Pontosan harminc évvel ezelőtt, 1989. szeptember 18-án, hosszú alkudozást követően született meg a megállapodás a Magyar Szocialista Munkás Párt (MSZMP) és az ellenzéki szervezetek között arról, hogy negyven év után újra szabad választásokat tartanak Magyarországon, tehát megnyitják az utat az egypárti diktatúrából a többpárti demokrácia felé. A végső kompromisszumot két ellenzéki szervezet, a Fidesz és az SZDSZ nem volt hajlandó aláírni. A Fekete Doboz ötször 50 perces kordokumentum értékű filmet készített a tárgyalásokról, bepillantást engedve ‘89-es rendszerváltás legfontosabb politikai háttérküzdelmeibe, hogyan próbálta megőrizni bizonyos pozícióit az állampárt, és hogyan formálódott szinte a semmiből, fogott össze, majd szakadt szét az új, demokratikus politikai elit. 

Az emlékezés fikciós műfaj. 

Magyarország legutóbbi nagy történelmi fordulatáról is megszámlálhatatlan interpretáció született az elmúlt évtizedekben. Hogy mennyire változatos a történelem e szakaszának megítélése, azt jól mutatja, hogy már a pontos megnevezésén is vitatkozni szoktak. Hívják rendszerváltásnak, „rendszerváltoztatásnak” (Antall József verziója), gúnyolják „módszerváltásnak”, csúfolják “gengszterváltásnak”. Elbert Márta, Pesty László, Jávor István, Bozóki András filmsorozata sokkal közelebb visz minket, hogy megértsük, mi is zajlott akkor, és hogyan jött létre az a politikai közeg, amiben végső soron ma is élünk. A 150 órányi felvételből összevágott filmben több későbbi miniszterelnök (Antall József, Orbán Viktor), köztársasági elnök (Sólyom László, Áder János) TV-elnök (Hankiss Elemér), házelnök (Szabad György, Kövér László) és számos későbbi miniszter vagy alkotmánybíró szerepel. Tanulságos figyelni, ahogy a későbbi hatalmasok, akkor még minden hatalom nélkül, hogyan ültek össze füstös szobákban, és hogyan mérték először össze intellektuális képességeiket, politikai érzéküket és vitakézségüket. Az igazán egyedülálló pedig az, hogy Elberték dokumentálhatták ezeket a pilanatokat. Sem előtte, sem azóta nem fordult elő, hogy ilyen horderejű történelmi pillanatban, amikor az ország sorsát évtizedekre meghatározó politikai döntések születtek, egy független stáb is jelen lehetett. A szereplők, amint hatalom közelébe jutottak, a kamerákat fokozatosan kizárták füstös szobáikból és máshonnan is. 

A Fekete Doboz független videó-folyóirat ‘88-tól folyamatosan rögzítette a rendszerváltáshoz vezető fontos eseményeket, így jutottak be a ‘89 áprilisától szeptemberéig heti két-három alkalommal megtartott ellenzéki kerekasztal gyűléseire, a ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Büntetőjogi Tanszékének szemináriumi helyiségébe, majd a Nemzeti Kerekasztal azon tárgyalásaira, ahonnan Pozsgay Imre vagy Fejti György MSZMP-s főtárgyalók nem zavarták el őket. Elbert Márta és Jávor István az anyagot VHS nyersanyagra forgatták egyetlen kézben tartott kamerával és egy botra rögzített mikrofonnal. Szeptember 18-ától, december 8-áig a forgatás végétől számítva két és fél hónapig, éjszakai műszakban a 150 órából emberfeletti munkával Pesty László, Elbert Márta, Bozóki András megvágták a kész filmet. Kónya Imre konzulensként segítette a munkájukat.

A vágott verziót 1990 januárjában a Magyar Televízió műsorra is tűzte. Azonban a kerekasztalon részt vevő pártok közül három nem járult hozzá a vetítéshez. Az MDF, a KDNP és a mára elfeledett Magyar Néppárt úgy gondolta, hogy a választások előtt nem tett volna jót a népszerűségüknek, ha a film szélesebb közönség elé kerül. 1993-ban, Antall József halála után aztán felmerült, hogy a televízió leadná a filmet, ha hajlandóak átvágni. Elbert Márta ezt határozottan visszautasította.

A 444 Videotékájában most meg lehet nézni mind az öt részt. 

I. Az állampárt első trükkje

„Ha mi abban a helyzetben lennénk, mint a Szolidaritás, és ki tudnánk vinni az utcára annyi embert, mint, amennyit ők tudnak, akkor nyilvánvalóan sokkal előrébb lennénk.”

