjával, Horváth R. Gideonnal, Süveges Ritával és Zilahi Annával beszélgettünk.
Ellepték a művészetet
A kötetet megalapozó projektet a szerkesztők saját érdeklődésének alakulása hívta életre: Zilahi Annát és Horváth Gideont egymástól függetlenül, de ugyanazok a kérdések kezdték el foglalkoztatni. Horváth a dán-izlandi képzőművész, Ólafur Elíasson, illetve Björk alkotásain keresztül jutott el Timothy Morton munkásságáig, míg az ekkor Bécsben tanuló Zilahi egy szemináriumon ismerkedett meg a spekulatív realizmus egyik fontos szöveggyűjteményével.
Mint mesélik, ezek az élmények mindkettejük számára akkora hatással bírtak, hogy a mai napig ezekből az elméletekből merítenek. Az elméleti háttér nagy segítséget jelentett abban is, hogy megértsék azokat a folyamatokat, melyek az elmúlt években már nagyban zajlottak a nemzetközi képzőművészeti közegben: „Ekkor már állandóan jöttek szembe az újmaterialista képzőművészeti alkotások, ellepték az összes biennálét. És úgy éreztem, hogy nincs igazán hozzáférésem ezekhez a művekhez” – mondja Zilahi, aki aztán rátalált az említett szöveggyűjteményből Christoph Cox-nak a hang ontológiájáról szóló írására, és ez teljesen magával ragadta:
„Az alkotásokat továbbra is sokszor rossznak találom, de a háttérben húzódó filozófiai gondolatmenetek inspirálóak.”
Az egymástól függetlenül történő, de mégis közös felismerésük után hiába kezdtek kutakodni, pár szöveget leszámítva kevés nyomát találták annak, hogy magyar nyelven foglalkoztak volna ezzel az irányzattal. Az irodalomban más volt a helyzet, ott már évekkel ezelőtt megjelentek poszthumanista-újmaterialista ihletettségű írások, de teoretikus spekulatív realista munkákat elvétve találtak. Pedig az OOO-elméletek ekkor már legalább egy évtizedes hagyománnyal bírtak, és az eleinte főleg a blogszférában formálódó diskurzus ekkor már nemcsak egyetemekre szivárgott be világszerte, de kiállítások és népszerű könyvek ihletője is volt.
Ebből a keretből nőtt ki xtro realm csoportja, amely 2017 tavaszán egy olvasókört, majd ősszel egy kiállítás is megszervezett. A kiállítás komoly visszhangot váltott ki a budapesti művészeti színtéren, ugyanakkor a szervezők elmondása szerint erős értetlenségbe is ütközött. Ebből a tapasztalatból született meg a szótár igénye, hogy legalább a legfontosabb fogalmak meglegyenek magyarul, melyek segítséget nyújthatnak a párbeszéd beindításához. Inspirációs forrást a Georges Bataille-féle Encyclopaedia Acephalica jelentett, melynek esszéisztikus, szépirodalmi jellegű szócikkei a múlt század közepi francia filozófiájának és művészeti gondolkodásának lenyomatát adták vissza.
Megtanít máshogy látni a természetet
A spekulatív realista irányzatok népszerűségének felfutása a nyugati országokban látványosan összefügg azzal az ökológiai válságtudattal, mely egyre inkább a mindennapjaink részévé vált. A szótár szerkesztői szerint ennek az elméleti keretnek az egyik nagy újítása, hogy képes eszközöket és szempontokat felkínálni egy olyan helyzet megértéséhez, mellyel szemben a hagyományos filozófiai irányzatok sokszor tanácstalannak tűnnek.
Horváth szerint az OOO aktualitását éppen az adja, hogy ez az irányzat el tudott hagyni egy csomó olyan toposzt, mellyel a természetre szoktunk tekinteni. Szerinte az ezek miatt kialakult szakadék köztünk és környezetünk között a most megélt elnyújtott katasztrófa alatt sokakban bénult, tehetetlen érzést kelt, ami aztán a klímaváltozás okozta kezeletlen szorongásban vagy az ökológiai gyászban ölt testet.
Zilahi Anna erre a szemléletváltásra egy személyes élményt hoz: mint meséli, az újrealizmusok őt egy nagyon erősen antropocentrikus, posztmodern és szkeptikus gondolkodásmódból mozdították ki. De számára legalább ennyire izgalmas/szomorú volt az a felismerés, hogy ezeknek a szintén nyugati, de a hagyományos nyugati világnézettel szemben kritikus elméleteknek a megismerésére volt szüksége ahhoz, hogy ráeszméljen, egy rakás olyan ontológiai állítás, melyet e új irányzatból megismert, évezredek óta velünk él más kultúrákban.
