Washingtoni idő szerint este hétkor, vagyis magyar idő szerint szerda hajnali egykor még úgy volt, hogy az amerikai hadsereg válaszcsapást mér Iránra, amiért az lelőtt egy személyzet nélküli amerikai felderítődrónt. A katonai és a diplomáciai vezetés is csapásmérésre számított az egész napos intenzív egyeztetések, és pálne az után, hogy Trump beleegyezett a csapásba.

A New York Timesnak nyilatkozó források szerint "egy markolásnyi" iráni célpont, köztük radarállomások és rakétaütegek ellen mértek volna csapást, a művelet már a kezdeti szakaszában volt, amikor Trump váratlanul visszavonta parancsát. Szerencsére addig még egy rakétát se indítottak a célpontok ellen.

Trump, aki korábban már többször is egyértelművé tette, mennyire nem fűlik a foga Irán megtámadásához, a lehető legutolsó pillanatban most is megakadályozta ezt. De amúgy lett volna joga rá?

Az aktuális helyzet három okra vezethető vissza:

• Valakik - az amerikaiak szerint Irán, bár erre száz százalékig meggyőző, közvetlen bizonyítékot nem adtak - megtámadtak két tankerhajót a Hormuzi szorosban;
• az incidens után Irán előbb csak rálőtt, majd meg is semmisített egy amerikai felderítődrónt;
• az amerikaiak már bő egy hónapja állítják, hogy hírszerzési értesüléseik szerint Irán amerikai érdekeltségek elleni támadásokra készül a térségben.

Már az első is összetett, de Ashleey Deeks a Lawfare-en megjelent elemzése alapján mégis az a legegyszerűbb. Összetett, mert a két tankerhajó ugyan nem amerikai, de mindkettő az Egyesült Államokkal kölcsönös védelmi megállapodásban levő ország zászlaja alatt hajózott. Az egyik norvég, Norvégia pedig a NATO tagja. A katonai szövetség alapszabálya szerint egy tagállamot ért támadás esetén az kollektív választ kérhet. De Norvégia nem kért ilyet, még csak támadásnak se minősítette az incidenst.

Ez a norvég döntés amúgy összhangban van a Nemzetközi Bíróság gyakorlatával, mely 1987-ben egy éppenséggel amerikai zászló alatt hajózó, valójában kuvaiti tanker elleni iráni támadást annak ellenére se minősített válaszcsapásra okot adó "fegyveres támadásnak", hogy annak még sérültjei is voltak. Nem úgy mint most. A másik megtámadott hajó Japán volt. A japánnak kötött védelmi megállapodásnak van ugyan olyan olvasata, mely szerint Japánnak kifejezetten jeleznie kéne, ha nem kér az amerikaiak védelméből. Japán azonban ezidáig egyetértett a Nemzetközi Bíróság egy más esetben hozott határozatával, mely alapján a támadás áldozatának egyértelműen jeleznie kell, hogy támadás áldozatának tekinti magát, máskülönben jogtalan a támadásra hivatkozva válaszcsapást mérni.

A lelőtt drón esetén ugyanúgy felmerülhet a kérdés, hogy az incidens valóban elégséges ok-e egy válaszcsapásra, ha amúgy a Nemzetközi Bíróság egy személyi sérülésekkel járó rakétacsapást nem tekint annak. De ez más szempontból is érdekes problémákat vet fel. Kezdve azzal, hogy az Egyesült Államok miért ismerte be egyáltalán a drónja lelövését.

Nem feltétlenül szokta ugyanis, több okból sem. Egyrészt, mert egy drón elvesztése minden esetben ciki, a lelövése pedig nagy PR-győzelem az ellenséges hatalomnak. Másrészt pedig azért nem, mert ha nem ismeri el a drón elvesztését, akkor nem kell válaszolnia se az incidensre. 2017-ben a légierő egy volt felderítőtisztje, a Columbia egyetem politikatudományi doktorandusza, Erik Lin-Greenberg végzett kísérleti hadijátékot hét csapattal, melyben azt modellezte, milyen választ adna az amerikai haderő egy drón, illetve egy hagyományos felderítőgép elvesztésére. A hagyományos gép elvesztése minden esetben komoly választ váltott ki. A drón elvesztésére viszont mind a négy, ezt modellező csapat nagyon visszafogott választ adott.

De választ adott, mert a haderő logikája szerint ha már elismerték a drón elvesztését, azt nem szabad válasz nélkül hagyni, mert még felbátorítaná az ellenséget. A válasznak azonban nem feltétlenül kell agresszívnek lennie. 2012-ben, amikor az irániak rálőttek egy amerikai drónra, az amerikaiak végül csak vadászgépes kíséretet adtak a drónjaik mellé, amelyekre az irániaknak már eszük ágában se volt lőni. Ők is tudják, hogy mennyire más a helyzet, ha egy amerikai katona élete is veszélyben van.

A harmadik eset jogi szempontból egyértelmű. Ha az Egyesült Államoknak hiteles információi vannak arról, hogy Irán komoly katonai csapást készül mérni érdekeltségei ellen, akkor jogában áll megelőző csapást mérni ellenségére. A kérdés, hogy valóban vannak-e erről meggyőző bizonyítékaik. Bő egy hónapja, amikor kisértetiesen hasonló volt a helyzet a térségben, az amerikai kormány háborút propagáló tagjai, John Bolton nemzetbiztonsági főtanácsadó és Mike Pompeo hadügyminiszter is ezt állította, de nyilvánosságra nem hoztak ilyet, szövetségeseik pedig nem tűntek meggyőzöttnek.

Donald Trumpnak nem nagyon fűlik a foga az Irán elleni háborúhoz. Egy hónapja háborúpárti külügyminisztere füle hallatára oltotta le az Irán elleni háborút már George W. Bush kormányában is propagáló nemzetbiztonsági főtanácsadóját, John Boltont, most kedden pedig a Time magazinnal közölte, hogy a két tankerhajó elleni támadás a Hormuzi-szorosban "nagyon jelentéktelen", és "nem mondaná", hogy katonai csapást fontolgat. És bár két nappal később kiadta, végül vissza is vonta a parancsot az iráni célpontok megtámadásáról.