A fenti kijózanító mondat a fiatal Orbán Viktortól származik, és jól megvilágítja, mennyire bizonytalan volt az ellenzék az országban uralkodó rendszerváltó hangulattal kapcsolatban, és hogy milyen ingatagnak tűntek a hatalommal szembeni pozícióik. Az Ellenzéki Kerekasztalt a sikeres március 15-ei ellenzéki megmozdulás után az SZDSZ-es Kis Jánosék javaslatára Kónya Imre (későbbi MDF-fraklcióvezető) vezette Független Jogász Fórum szervezte meg. A kerekasztalnál nyolc szervezet foglalt helyet, amelyek egységet próbáltak mutatni az állampárttal szemben. A kérdés az volt, miként juttathatják el az országot az első szabad választásokig.

Sok buktatója volt ennek a folyamatnak. 

link Forrás

Az állampárt első trükkje az volt, hogy egyedi megállapodásokkal megossza, leszalámizza az ellenzéket; arra törekedtek, hogy minél több szereplős legyen a tárgyalás, ne alakulhasson ki ellenzéki egység velük szemben. Azt találták ki, hogy szatelitszervezeteiket is egyenrangú félként a tárgyalóasztalhoz ültetik. Hiszen, ha például a Nagy Sándor vezette, a szocialista rendszerhez kötődő szakszervezeti szövetség (SZOT), a Hazafias Népfront vagy a néhány száz ortodox kommunistát képviselő Münnich Ferenc Társaság is szerepet kap, akkor azzal csökkentik az ellenzéki oldal erejét. Tölgyessy, Szabad, Sólyom, Kövér és a többiek átláttak a szitán, sikerült megakadályozniuk ezt a trükköt. Végül a Nemzeti Kerekasztal háromszög alakot vett fel: az ellenzék ült az egyik oldalon, az MSZMP a másik oldalon, a harmadik oldalon pedig az egyéb szervezetek együtt foglaltak helyet. 

II. A második trükk

link Forrás

Miután az asztal formájáról megállapodtak, az ellenzéknek a második csapdát is el kellett kerülnie. Tisztázniuk kellett, hogy valójában kikkel állnak szemben. Grósz Károlyék célja valami olyasmi lehetett, hogy a tapasztalatlan ellenzékiek lehetőleg ne tudják, hogy éppen a kormánnyal, a párttal, a párt reform szárnyával, valamelyik szatelitszervezetével vagy éppen a nyugdíjas tagozattal tárgyalnak-e. Így bármiben is egyeznek meg a felek az asztalnál, az végül nem lesz kötelező érvényű a hatalom valódi birtokosai számára. Mindeközben persze az ellenzékiek számára világos volt, hogy a párt, a kormány és mondjuk a SZOT között nincs valódi különbség. Ők ugyanannak a hatalmi elitnek a tagjai. 

III. Szocialista rendszerváltás

„Az a szándékunk, hogy minden vonatkozásban szakítunk a sztálini modell maradványaival, és egy demokratikus szocialista jogállam kiépítésére törekszünk, amely a nép akaratát juttatja érvényre.” (Grósz Károly a Nemzeti Kerekasztal ülésén)

A Fekete Doboz filmjéből kiderül, hogy az MSZMP alapvetően úgy képzelte el a következő rendszert, hogy az megtarthatja szocialista jellegét. A tárgyalásokat vezető Pozsgay Imre ahhoz is ragaszkodott, hogy az alkotmány szövegbe kerüljön bele, hogy Magyaroszág a jövőben is szocialista értékek mentén halad. Tehát a szabad választásokat megelőzően még megpróbálták kőbe vésni saját ideológiájukat. A meglepő az, hogy ezzel nem voltak egyedül. Az ellenzéki kerekasztal tagja, a KDNP a nyugati típusú kapitalizmus helyett a szocializmus mellett érvelt, amivel sikerült komoly konfliktust generálni a demokratikus ellenzéken belül. Tölgyessy Péter a kerekasztal egyik erős embere egy ponton azt is megkérdőjelezte, hogy a keresztény demokraták valóban ellenzékiek-e. De a valódi törésvonalak végül nem itt húzódtak. Az igazán vérre menő vita, ami végül az ellenzéket megosztotta, egy másik kérdés körül zajlott.  

link Forrás

IV. A kommunisták jelöltje

Magyar Bálint: „Mondjuk ki nyíltan, itt Pozsgay Imre még a választások előtti elnökké ütéséről van szó!” 

