„Városi viszonylatban valóságos erdőt hoztunk létre a belvárosban”

– mondta Szentgyörgyvölgyi Péter belvárosi polgármester csütörtök délelőtt az avatóünnepségen, én pedig azonnal lerúgtam a lábamról a nagykörúton belül használatos városi sportcipőmet. Szöges bakancsot, térdig érő vastag gyapjúzoknit és kirándulónadrágot húztam, majd kulacsom megtöltése, iránytűm, gyufám, bivakzsákom, vízhatlan térképem és kötelem ellenőrzése után útnak indultam, hogy megnézzem az Arany János utcai metrómegálló köré ültetett, korábban Podmaniczky tér néven ismert Belvárosi Vadont. 

A Bajcsy-Zsilinszky úton, a Toldi mozi előtt találkoztam három, sebtében idecsődített túratársammal, Erdő Péterrel, Fa Nándorral és Tölgyessy Péterrel. A Vadon délnyugati sarkánál léptünk be a Rengetegbe. A Bajcsy-Zsilinszky hátság térkőmasszívumát itt irtózatos tektonikus erők formálták táblás-vetődéses szerkezetűre. 

„Most isteni az idő, de ha esik, itt különleges alakú zuhatagrendszer alakulhat ki, a kőtábláról kőtáblára folyó víz miatt”

– örvendezett a kőtáblaügyekben tapasztalt Erdő Péter.

„Ugyan, sima megalvadt kádári struktúrák”

– kontrázott rá Tölgyessy Péter, miközben éppen a tériszonyos Fa Nándort segítettem át egy két térkő között sötétlő szurdokon. Alig hatoltunk belé, máris kiviláglott, hogy ez igazi meseerdő: a jobb kéz felől nyíló pampafüves tisztáson egy igen ritka elektromos biztosítószekrény legelészett.

„Mi ez? Hol járunk? Csak nem a Rám-szakadék?”

– kérdezte ekkor a szárazföldön kissé idegenül mozgó Fa.

„Nem, ezek az Erdei Metró lejárata melletti falatozók”

– válaszoltam neki az igazságnak megfelően.

Az Erdei Metró bejárata előtt elhaladva végignézhettük, ahogy a Pele, a Cickány és a Szarvasbogár felülnek a Vakond hátára, aki nagy lendülettel kezdett ásni a Vaditató irányába. És hopp, már oda is értünk a Nagyréthez. 

Rögtön láttuk, hogy a kerítés eltávolítása után ez igazi, erdei értelemben vett demokratikus ücsörgőhely lesz: mivel a rét nem vízszintes, hanem ferde, az egyik végén az óriások tudnak kényelmesen elüldögélni, a másikon meg a törpék.

A Rét sarkánál jobbra fordultunk és már ott is találtuk magunkat az egykori Podmaniczky tér, illetve az Új Belvárosi Rengeteg szívében.

Az összetéveszthetetlen dzsungelhangulatot erősíti, hogy a Rengeteg fái az Amazonas-menti dokumentumfilmekből ismerős vörös erdőtalajból nőnek ki.

Az Amazonas-érzést csak tovább fokozza, hogy a környéken tényleg mindent finom szemcséjű vörös por borít.

Csak pár perc elteltével jöttünk rá, hogy a dzsungel azért hat ennyire sűrűnek és áthatolhatatlannak, mert minden negyedik fa valójában villanyoszlop. 

„Ez praktikus megoldás, ha jön valami fatetű vagy -szú, és a vadon organikus részei kipusztulnak”

– jegyezte meg Fa.

Az Erdő ösvényein közlekedő emberek kedvéért több tisztáson is összetett formájú műkő padrendszereket helyeztek el

Nincs igazi erdő itató nélkül és ez  még a belvárosi dzsungelekben is így van. Itt egy köldökszerű kút fogja várni a szomjas állatokat, ha egyszer bekapcsolják a vizet.

A farengetegben bolyongva átverekedtük magunkat az Erdő észak-keleti sarkáig, ahol meglepve láttuk, hogy ide száműzték a vadon korábbi urának, Törpmaniczky Frigyesnek arasznyinál alig nagyobb, bénácska szobrát.

A legendás törpével szemközt, az erdő túlvégén terül a Két Nagy Fás Pagony.

A kettő között pedig az erdei állatok mulatókörnyéke, ahol nyáron nyilván mindent ellepnek majd a medveszékek és vaddisznóasztalok:

A mulatónegyed kellős közepén – a bundás, tollas és pikkelyes erdőlakók nagy rémületére – ott terpeszkedik a Vadász kocsmája.

Hosszas bolyongás után végre megálltunk egy kicsit az Erdő közepén, hogy mérleget vonjunk a látottakból. 

Nem is kérdés, hogy a Podmaniczky sokkal jobb hely lett, mint volt előtte. Az is igaz, hogy ez nem volt nehéz, mert a főváros egyik legkellemetlenebb, emberi tartózkodásra két percnél hosszabban alkalmatlan káoszcsompontja volt ezer éve. A lényeg persze az, hogy kipaterolták a rettenetes buszmegállót, és a területet tényleg visszaadták a gyalog közlekedő vadállatoknak és embereknek. De sokat segített még egy ügyes tervezői trükk: ha az ember a Vadon közepén áll vagy ül, a környezet síkjából kiemelt és megdöntött Nagyrét és az Erdei Metró állomásépülete egyszerűen kitakarja előle a rettenetes autóforgalomtól szenvedő Bajcsy-Zsilinszky utat, igazi tér/erdő érzést teremtve. 

A Belvárosi Dzsungel összességében tele van jó, előremutató, vagy alapnak számító, de más felújított budapesti köztereken gyakran elfelejtett elemekkel. A legfontosabb, hogy van elég üldögélőhely, ráadásul úgy elhelyezve, hogy nyáron akár némi árnyék is eshet rájuk. Ötcsillagos ötlet a megdöntött rét, és szépen oldották meg a metrószellőzők kérdését, amennyiben rozsdás, modern fémszobroknak álcázták őket. Jól tartották meg a tér forgalmas, a Bajcsy felé eső részének és a nyugodtabb belső fertálynak az elválasztását is. Igazából csak az hiányzik, hogy az egésznek legyen valami szép és kellemes centruma, valami vizuális jel, ami maga köré rendezi ezeket a külön-külön egészen klassz elemeket. Látszik, hogy a szökőkutat szánták ennek, de az pont a tér leggyengébb eleme lett, egy karakter nélküli tehénlepény, így ezt a szervező funkcióját nem tudja betölteni. És ivókutat sem láttam, de az lehet, hogy csak elbújt a buja aljnövényzetben.

A kidolgozás minősége szokás szerint elég gyenge, de nem annyira égbekiáltóan felháborító, mint a Vörösmarty tér esetében. 

Ha erdő nem is lett belőle, ez legyen a legrosszabb térfelújítás, amit Budapesten láttunk – állapítottuk meg kirándulótársaimmal, majd elbúcsúztam Erdőtől, Fától és Tölgyessytől, aztán kimerészkedtem a városi járműforgatagba.