Hartung Attila első nagyjátékfilmje egyszerre próbálja bemutatni a Z generációs tinik talajvesztett világát és kíméletlenül leleplezni a felnőtteket, akik valójában felelősek a fiatalok elbaszottságáért. Sajnos a film végül saját alkotóit buktatja le azzal, hogy egy fontos és érzékeny témáról semmit sem képes állítani.

(A cikk spoilereket tartalmaz)

A cselekmény középpontjában egy eldurvult házibuli áll, ahol a 18 éves Gergő megerőszakolja a részegségtől magatehetetlen iskolatársát, Lillát, és az egészet videóra veszi. A felvételek felkerülnek a netre, ezért Lilla, aki nem mellesleg az elit gimi töri tanárának lánya, szégyenében elszökik otthonról.

Az alkotók egy bátornak szánt csavarral a történetet nem az áldozat, hanem az elkövető szemszögéből mutatják be, hogy a film végére azt érezzük, az elkövető maga is áldozat.Hartung 90 percen keresztül mentegeti a főszereplőt, aki a lelke mélyén mindvégig érzi, nem helyes, amit tesz, de cukkolják a barátai, nyomasztják a szülői elvárások és különben is az egész külvilág azt üzeni neki, hogy teljesen oké megerőszakolni valakit. A film azt próbálja hangsúlyozni, hogy az ilyen esetek nem fekete-fehérek, de ehhez egy olyan történetet választ, ami valójában nagyon is fekete-fehér.

Gergő és a haverjai jómódú, felsőközéposztálybeli kamaszok, akik csak a bulizásra tudnak gondolni, megbabonázza őket a közösségi média, a mobiljukkal folyton videóznak és a Youtubera töltik fel közepesen vad kihívásvideóikat. Az egyik pillanatban még Gergő tériszonyán poénkodnak, aztán hirtelen ott tartunk, hogy a fiú megerőszakolja a nála egy évvel fiatalabb lányt, aki ráadásul még tetszik is neki. A jelenet kegyetlensége nem csak váratlan, de valóban sokkoló. Ezután dühítően blődnek tűnik, hogy az esetet a film összes szereplője gyerekcsínyként kezeli, leszámítva az áldozatot és pár barátnőjét, akik viszont összesen néhány hisztis-pityergős mondatot kapnak az egész mozi alatt.

A FOMO képi világa nagyon erős, az alkotók szexin vágták össze a filmkamerás és a mobiltelefonnal készített felvételeket, de még ez a profi vizuális lüktetés is hamar unalmassá válik. Sőt talán pont a végtelenségig ismételt bulijelenetek miatt nem maradt idő a történet alapos kibontására. A legnagyobb dramaturgiai banánhéj egyértelműen Lilla apjának karaktere. A lányát egyedül nevelő történelemtanár csak akkor tudja meg, hogy valami nagyon rossz dolog történt, mikor a lánya már elszökött és senki sem tudja, hol lehet. Ennek ellenére egyszer sem merül fel benne, hogy értesítse a rendőrséget, meg sem próbálja kideríteni, mi történt pontosan, a legerősebb követelése az iskolától, hogy rúgják ki Gergőt. Ez egyébként semmit sem segítene Lilla helyzetén, de végül ehhez sem ragaszkodik, beéri azzal, ha a fiú magántanuló lesz, és fél évvel később az iskolaigazgató majd elintézi neki a jeles záróvizsgákat.

Mikor a film végén Lilla hazamegy, apja egy szót sem szól hozzá, semmit nem kérdez tőle, de még csak meg sem öleli, nem sír, csak kifejezéstelen arccal letesz a lánya elé egy tányér pocsék rántottát. Teljesen életszerűtlen ez a közöny, de máshonnan sem érkezik támogatás, ami feloldaná, vagy árnyalná a helyzetet, Lilla magára marad a traumájával és a jogtalan megbélyegzéssel, míg Gergő megússza bármiféle bűnhődés nélkül.

A cselekmény fő szála és a pörgős partimontázsok mellett Hartung több jelenetben is próbál megfogalmazni a film konkrét történetén túlmutató üzenetet az ország elfuserált állapotáról. Sajnos ezek a részek mind papírmasészerű, suta szituációk, mikor a kocsmában az öregek azon keseregnek, hogy a fiatalok már azt se tudják, mi az a Trianon, mikor a taxisofőr migránsozik, és mikor az elcsigázott Gergő 56-os golyónyomokon mereng egy belvárosi bérház falának támaszkodva.

A FOMO arra hívja fel a néző figyelmét, hogy kicsit mindannyian felelősek vagyunk azért, amilyen világban, országban élünk. De eközben a készítők mintha épp a saját felelősségüket nem éreznék, mikor a teljes mozit az erőszaktevő tettének elmaszatolására szánják. A film így veszélyesen összecseng az általános áldozathibáztató szólamokkal, azok helyett más nézőpontot nem kínál. Ráadásul a professzionális formai kivitelezésnek köszönhetően biztosan sok fiatalhoz el fog jutni a film, akik könnyen szűrhetik le azt a tanulságot, hogy Gergő a körülmények miatt erőszakolta meg Lillát, Lilla pedig nem sokat tehet, és talán mindenkinek jobb lesz ezen az egészen felülemelkedni, történt, ami történt. Ha további magyarázat, kontextus, szerzői lábjegyzet nélkül a film önmagában nem tud ennél többet mondani a célközönségnek, akkor viszont pont azt az érzékenyítő, vitaindító szerepét nem fogja majd betölteni, amit feltételezhetően szántak neki az alkotók.

Ezek alapján úgy tűnik, Hartungot legjobban az motiválta, hogy sikerüljön egy dögös generációs filmet készíteni, ehhez pedig felsorolt pár aktuális témát, 21. századi értékvesztett tinik, netes bullying, metoo, majd végül úgy döntött, mégis az a legfontosabb, hogy az összes kultikus belvárosi kocsmában forgasson egy kicsit.

A FOMO október 10-től látható a mozikban.