Mezei virág, árnyék, buborék, álom

„Néha azt gondolom, az a legszebb, ha elszáll minden, ami az ember volt és amit az ember tudott, néha meg azt, hogy jó lenne, ha valami nyomot hagyna maga után.” Kurtág Márta zongoraművész írta ezt a mondatot tíz évvel ezelőtt, nyolcvankét éves korában megjelent egyetlen szólólemezének kísérőfüzetében. Hogy mi minden szállt el azzal, hogy 2019. október 17-én, néhány héttel kilencvenkettedik születésnapja után elhunyt „Márta néni” – ahogy annyian hívták, sokan azok közül is, akik nem ismerték személyesen –, azt nem tudhatjuk. Nem kérdés azonban, hogy a BMC által kiadott szólólemezén túl is rengeteg nyomot hagyott maga után. 

Fotó: BMC

Ez a lemez azonban, amelyen minden idők legkomplexebb és legnehezebben megfejthető műveinek egyikét, Beethoven utolsó nagyszabású zongoradarabját, a Diabelli-variációkat rögzítette, talán mindennél többet elárul arról, hogy ki volt Kurtág Márta. Hogy mennyire odaadó volt Beethoven, vagyis végső soron a zene iránt, hogy ha a művészi igazság kereséséről volt szó, milyen kíméletlen tudott lenni mindenekelőtt önmagával (s persze mindenkivel) szemben, s hogy milyen mértékben próbálta meg a reflektorfénytől megóvni saját személyiségét, amelynek sajátos természetére éppen ezzel világított rá. 

Talán ezért sem lett belőle koncertező művész, pedig a hatvanas évek sajtóját olvasva úgy tűnik, hogy hangversenyei eseményszámba mentek. Bach és Beethoven voltak az állandó szerzői, de Debussy, Schumann és Bartók is gyakran felbukkant mellettük, s kétszer is eljátszotta koncerten a Diabelli-variációkat (1967. május 7-én és 1971. április 24-én). A kritikákból egyértelműen kiviláglik, hogy kezdettől fogva rendkívül letisztult előadói személyiségként ismerte meg a budapesti közönség. 1966-ban Pernye András a következőket írta róla a Magyar Nemzetben: „Az ő törékeny és bensőséges művészete minden esetben a hazatalálás érzésével tölti el a hallgatót. Az őszinte és tiszta muzsikusok fajtájából való, közvetlenül, minden áttétel nélkül közvetíti a zene szépségét.” Mintha ugyanezt a gondolatot folytatná egy évvel később a Muzsika hasábjain Pándi Marianne, amikor egy másik hangverseny kapcsán így fogalmaz: „Kurtág Márta művészete olyan, mint a súlyos mondanivalót tartalmazó könyv: hogy értékelni tudjuk, alaposan és elmélyülten kell tanulmányoznunk. Egyszeri hallásra nem mond el mindent magáról, lassan bontakozik ki, szemérmes tartózkodással és némi gátlással is. Nem »mutatós« művészet, inkább tanulságos.” Újabb egy évvel később, 1968-ban pedig Juhász Előd fogalmaz hasonló szellemben, ugyancsak a Muzsikában: „[Kurtág Márta] produkcióiban nyoma sem volt a szentimentális elrévülésnek, vagy a bombasztikus harsogásnak – nála minden magától értődő természetességgel született újjá a zongorán.”

Az elmélyültség, az áttételek nélküli egyszerűség, az átszellemültség mindvégig Kurtág Márta zongorázásának meghatározó sajátosságai maradtak. Amikor a Holmi 2010. augusztusi számában megjelent nagyívű recenziójában Kocsis Zoltán azt emeli ki a Diabelli-lemez kapcsán, hogy „nyoma sincs Kurtág Márta játékában belemagyarázó hozzáállásnak, de még csak magyarázkodásnak sem, ezzel szemben az első rácsodálkozás valamikori élménye érezhetően nem enyészett el”, akkor nemcsak a harminc évvel korábban megjelent kritikákat visszhangozza, hanem tökéletesen meg is ragadja azt a kisgyerekekre jellemző őszinte tisztaságot és természetességet, amely Kurtág Mártának nemcsak a zenélését, hanem egész habitusát meghatározta. Hogy Kocsis a felvételben az „első rácsodálkozás élményét” is hallja, az annak a ténynek a fényében válik különlegessé, hogy Kurtág Márta 1951-ben, vagyis a felvétel előtt negyvennyolc évvel kezdett foglalkozni a darabbal. És ez is rendkívül fontos az ő esetében, hogy a dolgoknak soha nem lehetett a végére érni. A Diabelli-variációk megértésére nem elég ötven év, Bach prelúdiumai és fúgái, Schubert dalai, Brahms kamaraművei soha nem váltak, nem válhattak számára „késszé”. Nem veszíthették el érdekességüket és jelentőségüket, mert mindig maradt bennük felfedeznivaló. Amihez persze szükség volt a megfelelő érzékenységgel és intellektussal rendelkező felfedezőre is. 

