Két mondat Kertész Imre születésnapjára

Talán a kedvenc könyvem a Kaddis a meg nem született gyermekért, a ma 90 éve született Kertész Imre mindent magával rántó monológja, amely oly módon szervezett, akár egy zenemű. Tulajdonképpen bárhol bele lehet hallgatni, de kezdjük az első és a második bekezdés nyitómondataival:

„Nem!” – mondtam rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt – szellemeskedem, ha ugyan szellemességnek tekinthető ez, vagyis ha a csupasz, siralmas igazság szellemességnek tekinthető –, mesélem tehát a velem szemközt haladó bölcselőnek, miután ő is, én is megtorpantunk a fogyatkozó és a betegségtől, talán tüdővésztől, szinte hallhatóan ziháló bükkerdőben, bükkösben, vagy minek is nevezzem: bevallom, esendően tudatlan vagyok a fákat illetően, egyedül a fenyőt ismerem fel rögtön, a tűlevelei okán, no meg a platánt, mivel azt szeretem, és amit szeretek, még ma is, még ellenösztöneimmel is felismerem, ha nem is azzal a mellbevágó, a gyomrot ökölbe szorító, ugrásra kész, felvillanyozó, úgyszólván ihletett ráismeréssel, ahogyan arra ismerek rá, amit gyűlölök.

És:

„Nem!” – üvöltötte, vonította bennem valami, rögtön és azonnal, amikor a feleségem (egyébként már rég nem a feleségem) először kerített szót róla – rólad –, és szűkölésem csak lassan, tulajdonképpen, igen, hosszú-hosszú évek múltán csitult bennem valami mélabús világfájdalommá, akár Wotan tomboló haragja a nevezetes búcsú során, mígnem, mintegy az elfúló vonósszólamok ködképeiből, lassan és rosszindulatúan, akár valami lappangó betegség, mind határozottabb körvonalat öltött bennem egy kérdés, és ez a kérdés te vagy, pontosabban én vagyok, de általad kérdésessé téve, még pontosabban (és ezzel nagyjából doktor Obláth is egyetértett): az én létezésem a te léted lehetőségeként szemlélve, vagyis én mint gyilkos, ha a pontosságot a végletekig, a képtelenig akarjuk fokozni, és némi önkínzással ez meg is engedhető, hiszen, hál’ isten, késő, mindig is késő lesz már, te nem vagy, én pedig teljes biztonságban tudhatom magam, miután ezzel a „nemmel” mindent romba döntöttem, porrá zúztam, mindenekelőtt is balsikeres, rövid életű házasságomat – mesélem – meséltem – doktor Obláthnak, a bölcsészettudományok doktorának, azzal a szenvtelenséggel, amelyre ugyan sosem tudott megtanítani az élet, de amit mégis meglehetősen gyakorlottan gyakorolok most már, ha föltétlenül szükséges.

(via DIA)

Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.