Alig akad hasonlóan kitüntetett esemény a magyar történelemben, mint az 1526-os mohácsi csata. Az ütközet, melyben a II. Lajos király vezette Magyar Királyság szenvedett súlyos vereséget az I. Szulejmán szultán vezette Oszmán Birodalomtól, évszázadokon át meghatározta a magyar történelmi emlékezetet, számos talány és összeesküvés-elmélet forrása volt.

Ezt a rendkívül szerteágazó utóéletet vizsgálja a Fodor Pál és Varga Szabolcs szerkesztésében most megjelent Több mint egy csata: Mohács. Az 1526. évi ütközet a magyar tudományos és kulturális emlékezetben című tanulmánykötet.

Arról, hogy miért vált ennyire fontossá a mohácsi csata, hogyan alakította a különböző korszakok magyar identitását és milyen nagy, máig megválaszolandó kérdések maradtak még, Varga Szabolcs történésszel, az ELKH BTK TTI kutatójával beszélgettünk.

Évszázadok óta velünk van

„Mohács ötszáz éve nem hagyja nyugodni a magyar közgondolkodást, változó mértékben, de végig igazodási pont maradt”

– mondja Varga Szabolcs, aki szerint ez azért is figyelemreméltó, mert akad azért még számos jelentős vereség a magyar történelemben, ahogy az sem csak Mohácsnál fordult elő, hogy csata közben az uralkodó is életét veszítse. Mégis, az Aranybulla dátuma mellett 1526 a másik olyan évszám, amit a magyar középkorból mindenki ismer, kevés ilyen biztos cölöpünk van a történelmünkben.

Azt is látni kell, hogy ez a csata több volt, és a következményei okán még több lett egy egyszerű történelmi eseménynél: az elmúlt évszázadok során meghatározóak voltak azok a megközelítések, melyek a magyar történelem későbbi alakulását Mohácsból vezették le. Két nagy, egymással gyökeresen szemben álló önértelmezési kísérlet is ebben a csatában találta meg a kiindulópontját.

Az egyik narratíva képviselői szerint a magyar népet a bűneiért büntette az Isten. A bűnök katalógusa kifejezetten változatos volt (részegesek, tunyák, buják, önzők, nagyszájúak, lusták stb.), és ez a kép már a 16. században megjelent a protestáns teológiai irodalomban. A 20. században pedig ugyanez a felfogás már inkább politikai színezetet kapott, és kapcsolódási lehetőséget teremtett Mohács és Trianon között.

A másik narratíva szintén tudott párhuzamot találni Mohács és Trianon, illetve a 20. század nagy traumái között, de egész más megközelítésből: eszerint a magyarokat a nagyhatalmak ugyanúgy elárulták 1849-ben, 1920-ban, 1956-ban, ahogy megtették már ezt 1526-ban is.

Varga szerint érdekes, hogy míg például a muhi csata esetében nem szokás arról beszélni, hogy a nyugati országok magára hagyták volna IV. Bélát, és nemzetkarakterológiai jegyekből sem próbálja meg senki megmagyarázni a vereséget, a mohácsi csata esetében a két, egymással vitatkozó felfogás évszázadokon át meghatározó maradt.

Mindenkit meglepett a vereség

A két viaskodó önértelmezési kísérlet mellett a mai Mohács-képünket leginkább a romantika és a reformkor korszaka formálta: az 1848/49-es politikai elit és annak a túlélő, emigráns politikusgárdája volt az, amely a mohácsi vereséget összekötötte a szabadságharc bukásával.

Az, hogy a mohácsi vereség ennyire sokféle interpretációra lehetőséget adott, Varga szerint összefügghet azzal, hogy a mohácsi csatamezőn történtek még a kortársakat is meglepték.

