• A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit – avagy 101 hulla Dramfjordban címmel skandinávkrimi-paródiából metaregénnyé fejlődő könyvet írt az egyik legnépszerűbb magyar humorista.
• A történet Bjørnsen felügyelő, a 15 éves társa, Anadylm, titkosügynökök, egy beszélő kutya és egyéb alakok kalandjait mutatja be. Mindenféle, valamennyire ismerős, de Kőhalmi Zoltán fóbiáival eltorzított figurák keresztezik egymás útját: bűnöző pantomimesek, luddita vikingek, posztmodern műkritikus katonák, egy gyilkos nyelvészszekta, megelevenedett narrátorok és még a Szerkesztő, sőt maga a Kiadó is azon van, hogy a cselekményt sose tarthassa kordában az Író elképzelt világa.
• Az olvasót a Kőhalmitól megszokott abszurd humornál is jobban viszi előre a kérdés: hova fog kilyukadni ez az egész? Erről kérdeztük a szerzőt, illetve többek között arról, hogy biztosan összejött-e a 101 hulla, minden ø a helyén van-e, mit keresnek a szereplői Lev Tolsztoj főművében, és hatott-e rá Bödőcs Tibor irodalmi munkássága.

Kőhalmi Zoltán: Elolvastátok?

444: Igen.

Ez már nagy öröm nekem. Amikor először voltam interjúban a Napkeltében az 1998-as Humorfesztivál után, akkor azt gondoltam, hogy ez úgy megy, hogy mindent tudnak rólam, és majd beszélgetünk az írásról. Ehhez képest csak felírták mindenkinek a keresztnevét meg azt, hogy milyen színű pólója van, hogy tudják mondani, hogy Zoli. Ennyi volt a háttér.

Hogyan jött, hogy épp skandinávkrimi-paródiával gurítasz először a könyvpiacon?

Van egy nagy vargabetű, amit leírt ez a könyv. Amikor ez elindult – ki sem merem mondani, hogy hány éve, de nagyon régen –, akkor az lett volna a munkacíme, hogy Minden könyv, és így is emlegettem, vannak ilyen interjúk, amikben állítom, hogy ezt én írom. Ez egy gyűjteményes dolog lett volna azokból a könyvekből, amiket az emberek olvasnak, hogy ne vegyenek más könyvet, mert ebben mind benne van a szakácskönyvtől a nácis könyvön meg az útleíráson át a skandináv krimiig. Ez készült el elsőre, ezt mutattam meg a Cserna-Szabó Andrásnak, aki erre azt kérdezte, hogy miért nem ezt írom tovább, én meg mondtam, hogy ez hülyeség, és ezzel el is úszott évekre ez a projekt. Aztán egy horvátországi nyaraláson rájöttem, hogy teljesen igaza van, és elment még pár év, amíg ezt neki is megmondtam. Megvolt az első része, mint egy különálló paródia, és nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan lesz ebből könyv. Először azt gondoltam, több különálló rész lesz, de aztán rájöttem, hogy mégiscsak egy sztori.

Akkor vannak benned még más paródiák, amiket az eredetileg tervezett könyvbe szántál?

Voltak szösszenetek. De aztán szerintem jobban jártam, hogy ez így lett. Az egy nagyon szilánkos dolog lett volna. Most már azt mondom, teljesen igaza volt a Csernának, örülök, hogy ez lett belőle.

És hogy lett végül metaregény a könyvből?

Már az első rész metává válik, ez volt az első felvetés, hogy a narrátor a gyilkos, aztán megölik a narrátort. Pontosabban az első verzióban talán a narrátor győzött volna. Utána pont ez volt az érdekes, hogy hogyan lehet ezt tovább vinni, milyen erők irányítják a szereplők életét. Aztán egyre magasabbra jutnak a könyvkiadás világában. De ez alapvetés volt, ez érdekelt benne engem a legjobban. A Cserna féltett ettől, hogy milyen posztmodern irodalmat írunk, meg hogy kell-e ez az olvasóknak, de ez nekem nem posztmodern irodalom, hanem abszurd humor. Ez az, ami számomra vicces, és az volt benne a kihívás, hogy ezt meg lehet-e így csinálni.

Nagy kérdés volt azért, hogy mennyire követik majd az emberek ezt az eszement dolgot. A Cserna hozott egy hasonlatot, hogy ez olyan, mint a bográcsgulyás, aminek az a titka, hogy mikor már nagyon részeg a szakács, akkor el kell rángatni onnan, hogy az utolsó fél órában ne dobálja bele a meggymagot meg mindent, ami még eszébe jut. Kicsit az András is így állt hozzá, hogy majd a végén, mikor már nagyon elburjánzik, majd ő lefogja a kezemet.

