Százméteresnél is nagyobb űrsziklák keresztezhetik a következő hetekben a Föld pályáját

Remek lehetőség kínálkozik egy rémisztő ötlet igazolására vagy cáfolatára a következő hetekben, amikor egy meteorraj halad el a Föld mellett. Ez a meteorraj, a Béta Tauridák minden nyáron a bolygó közelében keresztezi a Föld pályáját. Látni nem nagyon látszik, mert a raj a Nap felől érkezik, így közel sem olyan látványos, mint az azonos pályán mozgó, de a Föld pályáját a bolygó közelében szeptember-november között, a Nap felé haladva keresztező Tauridák, melyek látványos meteorzáporokat okoznak.

Idén azonban kivételes lehetőség nyílik a meteorraj összetételének tanulmányozására: a raj 1975 óta nem haladt el ilyen közel a bolygónkhoz. Így most minden korábbinál nagyobb esélyünk van egy aggasztó felvetés igazolására. Két brit csillagász, Victor Clube és Bill Napier bő három évtizede vetette fel először, hogy a Tauridákkal azonos pályán keringő 2P/Encke üstökös - aminek a kilökődő törmeléke alkotja a Tauridák meteorrajait - valójában egy 20 ezer éve szétesett sokkalta nagyobb, a 4,8 kilométer átmérőjű Enckéhez képest akár száz kilométer átmérőjű üstökös legnagyobb darabja csupán, és a meteorraj akár száz méter átmérőjű sziklákat is rejthet.

Az ötletük, ha szabad ilyet mondani, nem légből kapott. Hogy mást ne mondjak, a tunguszkai meteor, amely 1908 nyarán több ezer négyzetkilométeren tarolta le az erdőket Szibériában, miután a légkörbe érve 5 megatonnás robbanással elpárolgott, a becsapódás szögéből visszaszámolva az Enckével, vagyis a Tauridákkal is azonos pályán mozoghatott. 1975-ben pedig, amikor utoljára ilyen közel haladt el bolygónkhoz a Béta Tauridák raja, a korabeli Hold-missziók idején kihelyezett szeizmográfok kiugró aktivitást mértek, minden bizonnyal a Hold felszínébe csapódó meteorok miatt.

Ez utóbbi egy másik jelenségre is utal. A Tauridák pályája távoli gyújtópontjában a Jupiter pályája mellett is elhalad. És mert a Jupiter keringési ideje hosszabb - a meteorraj hétszer kerüli meg a napot annyi idő alatt, amíg a Jupiter kétszer -, rendszeres időnként közel kerülnek egymáshoz. A feltételezések szerint a Jupiter gravitációja egyberántja az amúgy szétszóródásra hajlamosabb nagyobb darabokat. Ezt a sűrűbb meteorfelhőt hívták a Tauridák Rezonáns Rajának (TRS). Idén ez halad el a Föld mellet szokatlanul közel, elég közel ahhoz, hogy a csillagászok akár meg is figyelhessék ezeket a feltételezések szerint létező nagyobb darabokat - melyek közül a legfényesebbek is milliomod annyira fényesek, mint a szabad szemmel még látható leghalványabb csillagok.

Ja, igen. Jól érti. Ezekben a hetekben nagy valószínűséggel százméteres sziklák suhanhatnak el a Föld mellett!

A jelenséget legutóbb, az elméleten alapuló előrejelzéseknek megfelelően 2015 őszén figyelhettük meg.

Pánikra azért nincs ok. Bár ha a feltételezések beigazolódnak, az nagyságrendekkel növelheti egy kataklizmikus meteorbecsapódás esélyét, az még így is felfoghatatlanul kicsi. Ne feledjék, kozmikus léptékben még a 12742 kilométer átmérőjű Föld is csak egy aprócska porszem, nemhogy egy százezred akkora meteor. Végül is egy 300 méter átmérőjű szikla már öt kilométer átmérőjű krátert ütne, miután a valaha felrobbantott legerősebb atomfegyver erejének 20-szorosával robbanna fel a Földbe csapódva. Egy ekkora meteor ugyanis már nem párologna el a légkörben. A TRS megfigyelésével esély nyílik az ilyen, globális pusztítást okozni képes sziklák katalogizálására, pályájuk kiszámítására, így akár a felkészülésre is arra az esetre, ha ezek egyike tényleg becsapódással fenyegetne.

Az északi féltekén július 21. és augusztus 10. között lesz alkalom az ilyen meteorok kutatására, bár ehhez azért komoly felszerelésre van szükség. Szabad szemmel a hajnali órákban van némi esély felfigyelni a Föld légkörében elégő porszemcsék okozta tűzgolyókat. (Via Sky and Telescope, Bad Astronomy, Severe Weather Europe)

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.