Azt persze lehetett tudni, hogy nem a magyar fél az esélyes, de a vereség mértéke, illetve hogy a király meg is halhat, nem volt benne a pakliban. Ahogy az sem, hogy tizenöt éven belül a Magyar Királyság fővárosa egy oszmán határtartománynak lesz a központja. Varga elmondása szerint a fennmaradt forrásokból is látni, hogy mentálisan nagyon nehéz lehetett feldolgozni a tényt, ahogy egy komoly középhatalom erre a sorsra jut. Pár évvel korábban, 1518-ban a gyermek II. Lajost még a korszak Európai Bizottságának élére, azaz német-római császárnak jelölték, és ugyan reális esélye nem volt a megválasztásának, de jelöltsége így is mutatja, milyen súlya volt akkor az országnak.

Varga szerint elsősorban azért okozhatott ekkora meglepetést a súlyos vereség, mert a kortársak nem voltak tisztában a valódi erőviszonyokkal, nem ismerték jól az Oszmán Birodalmat.

„Ahogy kicsit túlértékeltük a saját erőnket, ugyanúgy alulértékeltük az Oszmán Birodalmat is.”

A történész szerint döntő jelentősége volt annak, hogy az oszmánok pont Mátyás halála és 1526 közötti három évtizedben építették ki világbirodalmukat: megduplázták a területüket, a lakosságukat, jelentősen növelték a bevételeiket. És mindez olyan gyorsan történt, hogy azt Budáról nem lehetett lekövetni. Sajnos a magyar kémszolgálat sem állt a helyzet magaslatán, míg mi vakon tapogatóztunk az oszmán tervekkel kapcsolatban, Szulejmánnak naprakész információi voltak az országról és a királyi udvarról.

És ugyan Mohácsnál egy komoly nemzetközi keresztény sereg állt fel, magyarok mellett cseh, lengyel és itáliai katonák is bőven felsorakoztak, ennél nagyobb sereget Európában talán csak a francia király tudott volna kiállítani, de a hadtörténészi kutatásokból mára már látni azt, ami sokáig nem volt ennyire világos: az az oszmán sereg mindenkinél erősebb volt Európában, borítékolható volt a magyarok veresége.

„Most, hogy készülünk az 500. évfordulóra, ideje lenne kimondani, hogy a történelemben sok mindenért felelős a magyar politika és a mindenkori társadalom, de úgy néz ki, hogy a Kárpát-medence sorsa 1526-ban nem Budán vagy Bécsben dőlt el, hanem Isztambulban, amikor I. Szulejmán szultán úgy döntött, hogy ezt a régiót el akarja foglalni” – mondja erről Varga, aki szerint ennek elismerése azért is fontos lenne, mert így végre magunk mögött hagyhatnánk azokat a narratívákat, melyek szerint cselvetés vagy árulás vezetett a magyarok vereségéhez.

És ez a szemléletváltás segíthetne abban is, hogy II. Ulászló király uralkodása korrektebb megítélés alá essen: Varga szerint a mohácsi vereség miatt érdemtelenül mélyre lett ledorongolva a Jagelló-dinasztia, és a magyar történettudomány már tart ott, hogy kimondhassuk, ez a korszak bizony sok szempontból a Hunyadi-kor folytatása volt, az oszmánok nem egy gyenge, lerohadt országot törtek ketté. Látni ezt például az 1494-es és 1495-ös adóösszeírásokból is, amely Neumann Tibor jóvoltából nemrég kötetben is megjelent, és melyből kiderül, hogy a Jagellók erős pénzügyi igazgatást vittek, így nem valósak azok a tankönyvi példák, miszerint összezuhant volna Mátyás után az ország gazdasága.