„Két éve foglalkozunk ezekkel az elméletekkel, és elképesztően revelatív felismerés volt, hogy mennyire brutálisan dominálja gondolkodásunkat a nyugati emberközpontúság.”
– meséli Zilahi, aki például e szövegeknek hála ismerkedett meg a bennszülött ontológiák emberfogalmaival, melyek alapjaiban térnek el a mi 19. század után megszilárdult, középosztálybeli, fehér emberfogalmunktól. Ezekben a gondolkodásokban nincs meg a radikális elválasztás az ember és a természet között, azaz épp arra a világképre építenek, mint ami most újdonságként jelenik meg a nyugati gondolkodásban, mondjuk Donna Haraway vagy Bruno Latour nyomán.
Horváth is arról beszélt, hogy a természet és ember elkülönülése ugyan nagyon mélyen bele van ágyazva a kultúránkba, de közben látványos, milyen sokunkban ott él egy igény arra, hogy felülírjuk ezt az elválasztást. A természetközelség iránti vágy, a háziállatokhoz fűződő kapcsolat, vagy például a húszas-harmincas városi generáció látványos kirándulási láza mind-mind ilyen irányba ható gesztus, melyből aztán disszonáns helyzetek sora fakad. Eszköztelenül ingadozunk e két megközelítés között, keresve a hozzánk hű kapcsolódási módokat.
A másik kérdés, ami őt sokat foglalkoztatja, a cselekvőképesség kérdése: a tagadásba menekvés, vagy a felismerés után bekövetkező bénult állapot helyett hogyan válhatunk képessé arra, hogy reagáljunk arra a válsághelyzetre, melyben élünk. És ez nem csak a képzőművészeti munka során jelentős kérdés, hanem a mindennapi élet szintjén is. Horváth számára a válasz egyre inkább abból az irányból adódik, hogy el kell jutnunk egy olyan szintre, ahol érzelmileg tudunk kötődni közvetlen környezetünkhöz, hogy onnan aztán újratanuljunk kapcsolatokat kialakítani a minket körülvevő világgal. Ez talán egy lehetséges út, amely továbblépést jelenthet a jelenlegi cselekvésképtelen állapotunkhoz képest.
Ha pedig egészen életközeli hatásokat keresünk, a lapos ontológiákban rejlhet egy eszköz arra is, hogy megszabaduljunk egy nagy adag egzisztenciális szorongástól, amely annyira jellemző a késő húszas-harmincas generációra. Egyszerűen annak tudatosítása, hogy életünk eddigi szakaszai egymástól különböző egységek, melyek szemlélhetőek egy lapos síkon is, nem pedig mint amik egymásra építkeznek, már ez a felismerés felszabadító lehet szerinte.
Süveges Rita öt évvel ezelőtt kezdte el a doktori képzését az MKE-n, kutatási témája az antropocénnek, azaz annak a lehetséges földtörténeti kornak a tájképe lett, melyet már az ember jelenléte határoz meg. És ahogy belevetette magát a téma elmúlt évtizedben hatalmasra duzzadó elméleti irodalmába, alapjaiban változott meg a gondolkodása, elsősorban a politikummal kapcsolatban.
Az régóta ismert közhely, hogy azt, ami a természettel történik, nem lehet önállóan, elkülönítve szemlélni, de fontos felismerés volt számára, hogy a társadalmi vonatkozások sem magától értetődőek: amikor például itthon természetről vagy erdőkről esik szó, mindenkinek eszébe jutnak helyek, ahova kirándulni szokott járni, de valójában Magyarország területének nagyjából 0,6 százaléka természetes állapotában kezelt rezervátum. A többi, így az erdőink döntő többsége is emberek által kialakított és ipari léptékekben menedzselt terület, erről azonban nagyon kevés tudásunk van, a természetképünket sokkal inkább történeti elképzelések és populáris fantazmák formálják.
Ebbe az eleve ellentmondásos helyzetbe hozta be az antropocén narratívája az ember felelősségét, ami újabb problémás kérdéseket vetett fel: ki is ez az ember, aki felelős a bolygó állapotáért? Valóban minden ember egyformán felelőssé tehető, és ugyanannyira cselekvőképes is? És ezek már nem egyszerűen filozófiai problémák, hanem elsősorban politikai kérdések Süveges szerint.