Kurtág Márta 1927-ben született Kinsker Márta néven Esztergomban, iskoláit szülővárosában és Debrecenben végezte, majd felvették a Zeneakadémiára, ahol Antal István és Hernádi Lajos voltak a zongoratanárai, kamarazenét Weiner Leótól és Mihály Andrástól tanult, Kadosa Páltól pedig magánúton vett zeneszerzés órákat. Az akadémiai tanulmányok legjelentősebb hozadékát persze a diáktársával, Kurtág Györggyel való megismerkedés jelentette, akivel 1947-ben házasodott össze (egyetlen fiuk, ifj. Kurtág György 1954-ben született). 1953-tól tíz évig tanított zongorát a Bartók konziban, 1972-től pedig korrepetitorként tanította éveken át a Zeneakadémia Tanárképző Intézetében az énekeseket.

Hogy mit jelentett Kurtág György alkotóéletében Márta folyamatos jelenléte, arról sokkal többet tudunk (mármint kurtági viszonylatban többet, azaz így is szinte semmit), mint arról, hogy mit jelentett feleségként végigkísérni Kurtág gyötrelmekből táplálkozó, hihetetlen szellemi magasságokat és érzelmi mélységeket bejáró zenei pályáját. „Márta a kivetített szuper-énem – mondta a zeneszerző 2006-ban Varga Bálint Andrásnak egy interjúban (a kérdés természetesen nem a magánéletükre, hanem a kompozíciós folyamatra vonatkozott). – Neki van arányérzéke, azt mondja például, hogy ebből még egyszer ennyi kellene, vagy ez itt most bőbeszédű, vagy valahol eltér, nem a frissesség irányába megy.” 

Fotó: BMC

Aki látta Kurtágot Márta jelenlétében tanítani, az tudja, hogy a „kivetített szuper-én” kifejezés nem túlzás. A tanítás során Márta többnyire Kurtág mellett vagy mögött ült, és csak akkor avatkozott be, amikor a folyamat megakadt, vagy rossz irányt kezdett venni. Ilyenkor elég volt a részéről egy szó, egy gesztus, egy szigorúbban megfogalmazott instrukció, vagy éppen ellenkezőleg: a kurtági kérlelhetetlenséget semlegesítő mosoly vagy kedves megjegyzés, és a feszültség feloldódott. 

A kompozíciós folyamatban is hasonló lehetett a szerepe. Egyszerre volt alkotótárs, múzsa és hajcsár. Egyetlen olyan műről tudok, az egyelőre kéziratban lévő, tavaly év végén született, Steven Isserlis brit csellistának írott szóló csellódarabról, ahol a zeneszerző neve így hangzik: „Kurtág György-Márta” (így szerepel a Wigmore Hallban tartott ünnepi koncert műsorában is). De a kizárólag Kurtág György neve alatt futó kompozíciók, vagyis a tulajdonképpeni Kurtág-életmű is elképzelhetetlen nélküle, ott van minden hang és minden zenei gesztus mögött. Márta volt a Kurtág-univerzum gravitációs középpontja. 