„II. Ulászló 26 évig volt király, miközben megözvegyült, egy agyvérzésben megbénult, és mégis békét tudott teremteni, nem voltak ellene lázadások, mint Mátyás ellen. És Lajos is jóval tehetségesebb uralkodó volt annál, minthogy azon röhögjünk, hogy nem tudott átjutni a Csele-patakon” – mondja Varga, aki szerint ezen uralkodók negatív megítélését épp azzal lehet megmagyarázni, hogy az utókor mindent a mohácsi csata felől nézett. Pedig 1490-ben Magyarországon sokan örültek Mátyás halálának, aki uralkodása utolsó éveire rettenetesen gyanakvóvá vált, ítélet nélkül tüntette el a neki nem tetszőket, és még a közvetlen környezete is szenvedett a dühkitöréseitől.

Rémhírek és találgatások

A mohácsi csata utóéletét feldolgozó történészek számára a korabeli magánlevelezések, diplomáciai iratok és a Budáról küldött követi jelentések nyújtottak forrásokat. Ezek persze érdekvezérelt szövegek voltak, jól látni ezt például a velencei kormányzat követének iratain, aki nagyon sötét képet festett a magyar udvarról. Varga elmondása szerint nem véletlenül: ha van eleme ennek a történetnek, ahol tényleg lehet cserbenhagyásról beszélni, akkor az épp a Velencei Köztársaság szerepe, amely ekkor már lepaktált az Oszmán Birodalommal, és érdekeltek voltak abban, hogy a magyar kormányzatot Európa-szerte befeketítsék. Nekik köszönhető az a magyar történelemkönyvekben is olvasható konklúzió, hogy a felelőtlen magyar elit eldorbézolta az ország pénzét és miattuk bukott el a Magyar Királyság. Mindez arra fontos adalék, hogy nem lehet komoly forráskritika nélkül használni ezeket a forrásokat.

A fennmaradt forrásokból azt látni, hogy a kortársak számára is felfoghatatlan volt a tény, hogy a Magyar Királyság háromfelé szakadt. Épp ez is magyarázza, hogy a vereség után annyira könnyen szárnyra kaptak a különféle rémhírek és híresztelések, melyek aztán szélsebesen járták be az országot. Az olyan felvetések, hogy minket elárultak, ugyanúgy kontrollálhatatlanul terjedtek, mint azok az elméletek, hogy a magyarok rosszul bántak a koalíciós katonákkal, akik ezért nem vettek részt teljes szívvel a csatában.

Mint Varga elmondta, a korszak hírfogyasztási szokásai sokban hasonlítottak a mai koréhoz: az emberek rendkívül kíváncsiak voltak és a drámát keresték, egy negatív hír mindig tízszer izgalmasabb volt, mint egy pozitív. Ezenkívül nagyon fogékonyak voltak az égi jelekre, ez az időszak a lutheri reformáció azon korszaka volt, amikor rengetegen várták a világvégét, a legkülönfélébb fantaszták bukkantak fel és jövendöltek közeli apokalipszist. Ráadásul ekkor a társadalom legnagyobb része még nem írt és nem olvasott, hallomásból szedték össze az információikat.

A csatát övező rengeteg találgatásnak, hiedelemnek és álhírnek megágyazott az is, hogy nem született az ütközetről olyan hadtörténészi beszámoló, amely tárgyszerűen a megtörtént eseményeket rögzítette volna. Azok a leírások, melyeket ismerünk és melyek évszázadokon át meghatározóak voltak, nem pártatlan beszámolók. Az első visszaemlékezés a Habsburg Ferdinánd fizetési listáján felbukkanó Johannes Cuspinianus írása, melyben az osztrák humanista tudós mindenért a magyarokat tette felelőssé. Nála jelent meg először az az állítás is, hogy Szapolyai János elárulta a magyar királyt.

Szapolyai ekkor már Ferdinánd riválisa volt, így Cuspinianus állítása inkább tekinthető Habsburg propagandának, mint elfogulatlan leírásnak. És hogy mennyire sikeres volt, azt Varga szerint jelzi, hogy 400 év múlva ezek az állítások a magyar tankönyvekben köszöntek vissza, hiteles forrásként tekintve a szerzőre, elfelejtve, hogy munkája megrendelésre készült.