A könyvben parodizált regénytípusokat gyakran olvasod is? Nagyon sok skandináv krimit olvasol?

Egyébként is olvastam, igen, aztán meg már kötelességemnek éreztem, hogy ezeket feldolgozzam, de hát azért egyedülálló Nap ezen az égbolton Jo Nesbo. Másokat is olvastam, és nem tudom, hogy most kit bántok meg ezzel, de azért azok nem annyira jók. Meg ugye aztán a tévében is külön műfaj lett ez a Híddal meg annak az ezer mutációjával, meg amik csak hasonlítanak a Hídra. De nekem valahogy minden a Hídból jön.

Vámpíros könyveket is veszel a könyvesboltban?

Hát, képzeld, ehhez elolvastam az Alkonyatot, az egy elég fájdalmas dolog volt. De a Bogyó és Babócát olvasni volt a legrosszabb, az nem kérdés. Nem voltam otthon a japán történelmi regényben, de azt is beszereztem. Nagyon ajánlom mindenkinek Jamagucsi Szangót, aki egy teljesen magyar faszi. A Tokugava című könyvét itt találtam a kiadóban, na az pont ez, ami a könyvben is van.

Az a koncepció része volt, hogy kevés személyes szál és személyes történet van benne?

A kávéfogyasztás meg a cigaretta az önéletrajzi elem. Ez egy ilyen műfaj, ez a jó meg a rossz is benne. Kicsit másmilyen, mint amit tőlem megszoktak, de közben meg pont ezért sokkal kényelmesebb alkotóként, hogy más hangon beszélek, mint ahogy szoktam.

A műsoraidban sincsenek sem közéleti, sem politikai témák olyan szinten, mint ahogy az következne mondjuk a HVG címlapjain végzett munkádból, és ebből a szempontból ez a könyv sem kivétel. Pedig, ha azt nézi az ember, hogy Magyarországon mit fogyasztanak sokan, akkor az azért elsősorban a közélet, nem a skandináv krimi. A közéletet, a politikát tudatosan kerülöd?

Szándékosan tartom magam ettől távol. Szerintem nagyon túlpolitizált az életünk egyébként is, engem alapból is mindig más dolgok izgattak a humorban, szerettem ezeket az apró dolgokat. Nekem mindig az a legnagyobb dicséret, ha azt mondják, hogy: „Ó, én magamra ismertem, velem is pont így van, meg az anyámmal is meg a szomszédommal is, csak nem tudtam volna így elmondani.” Ez a legszebb, amit nekem mondhatnak, mert akkor tudom, hogy rátaláltam valamire, ami közös. Szerintem sokkal több minden tart össze bennünket, mint a közélet.

Ez az egyik, a másik meg, hogy a közélet egy végtelenül múlandó dolog. Ez a Bödőcsnek például áldás is meg átok is. Ha ma mondjuk meghallgatsz egy öt évvel ezelőtti Bödőcs-számot, akkor már fogalmad sincs, hogy miről beszél. Ha most azt mondom, hogy Horváth Ágnes, már szerintem senki sem tudja, ki az, pedig elég fontos volt egy időben az életünkben. Sőt, szerintem most már lehet, hogy a Medgyessyt se sokan tudják hová tenni. Ezek a dolgok nagyon gyorsan elmúlnak, és nem tudom, mi lesz abból, ha 30 év múlva meghallgatsz egy Bödőcs-számot.

A skandináv krimi nem fog elmúlni?

A balta a fejbe, az balta a fejbe mindig, szerintem. A harmadik dolog meg az, hogy nem ilyen alapon szeretnék tábort gyűjteni. Sokan vannak, akik így rangsorolják a mindenféle előadókat, és akkor azt gondolják, hogy szeretniük kellene, mert megtudják, hogy én valahová szavazok, vagy éppen nem kellene szeretniük ezért.

A HVG-nél végzett munkáddal nincsenek tisztában az emberek?