A természettel szembeni viszonyuk feltárása azért is lehet fontos tapasztalat, mert abból, ahogy a természetet tárgyiasítjuk, megérthetjük azt is, ahogy kultúránk más, tárgynak tekintett dolgokhoz viszonyul. A társadalmi egyenlőtlenségek, a kisebbségek, a nők, az állatok tárgyiasítása és cselekvőképességük korlátozása mind ugyanennek a logikának más-más fokozatú megvalósulása.
Zilahi Anna is arról beszélt, hogy amikor megismerkedett a spekulatív realizmus világfelfogásával, őt elsősorban mint nőt fogta meg, az elmélet ökológiai olvashatósága csak később vált világossá a számára. Ebben az elméleti hagyományban a feminizmus és a természet dekolonizációja nagyon szorosan összekapcsolódik, jól látható ez például a már említett Donna Haraway életművében.
Fantáziajáték kapitalizmuskritikával
A spekulatív realizmusokkal szembeni kritikák egyik visszatérő eleme, hogy hogyan lehet egyáltalán elképzelni az emberközpontú gondolkodástól való eltávolodást. Ugyanezt a kérdést az xtro realm tagjai is rendre megkapják, az ő esetükben pedig ez kiegészül azzal a felvetéssel, hogy hogyan lehet ezt a szemléletet az egyik leginkább szubjektívnek gondolt területre, a művészi alkotás folyamatára átemelni.
Zilahi szerint úgy érdemes tekinteni a spekulatív realizmusra, mint egy fantáziajátékra, melyet ha rendesen végiggondolunk, akkor morális kiindulóponttá válhat. A lapos ontológia ugyanis az egyenlőséget egy sokkal tágabb valóságra terjeszti ki, amely ugyan számára nem törölte el a különféle létezők, azaz a tárgyak vagy az állatok és az emberek közötti hierarchiákat. De ahhoz hozzásegítette, hogy az a valóság, melyben gondolkodik, túlmutasson a társadalmi valóság önkényesnek tűnő határain, és ezáltal szélesebb valóságképre nyíljon meg.
Szerinte például a lapos ontológia kritikátlan elfogadása, azaz annak elgondolása, hogy a világ minden létezője egyenlő létranggal bír, egy kvázi buddhista hozzáálláshoz vezethet el, ami lehet ugyan szimpatikus gondolat, de nem tud megoldást nyújtani az ökológiai válság okozta kihívásokra. Ezért Zilahi szerint ennél politikusabb hozzáállásra van szükség, amely a kapitalizmus kritikáját is magában foglalja. Nála ez a gondolkodás a személyes életvitel szintjén is megjelenik: ökológiai okokból lett vegán, illetve kezdte el komolyan venni a nemnövekedés és a zero waste elméletét és gyakorlatát.
Süveges szerint az újrealizmusok egyik erénye, hogy miután első lépésként újfajta autonómiát biztosítanak a dolgoknak, a második lépést magunk tehetjük meg, ha például megvizsgáljuk ,milyen reprezentációs keretekben esik szó mindennapjaink során a rajtunk kívülálló dolgokról, a természetről, illetve az ökológiai válságról, és ezek milyen cselekvéseket indukálnak: láthatóvá válik, hogyan él meg egymás mellett az apokaliptikus vízió, a környezetvédő szemlélet, a romantikus megközelítés, amely a természethez való visszatérést hirdeti, illetve mondjuk egy mérnöki-közgazdaságtani narratíva. És szerinte azáltal, hogy az OOO-elmélet kritikus mindenfajta emberi narratívával szemben, meg tudja mutatni pozitív, illetve negatív vonásaikat is.
Az pedig nem meglepő, hogy a képzőművészet rátalált erre az irányzatra. Egyrészt egy eleve nagyon receptív, minden új gondolatot nagyon gyorsan magába olvasztó közegről van szó, másrészt látható, hogy évek óta zajlik egy ökológiai fordulat a képzőművészetben is, ami itthon is egyre inkább jelen van, és melyhez jól illeszkedett ez a gondolati világ.
3D tövistől a rokonulásig
Az OOO-elméletek egy az egyben magyarra fordítása rejt magában egy csapdahelyzetet, de ezzel a szerkesztők is tisztában voltak: ezek az elméletek alapvetően a nyugati egyetemi és művészeti világban kiforrott koncepciók, és ez egy olyan tényező, amit muszáj figyelembe venni az újraolvasásukkor.