De szintén nem szabad független történeti forrásként olvasni a csata magyar krónikásának, II. Lajos kancellárjának, Brodarics Istvánnak a beszámolóját sem, aki megmenekülése után leírta, mit tapasztalt a mohácsi mezőn. Brodaricsot ugyan valódi szemtanúként tartják számon, de azt nem szabad elfelejteni, hogy írása már eleve egy válaszként született, és éppen Cuspinianus állításaival szemben kívánta megvédeni a magyarok becsületét.

Ebből a két végletből indult el a Mohácsról szóló párbeszéd, amit végig rengeteg rémhír és találgatás övezett. II. Lajos sorsáról például hetekig nem lehetett tudni semmit, a legvadabb feltételezések éltek egymás mellett, és a helyzetet az is bonyolította, hogy a vereség után nem lehetett tudni, mi lesz az Oszmán Birodalom következő lépése. Varga szerint tiszta ügy lett volna, ha Szulejmán bevonul Budára, kitűzi a zászlót és kinevez egy helytartót, de nem ez történt: az oszmán uralkodó ugyan napokat várt Budán, feltehetően arra, hogy a magyar nemesség felvonuljon és meghódoljon előtte, de ez végül nem történt meg.

A súlyos veszteségeket elszenvedő nemesség ugyanis a megadás helyett elkezdte magát újra megszervezni. A helyzetet tovább bonyolították a nemességen belüli konfliktusok, melynek az lett a vége, hogy két királyt is választottak Szapolyai és Habsburg Ferdinánd személyében, és az ország három részre szakadt.

A kirobbanó polgárháború egyfelől persze súlyos tragédia volt, de valójában annak bizonyítéka, hogy a magyarok két utat láttak maguk előtt megoldásként. Egy nagyobb birodalom részeként túlélni a Habsburgok vezetésével, vagy Szapolyai oldalán visszatérni a mátyási politikához, és különbékét kötni az oszmánokkal.

Visszatérő eleme a magyar közbeszédnek a kettős magyar királyválasztás kárhoztatása, de Varga szerint érdemes belegondolni: az egységes magyar nemesség vesztett Mohácsnál, és vajon mi történt volna, ha egységesen Ferdinánd vagy Szapolyai mellett teszik le a voksot eleink.

Varga elmondása szerint bár ebben a kérdésben a történészek között sincs konszenzus, de ő most mégis úgy látja, hogy ha a nemesség egyetlen királyt választott volna Magyarország élére, akkor Szulejmánnak nem lett volna más választása 1529-ben, mint elfoglalni Budát. Erdélyből sosem lett volna Erdélyi Fejedelemség, és ráléptünk volna egy balkáni útra, maximum az ország egy szűk nyugati sávja maradt volna Habsburg-érdekszféra. Így viszont, bár a polgárháború rengeteg szenvedéssel járt, de a magyar politika időt nyert: Szulejmán azt érezhette, hogy Szapolyai személyében van egy szálláscsinálója, míg Ferdinánd fel tudott építeni egy új államot, melyben mi is helyet kaptunk. Ritkán beszélünk róla, de a modern magyar közigazgatás alapjait a török háborúk árnyékában vetették meg.

„Nagyon összetett kérdésről van szó, de túl kell jutnunk a történelemkönyveknek azon szintjén, hogy a mohácsi csatában megsemmisült a középkori magyar királyság, és tragédia, hogy az ország három részre szakadt. Tragédia, de ennél is rosszabb forgatókönyv lehetett volna, ha egyben bekerül az oszmán fennhatóság alá.” – mondja Varga, aki szerint ha innen nézzük a történteket, akkor lehet arról is beszélni, hogy volt tartás a magyar társadalomban, és nem léptünk arra az útra, mint Bosznia, amely egy nyugati keresztény társadalomból lett ma Európa muszlim országa.