Én mindenhol elmondom, ahol tudom. Ez kollegialitás is, hogy reklámozom egy kicsit. Benne vagyok az impresszumban is, mondjuk ki olvas ma impresszumot, ugye. De érdekes, mert ugyan nem politizálok a színpadon, de amikor épp van valami a HVG-címlapon, akkor az néha felébreszti a nemzeti érzelmű trollokat, és elönti a gyűlölet a Facebook-oldalamat. Ott például voltak olyanok, hogy azt írta egy faszi, hogy én eddig ezt eltitkoltam, de most kiderült, ezért bojkottot hirdetnek, el fognak tőlem fordulni az emberek, és majd ha nem fog eljönni az a nem tudom, hány millió ember az előadásomra, akkor éhen halok. Csak azt tudtam neki írni, hogy remélem, az a pár millió ember szofisztikáltabban gondolkodik, mint ő. És nem is haltam éhen.

Ha már említetted Bödőcs Tibort, az ő könyve befolyásolta a tiédet?

Igen, mert már a másodikat írja, és muszáj voltam most már én is. Az a vicc, hogy én hamarabb kezdtem el beszélni erről a könyvről, hogy majd írom, mint hogy ő egyáltalán belefogott volna, és akkor lement ez, hogy megírta, sikere lett, két karácsonyt lerabolt, és jöttek a barátaim, rokonaim, hogy: „És a te könyveddel mi van?” Mondtam, hogy hát, majd az is lesz. És mi tényleg nem vagyunk irigyek egymásra, legalább is építjük ezt az imidzset, de van egy egészséges versengés köztünk. Amikor megtudtam, hogy a másodikat írja, akkor bejöttem a kiadóba, hogy na, akkor lehet ebből valami.

A skandináv krimiken meg az Alkonyat-könyveken túl mik voltak azok, amik inspiráltak ennek a megírására? Az, hogy a szereplők kilépnek a könyvből, ez például eléggé emlékeztet a Bajnokok reggelijére.

Én nagy Bajnokok reggelije-rajongó vagyok, igen.

És Pelevintől a T-t olvastad?

Gondoltam, hogy ezt meg fogjátok kérdezni, de nem. Írás közben tudtam meg, hogy van egy ilyen, és direkt nem olvastam el, amíg meg nem írtam. Azt tudom, hogy Pelevin szeret ilyeneket játszani, hogy valakik csinálják a könyvet, és pont Tolsztoj miatt is lehet ez, valaki mondta is, hogy mire eljutok idáig, hogy interjúkat adok, olvassam el, de nem jutottam el odáig. Az első ilyen metakönyv, amivel találkoztam, az a Bajnokok reggelije volt, amibe az író beleírja magát, és megharapja egy kutya, aztán odamegy egy szereplőhöz, és megmondja neki, hogy te egy szereplő vagy. Ezt mindig is nagyon szerettem.

Meg a Cserna emlegette az Italo Calvinótól a Ha egy téli éjszakán egy utazót, az egy alapkönyv ezek közül. Én azt azért olvastam, mert a feleségem magyar szakos, és neki ez kötelező volt, de sehogy sem lehetett hozzájutni, és valamiért a Műszaki Egyetem könyvtárában megvolt, senki nem vette ki, én pedig kivettem neki, és elolvastam én is. Ott te magad vagy az olvasó, aki megveszi a könyvet a boltban, és menet közben jössz rá, hogy ez nem is az a könyv, amit venni akartál, mert elcserélték a borítót, ezért visszamégy a boltba, és megveszel egy másikat de az se az, amit kerestél. És van egy külön meta-történet benne, ami az olvasó és az olvasónő szerelme. Tehát ez nem újdonság az irodalomban, de hangsúlyoznám, hogy én nem is az irodalmat akartam megreformálni, hanem nekem ez így vicces. Ez érdekelt engem.

A könyvednek az eredettörténetét elmesélve a Háború és béke-szál is új értelmet nyer, hiszen Tolsztoj a Háború és békét egy előzményregénynek szánta.

Nálam szerencsére nem így van. Mondjuk nem olvastam ki az egész Háború és békét hozzá, csak a borogyinói csatáról szóló részt.

Miért pont azzal zárul a könyved?

Kellett egy hely, ahol a sok hullát elhelyezik. Elvileg fiktív regények vannak a könyvben, ez az egy valódi, és olyat kellett találni, amiről tudják az emberek, hogy van, még ha nem is olvasták el.

Sokat szöszmötöltél azzal, hogy megszámold, pontosan mennyi hulla van?

Igen. Félek, hogy elszámoltam, és valaki szólni fog, hogy ez nem 101 hulla.

Sokféle írásjelet használsz, nagyon következetesen váltogatva ezeket.