Az MSZMP reformszárnyához tartozó Pozsgay Imre, aki legtöbbször az ellenzékkel folytatott tárgyalásokat is vezette, mindent egy lapra tett fel. Szinte minden kérdésben hajlott valami fajta kompromisszumra, de egy dologban nem engedett. Ez pedig a köztársasági elnök intézményének és megválasztásának kérdése. Az állampárt ragaszkodott hozzá, hogy még a szabad választások előtt tartsanak köztársaságielnök-választást. Arra hivatkoztak, hogy az elnöki intézmény az átmeneti időben szavatolja a békés átalakulást. Ez lett a tárgyalások kulcskérdése és szakítópróbája. Ezen a ponton hangzik el egy újabb kijózanító mondat Orbán Viktortól, ami megvilágítja a rendszerváltás definiálása körüli problémát:

„Az ellenzéket nem tartom olyan erősnek, hogy megverje a kommunisták jelöltjét.” 

link Forrás

Az ellenzéki kerekasztal korábban egységes volt abban, hogy nincs semmilyen felhatalmazása hosszútávú döntéseket hozni, egyetlen feladata, hogy megteremtse a szabad választások feltételeit, minden másról a demokratikusan megválasztott kormány dönt majd. Ha ők belemennek az választásokat megelőző elnökválasztásba, akkor azzal komolyan túllépik hatáskörüket, amivel kapcsolatba egyébként is folyamatos volt a bizonytalanság. Az hagyján, hogy ezzel a lépéssel az elnöki rendszer felé terelhették volna a magyar demokráciát, de biztosra vették, hogy az MSZMP akkor még népszerű reformkommunistája, Pozsgay Imre verhetetlen lenne egy elnökválasztáson, ami – ahogy Orbán fogalmaz a filmben – az ellenzék számára felér egy politikai harakirivel, mivel az MSZMP jelöltjének győzelme olyan húzóerő lett volna, ami a szabad választáson az állampárt esélyeit nagyban javította volna. Előnyből pedig már így is bőven volt a kommunistából éppen posztkommunistává váló állampártnak. 

V. A szakadás

Pozsgay Imre: „A Fidesz és az SZDSZ a jövendő szabadon választott parlamentben sem hisz. Mert ezzel a hitetlenséggel és ezzel a fenntartással és a nép iránti ilyen megvetéssel nem hiszem, hogy szabadna a békés átmenet időszakának nekimenni.” 

Az ellenzéki kerekasztal számára úgy tűnt, hogy a szabad választásokon behozhatatlan előnnyel indul az MSZMP. A többiekhez képest szinte korlátlan mennyiségű forrás állt az állampárt rendelkezésére, amely egyelőre a vagyonával sem volt hajlandó elszámolni. Országszerte kiépített apparátussal és sokszázezres tagsággal, fegyveres testülettel rendelkeztek, a munkahelyeken befolyásos pártszervezeteik működtek és a tömegkommunikációs eszközök is a kezükben voltak. Ráadásul az ellenzéki pártoknak egymás ellen is küzdeniük kellett, nem csak az akkor még verhetetlennek tűnő MSZMP ellen. Amikor Tölgyessy Péter vezetésével az első szabad választások rendszerén vitatkoztak, akkor a legfontosabb szempont nem is az arányosság kérdése volt, hanem, hogy olyan feltételeket teremtsenek, ami valahogy megadja az esélyt az ellenzéki erők számára is ebben az egyelőtlennek induló küzdelemben. 

link Forrás

A film vezérfonala az államfőválasztás körüli vita lett. Ennek mentén szakad ketté az ellenzék, és az ott megmutatkozó törésvonal évtizedekre meghatározta a magyar politikát. A filmből egyértelműen kiderül, hogy a kerekasztal résztvevői korábban teljes egyetértésben elutasították a Pozsgay-féle előzetes elnökválasztást. Erről szavaztak és döntöttek. Majd egy ponton különös dolog történik. A Magyar Néppárt nevű formáció meglepő javaslattal állt elő: tárgyalják újra a kérdés. Később pedig a KDNP és az MDF is megváltoztatta állspontját, az ellenzéki kerekasztal korábbi döntésével szemben. Az ellentétet sehogy sem sikerült feloldani. Így a végső megállapodást a Fidesz és az SZDSZ nem írta alá. A képlet ebben a pillanatban úgy tűnt, hogy az MDF az MSZMP-vel egy oldalra sodródott és velük szemben álltak a fiatal és a szabad demokraták.

A történet innentől ismert. Az SZDSZ és a Fidesz az államfőválasztás módjáról népszavazást kezdeményezett, ez volt az úgynevezett „négy igenes népszavazás”, amit ha hajszállal is, de végül meg tudtak nyerni. Így keresztül húzták Pozsgay Imre és az MSZMP számítását. 

Elbert Mártáék filmje alapján a rendszerváltásnak ez a szakasza kemény sakkjátszma volt, amiben a szerényebb esélyekkel és kevés önbizalommal induló ellenzéki erők összefogva fokozatosan intellektuális fölénybe kerültek, és nyertek.

(A film október 23-ig megtekinthető a 444-en. A Fekete Doboz Alapítvány összes filmje szabadon kutatható a Blinken OSA Archívumban (www.osaarchivum.org) és megnézhető az Archívum YouTube csatornáján )

Kép - grafika: Kiss Bence