Szapolyai és a Mátyás-nosztalgia

Ez a megközelítés más fényben tünteti fel a korszak rendkívül ellentmondásos megítélésű alakját, Szapolyai Jánost is. Őt a mohácsi csata után a székesfehérvári országgyűlés választotta királlyá Ferdinánddal szemben, és mint Varga fogalmazott, az utókor számos olyan tulajdonságot és cselekedetet ragasztott nevéhez, melyek forrásokkal nem igazolhatóak. Ilyen például, hogy már a húszas években áruló lett volna és II. Lajos vesztére tört volna.

És ugyanígy, azok a feljegyzések, hogy erénytelen, döntésképtelen alak lett volna, nincsenek összhangban azzal, amit Szapolyai történetéből látni: saját korának egyik legsikeresebb magyar hadvezére volt, a húszas években hadjáratokat vezetett Moldvába és Havasalföldre, a rábízott tartományokat megvédte és közigazgatásukat is megszervezte. Királyként pedig 14 éven át tudott trónon maradni, ami egyáltalán nem rövid idő a magyar történelemben, és még lengyel királyi házasságra is megfelelőnek találták, ami szintén azt jelzi, hogy elismert alakja lehetett az európai politikának.

Ráadásul ha Mátyásnál erénynek tekintjük, hogy nemzeti király volt, akkor Varga szerint Szapolyai esetében is érdemes szem előtt tartani, hogy ő is ebből a világból jött, és ugyanúgy beszélt nyelveket, tudott írni és olvasni is. Nem véletlen, hogy 1526-ban úgy tekintett magára, mint Mátyás uralmának a folytatójára, épített is erre a nosztalgiára.

Nem mehetünk el szó nélkül a Szapolyaira vetülő legsúlyosabb vád, az 1526. évi csatából való távolmaradás mellett. Ez azonban szintén Ferdinánd köréből induló rágalom, ami utána hamar táptalajra lel a magyar közvéleményben. Amennyire rekonstruálni lehet az eseményeket, Szapolyai erdélyi vajdaként elsősorban a rábízott tartomány védelméért felelt, és sokáig nem lehetett biztosat tudni Szulejmán szándékairól. Amikor pedig eldőlt, hogy az oszmán fősereg a Duna mentén halad északra, már késő volt. Varga elmondása szerint korábban a magyar seregnek Budáról komoly gondot okozott eljutni Mohácsra, Frangepán Kristóf Zágrábból nem ért oda, így nem csoda, hogy ez Szapolyainak sem sikerült. A magyar hadsereg-ellátás miatt mi csak az aratás után kezdhettünk hadműveletekbe, és ezt a hátrányunkat csak a felszabadító hadjáratok idejére sikerült leküzdenünk. Szapolyai tehát nem szántszándékkal maradt távol az ütközettől, és Lajossal való viszonyáról is sokat elárul, hogy ő adta meg elődjének a végtisztességet Fehérváron.

Varga elmondása szerint kevéssel a megkoronázása után, már 1527 elején látszott, hogy Szapolyai egységes királyságban gondolkodott, arra számított, hogy mind Habsburg Ferdinándot, mind Szulejmánt távol tudja tartani. De túlbecsülte saját erejét, egyikre sem volt végül képes. Ez vezetett ahhoz a lépéséhez, melyet a legnagyobb bűneként szokás számon tartani: 1529-ben Mohács mezején kezet csókolt Szulejmánnak és vazallusává vált. De Varga szerint elhamarkodott ítélet ezt pusztán Szapolyai személyes ambíciójával magyarázni: a magyar nemesség egy jelentős része ekkor már legalább hetven éve erősen Habsburg-ellenes volt, és bőven lehettek köztük olyanok, akik inkább lettek a szultán alattvalói, mint a németeké. Szapolyai így az ő akaratukból uralkodott, volt mögötte egy társadalmi akarat, amelyik még ilyen politikai húzások után is benne látta meg az alternatívát.