Hát ez tördelés és korrektúra szempontjából remekmű, féltem is, hogy sikerül-e. Azt akartam, hogy olyan poénok legyenek benne, amik csak könyvben létezhetnek. Azért van benne ennyi formai játék, meg azért jött az egész narrátordolog is, mert ez nem létezhetne színpadon vagy filmen, úgyhogy megcsináltam ebben. Aztán persze jöttek a fejjel lefelé álló karakterek meg az etruszk karakterek, és ment a telefonálgatás, hogy honnan szereznek etruszk karaktereket.

Elolvastad az egészet célirányosan úgy is, hogy például csak az ø-k mind rendben vannak-e?

Persze, nagyon sokat szenvedtem ezzel. A 101 hullánál is nagy félelmem, hogy jelentkezik egy őrült olvasó, hogy: „De az 102!” A HVG-ben is vannak mindig ilyen őrültek, akik betelefonálnak, hogy nem jó a címlap, nem reális. Amikor régen volt a pannonpumázás, csináltunk egy olyat, hogy „Pannon Csiga”, és egy pumának a hátára rátettünk egy csigaházat, amire valaki beírta, hogy a pannon csiga egy létező állat, de nem csíkos a háza. Meg amikor volt a „tankkönyv”, amiben a tankkönyv lánctalpakon darálta be a többi könyvet, akkor tök komolyan beírta valaki, hogy elírtuk, mert a tankönyv az egy kával van. Az ilyennel nem lehet mit kezdeni.

A könyvben felbukkan a törzshelyed is, és a korábbi előadásaidban is beszéltél a csaposról, Gyuláról.

Általában arról beszélek, ami van. Sokszor szokták kérdezni, hogy ezeket kitalálom-e, tényleg 10 évig jártam-e egyetemre. Mi a fenéért találnék ki ilyet? Nekem nagyon fontos, hogy mindig arról beszéljek, ami velem van, tehát éppenséggel föl lehet fejteni az életemet azok alapján a számok alapján, amiket csináltam. Az nagy büszkeségem, hogy például a Dallas söröző úgy ment le a tévében, hogy ki volt fütyülve a Dallas, de mégis rengetegen felismerték, és hetvenen hívták a Gyulát aznap, hogy benne volt a tévében, gyűlöl is ezért már egy kicsit.

Az nem zavarta, hogy belekerült a regénybe?

Megkérdeztem, meg bementem, és felolvastam neki azt a részt, hogy rendben lesz-e. De az egy tökéletes leírása a helynek, arra nagyon büszke vagyok. Ott még akik csak félmondatokat mondanak, azokról is tudhatja, aki odajár, hogy ki mondta. Az nekem nagyon fontos volt. Még sok mindent nem tudtam az elején, de hogy engem ott fognak megtalálni, az nagyon valószínű volt.

Az is eleve el volt döntve, hogy neked milyen véged lesz a könyvben?

Igen, az valahogy ki volt találva, hogy nekem meg kell halnom, de nem én vagyok a főgonosz, hanem a Kiadó – amire itt azt mondták, hogy honnan ismerem ilyen jól a kiadót? Egyébként rendkívül sokat gondolkodtam rajta, beszéltem róla, meg évekig úgy volt, hogy csinálom, de onnantól, hogy bejöttem ide januárban, és kiderült, hogy van öt hónapom az egészre, minden megváltozott.

Az volt a kérdés, hogy meg tudom-e csinálni, hogy rendszeresen dolgozzak, és célirányosan alkossak. Nekem nagyon nagy kaland volt az egésszel, hogy történetet kellett írnom. Mindig kis szösszenetekkel dolgozom, a poén az alapegység, egy-egy mondat. Ha van egy 3 perces blokkom a színpadon, az már nekem egy nagyon nagy szám. Kis mozaikokból rakom össze a színpadi dolgaimat, de ott állandóan lehet variálni, ha éppen nem arra akar menni a közönség. Ez pedig mégiscsak egy összefüggő történet, és nagy dicséret volt nekem, hogy egy-két ember, aki olvasta, azt mondta, vitte őket a sztori, és akármekkora faszság az egész, volt benne meglepetés meg izgalom. A formai játék a poénok miatt kellett, nem is úgy nézek erre, mint kísérleti könyvre, hanem, hogy mi az, ami humoros lesz benne.

Van már valami ötleted arra, hogy ha még egy könyvet írsz, az milyen lesz?

Hát tudnám írni ennek a folytatását igazából, mert most még annyira benne vagyok a történetben, de nem tudom, hogy bárkinek van-e erre igénye. Meg most benne vagyok egy új önálló estben, úgyhogy a könyvírás most felejtős.

Arról írnál még, ami például a Minden könyvből megmaradt?

