A környékbeli ingatlanárakkal csak a lelkesedésünk vetekedett. 

Egy kevésbé tapasztalt luxustudósító talán arra gyanakodott volna, hogy meg akarják vezetni, amikor szarvasgombászást ígérve először egy, a kék busz megállójától 50 méterre található parkolóba rendelték, majd onnan egy Jaguar F-Pace-átmérőjű ősfákkal teli, vadromantikus álomerdő helyett egy satnya, bokorszerű tölgykorcsokkal, vézna mogyoróbokrokkal, betonos sittel és diszperzitesvödör-hullákkal pettyezett óbudai erdőszélre vezetik. 

De nem a 444 luxustudósítója! Én ugyanis pontosan tudtam, hogy a szarvasgomba a szó szerint legsittesebb helyeken érzi jól magát, ennek megfelelően Buda kirándulók és illegális szemétlerakók által leginkább kultivált részein is meglepően sok akad belőle.

A szarvasgomba megtalálásához azonban az érvényes BKV-bérleten kívül kutyára is szükség van. 

A szarvasgombászok előszeretettel beszélnek arról, hogy a gomba megkeresésére bármilyen, de tényleg bármilyen kutyát meg lehet tanítani. Mai házi- vagyis erdőgazdánk, Gál Ádám ezt a tételt az abszurditásig fokozta azzal, hogy az egyik gombászkutyája egyenesen egy tacskó. 

Márpedig a tacskók annyira makacsak – ezt másoktól tudom, mert az enyémeknek makacsságra sincs szükségük, hogy bármikor megtörjék az ellenállásomat –, hogy normális esetben kábé annyira lehet nekik kunsztokat tanítani, mint egy macskának. Mármint egy rendellenesen hosszú testű, rettenetesen rövid és O-lábú, különösen csökönyös, gyanúsan büdös, összevissza fingadozó macskának. 

Vinni, a kilencéves mesterdakszli ehhez képest már a parkolóban olyan lelkes volt, mint az egyszeri sváb szemétszedés előtt. 

A barátja, Dönci, a fekete, négyéves labradorkeverék sokkal visszafogottabban ügetett utána, ami talán annak volt köszönhető, hogy ritkán szokott ekkora csapatban vadászni indulni.

Gál mester cselesen egy gombaszegényebb ösvényen indította a túrát, hogy közben nyugodtan elmesélhesse, milyen is a jó szarvasgombás hely. Agyagos talajú, mégis lúgos kémhatású, amiről, ha nem hoztunk magunkkal lakmuszpapírt és petricsészét, az úgynevezett indikátornövények árulkodnak, úgyis mint borostyán vagy csalán. A tapadós talaj meg a dzsindzsa azonban nem elég, mert a szarvagomba gyökérkapcsolatos lény, ami nem azt jelenti, hogy üti-veri a nőjét meg a barátait, hanem hogy ránő a fák gyökereire, ezért nem árt, ha a gombászás céljára kinézett agyagos borostyánmezőből tölgyek vagy hársak nőnek ki.  

Gájdunk azt is elmesélte, hogy kell gombászkutyát képezni, úgyhogy reményeim szerint ez itt az utolsó, megélhetési okokból írt cikkem. A dolog így elmesélve még a meggazdagodás második legegszerűbb módjánál, a NER-es családba való beházasodásnál is sokkal szimplább. Fejben már túl is vagyok a szobában eldobált szarvasgombával végzett rövid tornatermi edzéseken és a középmagas fűben végrehajtott szem-orr-koordinációs terepmunkán is, így Minóka és Txiki már azt gyakorolják, hogy pusztán a gumiorruk segítségével találják meg a vékony földréteg alá elásott gyakorlógombát, amit takarékossági okokból – csak fejben, természetesen – sűrűn kilyuggatott kindertojásos dobozba rejtettem. 

A való életben az történt, hogy a jó terepre érve Vinni és Dönci az elején egy darabon nem találtak semmit, Vacak, a szintén velünk tartó, extrém lelkes lagotto, vagyis olasz vízikutya viszont több zsákmányt is ejtett gyors egymásutánban.

Aztán jött az a jelenet, ami álomszerűen illlusztrálta, micsoda teljesítményekre képes az egymásra hangolódó kutya és ember. A gyalogösvényen trappoló Dönci egyszer csak jól látható szakmai izgalomba jött. A mester szintén. 

„Hol van?” – kérdezte nyomatékosan. 

„...” – válaszolta Dönci és még erősebben csóválta a farkát, miközben látszatra céltalanul futkározott ide-oda. 

„Keresd!” – adta ki a parancsot a mester.

És ekkor tanúi lehettünk az ösztön, a tudás és a sok-sok gyakorlás közös csodájának: Dönci nyílegyenesen odafutott egy fához, majd két lábra állva a törzsre támaszkodott és a koronát fixírozva nyalogatni kezdte a száját.