Erre mutat rá Kurtág főműve, a Scalában tavaly bemutatott Fin de partie, amelyben az idős házaspár, Nell és Nagg sokkal jelentősebb szerepet kap, mint az opera alapjául szolágló Beckett-drámában, s a legmegrázóbb pillanat éppen Nell halálához fűződik. De erre mutatnak rá a Mártának írott és/vagy dedikált zongoraművek is, amelyek közül számomra a hetvenes évek óta folyamatosan gyarapodó zongoradarab-gyűjtemény, a Játékok 3. kötetében szerepelő rövid kompozíció, az 1979-es Hommage à Kurtág Márta a legmegrendítőbb. Egy üres C–G kvint kezdi a darabot, „a tisztaság jelképe”, ahogy Kurtág a már említett interjúban fogalmazott, aztán megszólal egy háromhangos motívum, mégpedig tükörmozgásban egyszerre felfelé (Desz–Esz–Asz) és lefelé (C–B–F), amiből gyönyörű harmónia áll össze, újra jön a kvint, majd mintha egészen más világban lennénk: a sötét szín után váratlanul kivilágosodik, újabb háromhangos motívumot hallunk (A–H–Cisz), amely időben kicsit eltolva, alsó kvintkánonban is szól (D–E–Fisz), végül nagyobb ívű, egyszerűségében is megindítóan szép dallam indul el a jobb kézben, miközben a bal kéz hosszú hangokban kvinteket lép lefelé, egészen a zongora legmélyebb regiszteréig, egy Desz-hangig. A bal kéz a tükörmotívum hangkészletét használja, a jobb kéz a kánonét, s a kettő kiegészíti egymást: a bal kéz hangkészlete C-től lefelé tartalmazza az összes kvintet a zongorán, a másik G-től felfelé. Vagyis a C-ben és a G-ben ott a teljes zenei univerzum. Kurtág Mártában ott a teljes zenei univerzum. És ott volt benne az üres kvint tisztasága, egyszerűsége és rendíthetetlensége. 

A fenti felvételen Kurtág György játssza a darabot, de közös hangversenyeiken gyakran adta elő Márta. Utolsó nyilvános koncertjeik egyikén is így történt, 2012. szeptember 22-én a párizsi Cité de la Musique koncerttermében, ahol szokásukhoz híven Bach-átiratokat, és a Játékokból vett négykezes, illetve szólótételeket játszottak. Nemcsak a négykezesezésük elképesztő élmény – a zongorahang, az időkezelés, a kommunikáció tökéletes harmóniája –, hanem az is, ahogy a másik szólójátékát figyelemmel kísérik. Amikor Kurtág játszik, a mögötte álló Márta talán feszültebben van jelen, mint amikor a zongoránál ül, és ez fordítva is így van. Nagyjából a koncert közepén következik az Hommage à Kurtág Márta, érdemes az alábbi videón megnézni (50:30-tól), különösen a vége miatt. Amikor ugyanis a gyönyörű dallam alatt a bal kéz elkezd kvintenként lefelé lépdelni, a legalsó, mély Desz-hangot Kurtág Márta üti le, de a tőle balra álló Kurtág finoman odanyúl és a hangot már ő tartja lenyomva, amíg Márta a záró üres kvintet megüti. Pedállal is le lehetne tartani a hangot, de így másképp szól, főként pedig: egészen más érzetet kelt, elsősorban – talán – Kurtág Mártában. Mintha kapcsolatuk szimbóluma lenne, ahogy Kurtág ott áll Márta mellett és tartja a mély Desz-hangot, a Márta által felépített zenei építmény alapját. Ahogy nyilván sokszor – talán többször – fordítva történt: Márta tartotta a zenei építmény alapját, amelyre Kurtág felhúzta káprázatos szellemi konstrukcióit. 

Feleségnek lenni nem könnyű, soha nem is volt az. Kurtág Márta egyetlen alkalommal nyilatkozott erről, a Diabelli-variációk lemezkísérőfüzetében: „Hetvenkét évesen vettem fel első szóló-lemezemet, a Diabelli variációkat, mert mégis meg akartam magamat »örökíteni«. Örök bánatom volt ugyanis, hogy a világ számára nem létezem önálló lényként, hanem csak úgy, mint a férjemhez tartozó valaki. Ami szintén nem rossz dolog, sőt nagyon jó, de azért volt emiatt sírás-rívás…” És ez is mélyen jellemző rá, nem is csak a színtiszta őszinteség, hanem a gondolat – amely egyébként a teljes Kurtág-életműhöz is kulcsot ad –, hogy a boldogságnak nem ellentéte, hanem része a sírás-rívás. 

Rengeteg szeretet, öröm és bölcsesség volt benne. 

Akkor is sütött belőle a szeretet, amikor leszidta az embert. „Te hűtlen kutya!” – mondta szigorúan, amikor augusztusban felmentem hozzájuk a BMC második emeletén található lakásukba (nem tudtam meglátogatni őket a nyár folyamán), közben azonban a tekintetéből áradt a melegség. 