Épp ezért kezdtek el gondolkozni azon, hogy hogyan lehet kialakítani egy lokális, a saját félperifériális pozíciójukra is figyelembe vevő megközelítést. Ennek a közös gondolkodásnak lesz majd látható az eredménye a jövő évi OFF-Biennálén, melyen az xtro realm csapata a Földtani Intézettel együttműködve szervez csoportos kiállítást. Mint Süveges elmondta, a cél nem csak az, hogy az intézet helyszínt biztosítson a művészeknek, hanem hogy közös munka alakuljon ki az alkotók és a kutatók között, melyben lokális pozíciókból tudnak majd kérdéseket felvetni az antropocén jelenségével kapcsolatban.
Az egész xtro realm-kezdeményezéssel, illetve most a szótárral is az volt a céljuk, hogy megteremtsék azt az elméleti teret, mely hozzáférést biztosíthat ahhoz, amiről képzőművészetileg beszélni akartak. Az enciklopédia szócikkeit nemcsak ők írták, felkért írók, költők és elméleti szerzők is hozzájárultak, a hagyományosabb, szótárszerűbb bejegyzések mellett irodalmi és vizuális tartalmak összjátékából épül fel a kötet.
Az enciklopédia azért is jó formának bizonyult, mert nem zárt, illetve nincs meghatározott sorrend a szócikkek között, ezzel további gondolkodásbeli játékra teret adva az olvasóknak. Hogy mennyire sokféle irányból merít a kötet, az átjöhet abból is, hogy a szerkesztők mennyire eltérő típusú fogalmakat vettek elő, amikor arra kértem őket, hogy emeljenek ki egy-egy, számukra fontos szócikket.
Süveges Rita az illusztrációk egyikét emelte ki, melynek létrejötte szerencsés véletleneknek volt köszönhető. A kötet képi anyagát 3d renderek adják, egy valós mintákból generált üres tájban helyezett el képzelt műtárgyakat. Számára a CGI lehetősége nem a valóság minél tökéletesebb imitálásában, hanem pont a technológia spekulatív lényegének megmutatásában van. Az egyik 3d-s objektum, a tövis egy nyálkás, organikus elágazó forma, mely bár nagyon passzolt a Timothy Mortonhoz kötődő szövegekhez is, végül a korrelácionizmus oldalpárja lett, hiszen ahogy a fogalom, a kép is kirajzolja a tudásunkon túl lévő, nehezen meghatározható autonóm lényeget. A tövis egyébként nagyon egyszerűen jött létre, egyik kirándulásukon szkennelte be lesz-ami-lesz alapon egy lepényfa töviseit, aztán a szobrászkodást ráhagyta a tökéletlen szoftverre.
Zilahi Anna egy saját fogalmát, az echolokációt hozta fel kiválasztott szócikként. Az ma már jól dokumentált, szomorú tény, hogy az emberi tevékenységek, a halászattól kezdve az olajfúráson át a divatipar legújabb termékeinek szállításáig hatalmas zajt csapnak az óceánok felszíne alatt, összezavarva azokat az állatokat, melyek a hangok visszaverődésének segítségével tájékozódnak, és emiatt ezek a víz alatti élőlények nem találják meg azokat a helyeket, ahol vadászni vagy pározni szoktak, azaz végső soron nem találják meg egymást. Ennek a zavarnak lett párhuzamos megfelelője az echolokáció fogalmában az a tapasztalat, ahogy minket, embereket is teljesen körbevesznek a képi tartalmak, melyek elől nem tudunk elbújni, és melyek állandó zűrzavart keltenek körülöttünk. És míg a hajók kakofóniája nem egy eleve elrendelt logikának megfelelő üzenetet közvetít, addig a minden felületen ránk zúduló képek a kapitalizmus alaplogikájából erednek.
Szintén az emberi-nememberi tapasztalatok újragondolásáról szól a Horváth Gideon által hozott fogalom, Donna Haraway kinshipje, amit rokonságként fordítottak magyarra. Haraway életművében talán még a többi idézett szerzőhöz képest is jobban előjön az a nyelvi-képi játékosság, ami az újrealizmusok sajátja: legutóbbi könyvében elképzelt egy földtörténeti kort, a chthulucene-t, melyben a klímakatasztrófa bekövetkezése után élnek majd együtt menekültként a megmaradt élőlények, nem külön fajokként, hanem közösségbe olvadva.
Making kin, not babies!, azaz Rokonuljatok, ne szüljetek!
– hirdeti Haraway, aki egy újfajta felelősség alapjait látja bele abba a koncepcióba, hogy a Föld összes élőlénye sokkal szorosabb rokonságban áll egymással, mint ahogy erre gondolni szoktunk, és eljöhet még a kor, amikor szembesülni fogunk ezzel.