„Ezek a lépcsős talajtörések remek lelőhelyek” – jegyezte meg a mester rezzenéstelen arccal.

„Mókusra feltétlenül” – mondtam, valláserkölcsi neveltetésem miatt csak magamban, azzal mentünk tovább.

Aztán pár méterrel arrébb Vinni pont olyan amplitúdóval kezdte mozgatni a farkát, mint amikor Minóka észreveszi egy rovar árnyékát, amit utána haláltmegvető ugrással ejtene el, ha az árnyékon elég jó harapás esne, így biztos voltam benne, hogy itt az első zsákmánya.

Így is lett. 

Innentől kezdve a buli összes kutya származású résztvevője egymás után túrta ki a szebbnél szebb – vagyis, mivel száraz kakára emlékeztető luxuszsákmányról van szó:  rondábbnál  rondább – szarvasgombákat a főváros talajból. Nem is akármilyen, hanem háztartási és építkezési hulladékban feltűnően gazdag talajból. 

Magyarország legmenőbb szarvagombásza egyszer azt magyarázta nekem, hogy a feladatra egyaránt alkalmas disznó és kutya közül azért az utóbbi terjedt el gombászállatként, mert az előbbi, a kutyával ellentétben, nemcsak megtalálni, hanem megenni is szereti a szarvasgombát. Emiatt van, hogy kutya helyett  tradicionálisan sertéssel dolgozó olasz szakemberek városi környezetben a hiányzó ujjaikról ismerhetők fel. 

Vinni ehhez képest annyira imádta a zsákmány izét, hogy ha Gál nem ért oda időben, vagyis 1-4 másodperccel a lelkes farokjelzés után, a gurmé tacskó már meg is rágta a gombát. 

A szűk órás mászkálás meggyőzően bizonyította, hogy a tacskós szarvasgombavadászat szép jövő előtt álló luxushobbi, így a sajtógombászás PR-szagú befejező részéről, vagyis a szarvasgombával feldobott Zing-burgerek kóstolójáról inkább leléptem, és visszajöttem a szerkesztőségbe. 

De hogy se mi, se az olvasók ne maradjanak gurmé értelemben vett tanulság nélkül, a szerkesztőségi konyhában azon melegében összeállítottam néhány echte budai szarvasgombás fogást.

Plankó riporter éppen belefogott volna a fővárosi bérből és fizetésből élők klasszikus ebédmenüjébe, a rántott patkányba csirkemellbe majonézes krumplisalátával.

Ebből egyetlen mozdulattal csirke á la viennoise szarvasgombás-majonézes salade de pommes de terre-relt varázsoltam. 

Plankó riporter olyan arccal bámulta, mint Kövér László Elton Johnt, aztán megkóstolta, ami után már úgy nézett, mint a házelnök, mikor már csak mosh pitelés közben jött rá, hogy a Szent Efrém férfikórus helyett tévedésből a Bronski Beatre vett jegyet. Majd azt mondta, hogy nem érez semmit. Embert ilyen gyorsan nem láttam még emóssá válni, ezért inkább Czinkóczi riporter franciasalátájához fordultam.

Egyetlen mozdulat, és már át is varázsoltam szarvasgombás salade anglaise-zé. Sajnos fanyelvűekkel vagyok kénytelen együtt dolgozni, mert ő is ridegen reagált.

Ez sem szegte persze a kedvemet, hiszen eddigre már összeállítottam egy szarvasgombás gyrost magamnak.

Ez a fúziós fogás igen látványos, de ízvilágát tekintve csak annyira tér el egy prosztó gyrostól, mintha egy faforgácsot tettem volna rá, mivel mindent-bele ízesítésű volt, így chiliszósz ízén kívül természetesen nem éreztem semmi mást.

Ideje volt áttérni a desszertekre.

A legnagyobb meglepetést egyértelműen a Haribo Süße Mäuse szarvasgombával okozta. Az ismert habcukoregér budaizált verziója ugyanis pont olyan ízű, mint egy valódi egér.

A molekuláris konyha bűvöletében alkottam meg a következő tányérdesszertet, vagyis az újfehértói mentol ízű szőlőcukor pasztilla szarvasgombával-t.

A gomba roppanósságát remekül ellenpontozza a lassan olvadó-puhuló cukor csintalan mentolossága. A végén pedig, hogy a mi olvasóink se maradjanak úri burger nélkül, összedobtam egy Trolli miniburgert szarvasgombával. 

Ez váratlanul vad, fantáziadús és elgondolkodtató fogásnak bizonyult, amiben a gomba nemes aromáját csintalanul savanyú és megejtően őszinte bogárízű rétegek emelik a harmadik Michelin-csillag magasságába.

Budai jó étvágyat mindenkinek!