A felmaradt forrásokból látni, hogy Szapolyai magára egyenjogú félként tekintett a szultán mellett, és azt gondolta, hogy Mátyáshoz hasonlóan ő is békét köthet majd a törökkel. Ez végül nem valósult meg, de Szulejmán támogatta Szapolyait Ferdinánddal szemben, katonai tanácsadókat is küldött mellé. Így fordulhatott elő az, hogy a harmincas évek polgárháborúiban Szapolyai csapataiban ott voltak azok az oszmán bégek, akik ott voltak már Mohács mezején is, és ott lesznek majd 1541 után a várháborúk korában is.

A művészetek felől tért vissza

Ez az utóbbi szempont is érzékelteti, mennyire összetett történelmi helyzetben zajlott a csata, amely aztán évszázadokon át újra és újra fontos hivatkozási ponttá vált a magyar közéletben. A most megjelent tanulmánykötet szerkesztője szerint a 16.-17. században is létezett már egy élénk emlékezet Moháccsal kapcsolatban, ekkor ez a török fenyegetéssel szembeni figyelmeztető és mozgósító elem volt. Nem véletlen, hogy az 1687-es nagyharsányi csatát, melyben az osztrák–magyar–bajor–horvát seregek jelentős verést mértek az oszmánokra, második mohácsi csataként emlegették a korban.

A 18. század elején próbálta mindenki elfelejteni a török korszakot, inkább az ország újjáépítésén volt a hangsúly. Majd 1787-ben kitört egy újabb Habsburg-török háború, és ekkor újra reális fenyegetéssé vált, hogy az Oszmán Birodalom ismét megindul a Kárpát-medence felé. Ekkor tért vissza mozgósító propagandaként a mohácsi csata emléke, Dorfmeister István ekkor festi meg falfestményét II. Lajos haláláról , Szigetváron is ekkor készül el a Zrínyi halálát bemutató freskó. Varga elmondása szerint a művészettörténetben megfigyelhető ekkor egy éles cezúra, ahogy sokat számított az is, hogy az ekkor megjelenő magyar nyelvű irodalomnak eposzi témákra, és hősökre, akár tragikus hősökre volt szüksége, így a korszak szerzői is hamar Mohácshoz nyúltak.

Ebben az alapvetően művészeti közegben formálódott a 19. század elejétől kezdve a Mohács-kánon: 1816-ban tartották meg az első emlékünnepet, amit aztán Szigetváron 1833-ban követett az első Zrínyi-ünnepség. És ez a kánon volt az, amely alapját adta az 1849 utáni értelmezésnek, melyről már esett szó. Mint Varga elmondta, a szabadságharc után Mohács megítélésének alaptónusai nem változtak, maximum annak a megítélése ingadozott, hogy ki volt a felelős, az arisztokraták, a külföldiek vagy a parasztok.

1920-ig nagyjából az volt az elfogadott álláspont, hogy is-is, majd 1920 után az arisztokraták felelősségét az uralkodó állami narratíva a háttérbe szorította, hogy aztán 1945 után ismét hangsúlyossá váljon: a kommunista olvasat szerint a parasztok harcoltak volna Mohácsnál, ha 1514-ben nem fegyverzik le őket, és az uralkodó osztály minden rossznak a forrása. Aztán 1990 után évtizedekig nem történt érdemi előrelépés a téma feltárásban, de az elmúlt években több emlékezettörténeti kutatás is elkezdődött, melyeknek célja, hogy árnyalni tudják ezt a kérdést: Varga szerint például azzal, hogy Mohácsot ne mint egy totális tragédiát mutassák be, hanem egy olyan történelmi helyzetként, amely végződhetett volna még rosszabbul is, és melyben igenis lehet értékelni a magyarok kiállását.