Hát, szerintem nagyon kéne. Most olvastam a Pirx kapitányt. Tudjátok, van az a nagyon gyalázatos magyar sorozat, de az alapjául szolgáló Lem-novellák jók, csak elképesztő, hogy a hatvanas években írta, és felhúzós órájuk van, meg már van fedélzeti számítógép, de körzővel, vonalzóval számolják a röppályát. Szerintem nagyon vicces lenne most egy embernek bekerülni egy ilyen sci-fi-be.

Visszatérve: összességében hány év volt, amíg ezt a könyvet megírtad?

Rengeteg. Amikor az ötlet először eszembe jutott, akkor jelent meg a Kovács András Péter  könyve, az pedig jó tíz éve volt. De ez nem azt jelenti, hogy én tíz éven át írtam, hanem tíz éven át állítottam, hogy ez készül. Volt, hogy fél év szabadságot kivettem ezért, meg voltak olyan show-felvételek, hogy nem voltam ott, hanem csak bejelentkeztem, hogy éppen otthon vagyok, és írok. De nem volt kényszer, én meg egy nagyon halogató, kényelmes fazon vagyok. Voltak olyan részek, amik évek alatt íródtak, de ha jobban belegondolok, azok szinte teljesen ki is lettek hajítva belőle.

Volt mélypont, amikor azt gondoltad, hogy nem megy?

Én úgy jöttem be ide, hogy tudtam, hogy a Tibornak novemberben jön ki a második könyve, és hogy a kiadó azt mondja majd, hogy nem akarják egymással versenyeztetni a kettőt, úgyhogy akkor jövő nyárra legyen meg. De ők meg mondták, hogy menjünk elébe, és jöjjön ki az enyém szeptemberre. Akkor egy nagy eufória volt, ahogy hazamentem, de este már magzatpózban rettegve feküdtem le, hogy hogy lesz ebből bármi, már azt számoltam, hány oldal lesz. Még anyám is azt kérdezte: „Hogy akarod megírni fél év alatt azt, amit ennyi idő alatt nem írtál meg?” Aztán volt egy jelenet, amit megírtam 2 óra alatt, és éreztem, hogy meg tudom csinálni.

A szöveg leszállítása után az, amit a szerkesztéssel pepecseltetek, mennyi idő volt? Mert ez egy nagyon profin szerkesztett könyv, minden következetes benne az utolsó írásjelig.

Sok. Lehet, hogy ez kicsit szokatlan a könyvírás világában, de a Cserna-Szabó András volt a szerkesztőm, azt mondták itt, hogy „követő szerkesztő”, tehát menet közben is konzultáltam vele, havonta adtam le neki egy fejezetet, és mindig megbeszéltük, hogy merre akarom továbbvinni vagy merre ne vigyem tovább. Például az ő ötlete volt, hogy a kutya narrálja az utolsó részt, ilyen szinten nem tudtuk, hogy mi lesz még ebből. Ez lement, és utána kapta meg a Darida Benedek, aki egy elképesztő agyú faszi: ő volt az, aki rámutatott a különböző mondatokra, amiknél éreztem, hogy van valami gond, de sosem mondtam volna meg, mi a gond. Aztán azt éreztem, hogy ennek sosem lesz vége, akármikor belenéz valaki, mindig talál valamit, de végül június végén leadtam, tehát egy hónap macerálás még volt az egésszel.

A rúnákkal meg egyéb karakterekkel volt valami előzetes kapcsolatod?

Nincs, de mindennek utánanéztem. Ez nagyon jellemző rám, hogy betegesen utánaolvasok mindennek, képes vagyok egy poénért ezeknek utánamenni, hogy hiteles legyen. Nekem alapvetés, hogy ha felmerül, akkor beleásom magam az ívkemencékbe meg a norvég metalba.

Meg hogy mikor halt meg az utolsó előtti etruszk.

Igen. Föníciaival lett volna először a poén, de kiderült, hogy föníciaiak vannak, nem tudom, hogy tudjátok-e. Nincs már Fönícia, de vannak föníciaiak, úgyhogy nem működött ez a poén. Sok kutatómunka van benne, ami részint rettegés azoktól, akik szakértői ezeknek, és majd esetleg betelefonálnak.

Mikor jelenik meg a könyv?

Szeptember 11., könnyen megjegyezhető dátum. A házassági évfordulóm meg Csernobil évfordulójára esik. Ebben van valami sorsszerűség, azt szoktam mondani, mert egyiket sem lehet visszacsinálni, és utána már nem olyan a világ, mint előtte volt.