És mennyire tudott örülni! Valamikor még májusban történt, hogy velük töltöttem egy órát, Márta néni Tolsztoj Háború és békéjének a bűvöletében élt akkoriban, sokadszorra olvasta, Kurtággal együtt nagyjából ezer év európai kultúrtörténetét tartotta folyamatosan melegen. Alighogy megérkeztem, bement a hálószobába, előhozta a második kötetet, feszült arccal lapozgatott benne, aztán felderült, amint megtalálta, amit keresett (2. kötet, 4. rész, 7. fejezet): „A bácsi úgy énekelt, ahogy a nép szokott, azzal a teljes, ártatlan meggyőződéssel, hogy a dalban csakis a szöveg a fontos, hogy a dallam magamagától jön, és hogy szövegtelen dallam nincs is, hisz a dallam csak azért van, mert úgy kerek az ének.” Becsukta a könyvet, és sugárzó szemeivel, azzal a jólesően szúrós tekintettel rámnézett, és felkiáltott: „Hát nem gyönyörű? Szövegtelen dallam nincs is!” Nagyon-nagyon tudott örülni. 

Ami pedig a bölcsességét illeti: félmondatokban képes volt teljes világképeket lerombolni vagy felépíteni. Az akadémiai világ hivatkozásfetisizmusát például egyetlen mondattal tette értelmetlenné a szememben. Tavaly ősszel történt, alig néhány héttel azután, hogy a doktori disszertációmból készült könyvet odaadtam nekik (Bachról szól, de amúgy is érdekelte őket minden). Kopogtatok, Márta néni nyit ajtót fekete konyhai kötényben (a kötényen ételpecsétek tarkították Rossini arcképét), rám néz, és köszönés helyett így szól: „Olvasom a könyved, de miért hivatkozol benne annyit? Én a te gondolataidra vagyok kíváncsi.”

A Kurtág-házaspár zenei szimbóluma – ha létezik ilyesmi – az a négykezes átirat, amelyet Kurtág a fiatal Bach egyik kantátájának nyitótételéből készített: a 106-os kantáta Sonatináját számtalan alkalommal játszották koncerten, stúdiófelvételt is készítettek belőle. Ha azonban Márta néni zenei képét kellene felmutatnom, egy másik Bach-művet választanék: a G-dúr duettet (BWV 804). Pernye András a korábban idézett, 1966-os kritika végén éppen ennek a darabnak az előadását emelte ki Kurtág Márta egyik koncertje kapcsán: „Meg kell említeni a műsort nyitó, sajnálatosan ritkán hallható négy bachi remekművet, a „Duett”-eket, melyek közül különösen a csendesen lépegető G-dúr okozott nagy örömet.” Amikor 2015-ben egy berlini Kurtág-fesztivál számára készítettek egy négykezes videót, a tompított hangú pianínón egy Bach-korálfeldolgozás és a 106-os kantáta Sonatinája mellett éppen ezt a „csendesen lépegető” darabot játszották (alább 2:25-től). A felvételen Kurtág nyolcvankilenc, Márta nyolcvannyolc éves. Hetven éve zongoráznak együtt. Nyugalom, tartás és valami evilágon túli életigenlés sugárzik a játékukból. 

Nem tudom, Márta néni félt-e haláltól. Talán nem, mert annyira szerette az életet. Azt reméltem, hogy örökké fog élni, pedig tudom, az öröklét az ember számára nem adatott meg. Még Márta néninek sem. Ahogy a 16. századi protestáns prédikátor, Bornemisza Péter fogalmazott: „Mint az mezei virágok, mint az árnyékok, mint az buborék, mint az álom, csak olyak vagyunk...”

A cikket Fazekas Gergely írta. 

A Tolsztoj-idézet Makai Imre fordítása.

Vannak olyan időszakok, amikor kulcsfontosságú, hogy mindenki gyorsan megbízható információkhoz juthasson. Mi a 444-nél minden nap ezen dolgozunk.

Amennyire tőlünk telik, igyekszünk segíteni eligazodni ebben a gyorsan változó, bizonytalan helyzetben.

De ehhez nekünk is szükségünk van a ti segítségetekre. A lap már eddig is csak a ti támogatásotokkal tudott működni, és a most következő időszakban ez várhatóan még inkább így lesz. Ahogy lelassul a gazdaság és az élet, teljesen érthető módon kevesebb lesz a hirdetés is.

Nekünk viszont most kell a legjobban teljesítenünk, amikor a legnagyobb szükségetek lehet ránk. Hogy a legpontosabb információk birtokában tudjatok döntést hozni a saját életetekről, egészségetekről, biztonságotokról.

Ezért arra kérünk, hogy ha teheted, támogasd a munkánkat. Akár néhány száz forint is számít.

Koronavírus Hírek, háttér