A jelenleg is zajló kutatások révén jó esély van a csatahelyszín lokalizálására és a tömegsírok kihantolására is. Az antropológiai vizsgálatoknak köszönhetően pedig meg lehet majd mondani, milyen emberek alkották a mohácsi sereget: kiderülhet, hogy hány évesen és milyen egészségi állapotban vettek részt a csatában, hogyan haltak meg, sőt, még akár rokoni kapcsolatokat is ki lehet majd mutatni közöttük. És Varga abban bízik, hogy a legújabb technológiáknak hála sokan közülük akár még arcot is kaphatnak: a cél most az, hogy 2026-ra minél több ember nevét és arcát megismerhessük, akik életüket áldozták az országért.

A közelgő 500. évforduló miatt Varga arra számít, hogy érezhetően nőni fog a közvélemény érdeklődése a mohácsi események iránt, ez pedig a tudományos szereplőkre is nagyobb felelősséget helyez: szerinte Mohács helyes értelmezése egy társadalmi öngyógyító folyamat része is lehetne, de ehhez szükség van arra, hogy a témában a tudományosan megalapozott állítások kapjanak nagyobb figyelmet.

A közelmúltban például a magyar sajtó nagy részében felbukkant egy szenzációs bejelentés, mely szerint II. Lajos nem is a Csele-patakban halt meg. Ezt a média már mint tudományos állítás közvetítette, holott Varga elmondása szerint ez pillanatnyilag csak egy tudományos hipotézis, melynek a bizonyítása még várat magára. Személy szerint úgy véli, hogy a források ezt a teóriát nem támasztják alá, így e tekintetben mégsem kell átírni a tankönyveket. De egyrészt legalább újra van vita, ami csak jót tesz a tudományos kutatásoknak. Másrészt pedig ez a jelenség felhívja a figyelmet a tudósi társadalom felelősségére, hiszen a nagyközönség kiszolgáltatott az ilyen híreknek, és nem tudja megítélni azok súlyát és értékét.

„A társadalomnak van egy jogos és természetes igénye a saját múltjának megismerésére, és ez nagy felelősséggel jár a tudomány részéről: nagyon könnyű hangzatos címekkel előrukkolni, de ha ezek nem viszik előre a megértést, összezavarják az eddigi ismereteket, akkor tévútra vihetik az egész megértési folyamatot” – mondja Varga Szabolcs, aki beszélt arról is, hogy II. Lajos halálának körülménye valójában marginális téma, és ennél sokkal fontosabb megválaszolandó kérdések sorakoznak a mohácsi csatával kapcsolatban a következő évek kutatásai előtt.

A cél most az, hogy 2026-ra pontosabb, kiegyensúlyozottabb képünk legyen a mohácsi csata előzményeiről, lefolyásáról és következményeiről, ezek az ismeretek pedig a pedagógia, a kultúra és a művészet eszközeivel jussanak el a magyar közbeszédbe. A tömegsírok feltárásával Varga reményei szerint megismerhetjük majd a csatában elesett áldozatok arcát, a levéltári kutatások révén pedig minél több név válhat ismertté, és az 500. évfordulóra a Mohács Nemzeti Emlékhelyen méltó módon örökíthetik meg az emléküket.

Varga szerint itt idő szembenézni a legnagyobb történelmi traumánk egyikével, hogy megérthessük, mi is történt velünk Mohács mezején, és ezt segítheti a Bölcsészettudományi Kutatóközpontban a Fodor Pál főigazgató által vezetett történészi kutatócsoport munkája révén mostanában megjelent több szakkönyv és forráskiadás is: „Ha körbenézünk, látnunk kell, hogy a szerbek, lengyelek, ukránok mellett a mi poharunk inkább félig tele van, sokkal rosszabb sors is juthatott volna nekünk osztályrészül, csak ezt nehéz elfogadni, amíg mindig a vágyott német viszonyokhoz mérjük saját magunkat. A Moháccsal kapcsolatos történelmi tisztánlátás segíthet oldani azt a történelmi görcsöt, amely immár generációk óta gúzsba köti a magyar nemzettudatot, és számos negatív toposzon segíthet bennünket továbblépni.”