A kilencvenes évek elején a svájci Bruno Manser volt a világ egyik leghíresebb környezetvédő aktivistája, miután gyakorlatilag egyedül képes volt arra, hogy a nyugati közvélemény figyelmét a borneói Sarawak államban zajló őserdőirtásokra irányítsa. Manser, aki kiugrott alpesi pásztorból lett a világ másik felén élő őslakos közösség tiszteletbeli tagja, idővel a malajziai kormány esküdt ellenségé is vált. 

Ma már valószínűleg kevesen emlékeznek rá, de volt pár év, amíg a borneói őserdők ügye tényleg az egyik kiemelt globális környezetvédelmi ügy volt: nemzetközi bojkottfelhívások, Károly herceg és Al Gore által támogatott kampányok és hatalmas médiafigyelem követett mindent, ami ezekben az erdőkben történt. 

A nyugati sajtóban a svájci Tarzannak is nevezett Manser életéről idén egy könyv és egy film is megjelent, és hosszan írt elképesztően kalandos életéről az ismert ázsiai tudósító, Richard Lloyd Parry is a London Review of Booksban. 

link Forrás

A svájci tehénpásztor az őserdőben 

Manser hat éven át, 1984 és 1990 között élt együtt a világ egyik utolsó, a külvilágtól még mindig elzárva élő törzsével, a penanokkal. És teljesen beilleszkedett: ugyanolyan ágyékkötőt hordott, mint a törzs vadászó tagjai, rászokott a kígyó és majomhúsra, és segített elejteni is az állatokat mérgezett nyilak és köpőcső segítségével. 

A Svájcból az őserdő közepére költöző férfi története már ennyiben is érdekes lett volna, de ugyanebben az időszakban egyre hevesebb tempóban kezdték el fakitermelő vállalatok kivágni a borneói őserdő fáit, nemcsak rengeteg állatfaj otthonát, de a penan törzs lakhelyét is veszélyeztetve. Manser a malajziai faipari óriásvállalatok elleni harc legismertebb alakja lett, miközben a malajziai kormány hajtóvadászatot indított ellene. 

Manser 1954-ben született Bázelben, és kezdetben nem sok minden utalt arra, hogy egykor majd nemzetközileg is ismert környezetvédő és őslakosaktivista lesz. Apja egy vegyi üzemben dolgozott, és Parry által idézett visszaemlékezések szerint kemény kézzel nevelte fiát. Aki iskolásként vonzódni kezdett a korszak hippimozgalmai iránt, hogy aztán 19 évesen a gyakorlatba is átültesse, amiről addig csak olvasott: ekkor három hónap börtönre ítélték, mert nem volt hajlandó részt venni a kötelező katonai szolgálatban. Bírósági feljegyzések szerint az ügyében eljáró bíró is arra jutott, hogy Manser számára a materiális javak nem olyasvalamik, melyeket megérdemelnék a védelmet és a szolgálatot. 

A börtön után az orvosi egyetemet kezdte el, de nem sokáig bírta, nem sokkal később már az Alpokban volt, ahol tehénpásztornak állt. Pár év után váltott a birkákra, és ekkor kezdett el részletes naplót is vezetni, amit aztán élete végéig folytatott, sokat segítve így az életrajzíróinak. Ezekből az írásokból tudni, hogy mennyire nem találta helyét a modern nyugati világban. Önként vállalt magánya nem töltötte el boldogsággal, de közben nem vágyott arra sem, hogy másokkal legyen együtt, párkapcsolatot sem akart. Tíz év telt el így a hegyek között, mire úgy döntött, hogy elég volt: tovább akart állni, egy olyan helyre, ahol az emberek még közelebb élnek a természethez.

Parry idézi Manser egykori barátját, a svájci újságíró Ruedi Sutert, aki szerint Manser csak olyan helyet tudott elképzelni magának, ahol nincs jelen semmiféle állam, és ahol nem jelent fenyegetést az atomháború veszélye. Így esett a választása a dzsungelre. Amit ugyan a visszaemlékező barátjai szerint előzetesen nem gondolt alaposan végig, de amikor már ott volt, teljes mellszélességgel beleállt: tényleg elment az ázsiai őserdők utolsó vadászó-gyűjtögető törzséhez, és megpróbált beilleszkedni. 

A penanok kisebb közösségekben éltek, pár tucatnyian egy helyen, és gyakran váltogatták lakhelyüket az erdőben, attól függően, hogy mennyi elejthető vad akadt a környéken. Feljegyzések szerint a penanok kezdetben gyanakodva figyelték a férfit, de idővel befogadták maguk közé. Manser megtanulta a nyelvüket, és közben amatőr antropológiai megfigyeléseket is tett, melyeket folyamatosan lejegyzett. Ezek szerint Manser úgy látta, hogy a törzs tagjai persze tudtak a nem túl távoli civilizációról, de az leginkább csak taszította őket: úgy vélték, hogy az erdőben megvan mindenük. 

