Lángoktól ölelt hazánk örökifjú politikai kisvállalkozója, Schmuck Andor, valaha MSZP-s, majd szocdem, egy darabig MDF-közeli, végül Mága Zoltán és Korda György  közötti szabadúszó közéleti charmeur megint megnyerte.

Nem az önkormányzatit, mert mindössze 1,46 százalékot szerzett az V. kerületi polgármester-választáson (ez nyilván csak azért fordulhatott elő, mert az emberek nem az alkalmasság és a teljesítmény alapján, hanem mocskos pártprefenciák szerint szavaztak, mint ahogy arra korunk két legjelentősebb politikai gondolkodója, Mráz Ágoston Sámuel és ifj. Lomnici Zoltán is rámutatott), de Andor tudja, hogy az öldöklő politikai küzdelem nem minden, sokkal fontosabb dolgok is vannak a világon, mint például az elegancia, a jókedv és a szórakozás.

Nos, a szórakoztatási faktor tekintetében talán csak Borkai Zsolt tudta megszorítani a semi-szépkorú örök showmant, de Borkai doppingolt, ezért diszkvalifikáltuk. A Schmuck-kampány csodafegyvere (vagy ahogy a nyelvzseni Lomnici Zoltán mondaná: wunderwafféja) a XX. század végének és a XXI. elejének legemlékezetesebb hazai outdoor kihelyezését, a Puhl Sándor-kartonfigurát megidéző papundekli Schmuck-alak volt.

Harminc ilyen figurát installált az ön-polgármesterjelölt szerte a belvárosban, és számítása parádésan bevált. Nem, nem választották meg, viszont a Schmuck-figura kedvelt és keresett szelfikiegészítő lett, népszerűségét mi sem mutatja jobban, hogy

még a választás előtt elvitték mind a harmincat. Néhány olyan is volt, aminek csak a fejét.

A választás után aztán kiderült, hogy Schmuck kampánya valójában egy különleges, de annál izgalmasabb kortárs művészeti akció. A belváros utolsó lovagja Instagramján felhívást tett közzé, miszerint keresi eltűnt képmásait, amire vidám, önfeledeten szórakozó fiatalok képei és kommentjei kezdtek szállingózni.

Volt aki családi ház ablakában talált Andor-figurát.

Néhány darab természetesen a középiskolai osztályokban, kollégiumokban lett dekorációs elem az osztályfőnökök riadalmára.

De előkerültek itt valóságos konceptualista, mélyen filozofikus alkotások is, mint ez a fotográfia, amelyen kibogozhatatlanul összekuszálódnak a hagyományos művész-, modell- és befogadószerepek:

Andor persze nem lenne Andor, ha nem fordítaná rögtön valami ajándékozós-adakozós gesztusba akcióját: az Instán meghirdetette, hogy az utolsó megmaradt Schmuck-figurákra (mivel volt neki tartalékban néhány, amiket nem raktak ki) pályázni lehet, aki a legtöbb jótettet vállalja, az viheti.

Schmuck Andornak tehát sikerült az, ami talán egyetlen polgármesterjelöltnek sem: elszórakoztatta a közönséget, keménydrogok helyett vidámságot, játékosságot, művészetet és filozófiát csempészett brutális kampány-hétköznapjainkba. Ilyen egy igazi politikus! Nem megosztja, hanem összehozza az állampolgárokat. Sárdobálás, árokásás, szellemi kútmérgezés és sárkányfog-vetemény helyett a művészet, a szépség erejével tanít mindannyiunkat, vagy ahogy a költő mondja, 

rendezi végre közös dolgainkat, jó szóval oktat, játszani is enged, s a haza fényre derűl!