Ez azonban törékeny biztonságnak bizonyult: a három ország által osztottan birtokolt Borneón a kilencvenes évekre egyre nagyobb gond lett az ipari léptékű erdőirtás: mint Parry írja, a Malajziához tartozó Sarawak államban pár évtized leforgása alatt sokszorosára nőtt az évente kitermelt fa mennyisége, és a fakivágási engedélyeken az állam vezetője, Abdul Taib Mahmud rokonai és barátai osztozkodhattak. A rengeteg kitermelt fa (1991-ben már évi 19,4 millió köbméter) jelentős része külföldre került: sok országnak olcsóbb volt megvásárolni Borneóról a faanyagot, mintha otthon termelték volna ki. 

Az erdőirtások alapjaiban lehetetlenítették el a penanok életét, ugyanis nem csak a fák lettek oda, de a munkálatok miatt a törzs számára élelemként szolgáló állatok is elmenekültek. Mint Parry írja, 

Sarawakban több százmillió éve létezett őserdő, míg most negyven év alatt a 90 százalékát kiirtották, hogy a faanyagokat tajvani, dél-koreai és japán építkezéseken használják fel. 

Az őserdőben nemcsak a penanok, de más törzsek is éltek. Az őket összefogó szövetség tagjai környezetvédők és civil szervezetek segítségével megpróbáltak tárgyalni a fakitermelő vállalatokkal, indítottak petíciókat is, nem sok sikerrel. Végső elkeseredésükben ők is próbáltak fakivágási engedélyeket szerezni, hogy ezek birtokában ne vágják ki a fákat, de kérelmüket elutasították. Nem maradt más eszközük, csak a nyílt ellenállás: az erdei utakon barikádokat emeltek, megakasztva a gépek munkáját. A kezdeti akciók sikeresek voltak, cikkek is születtek róla a világsajtóban, elsősorban Mansernek hála, aki folyamatosan küldözgette a beszámolókat Svájcban élő újságíró ismerőseinek. 

A borneói erdőirtások ügye nyomán végül az Európai Parlament elfogadott egy határozatot, amely a malajziai faimport leállításáról szólt. Közben a Parry által felidézett források szerint Manser próbálta magát a háttérben tartani, de nem sok sikerrel: a régióba érkező újságírókat általában sokkal jobban érdekelte az ő személye, mint a helyi törzsek küzdelmei. Ez pedig kapóra jött a malajziai kormánynak is, amelyik úgy tudta beállítani a történteket, mint egy külföldi ügynök felforgató tevékenységének eredményét. 

Talán túlságosan is beilleszkedett

Mansert 1986-ban tartóztatták le, egy törzsi vezetők által kezdeményezett gyűlésen, ahol a fakivágások leállítását követelték. Az egyik résztvevő egy szabadnapos rendőr volt, aki őrizetbe vitte, és berakta a terepjárójába. Az autóból egy hídon kifogyott a benzin, és míg a rendőr kiszállt, hogy felöltse a tankot, Manser a vízbe vetette magát és megszökött. Ugyanabban az évben még egy rajtaütést megúszott: egy malajziai újságíró kereste fel, aki a gyanú szerint beépített ember lehetett, mert távozása után nem sokkal rendőrök ütöttek rajta a környéken, de Manser el tudott tűnni az őserdőben. 

Barátai visszaemlékezése szerint Manser mindig kereste a veszélyt, az Alpokban is rendszeresen biztosítás nélkül vágott neki a sziklák megmászásának. Egyik barátja szerint Manser egyszer azt mondta neki, hogy ha a halál nincs közeledben, akkor nem élvezheted az életet sem. Ez a szemlélet hajtotta akkor is, amikor mindenféle óvintézkedés nélkül nekivágott a dzsungelnek, hogy a helyi törzs tagjává válhasson. Naplóiból látni, hogy sokszor tényleg közel volt a halálhoz: kapott súlyos mérgezést, amikor egy rendkívül mérgező növényből fogyasztott, és előfordult, hogy vadon élő elefántok taposták majdnem halálra, csak azért, mert barátkozni próbált velük. Rajongott a kígyókért, előfordult, hogy csak úgy felkapta a földön felé kúszó hüllőt. Természetesen ez is majdnem az életébe került: 1989-ben napokig súlyos láztól szenvedett erdei kunyhójában, miután megmarta egy gödörkésarcú vipera. Parry szerint ez az egyetlen szakasz Manser naplóiban, amikor érezhetően tényleg megijedt a lehetőségtől, hogy meghalhat. Végül saját magát műtötte meg, horgászhoroggal és egy bozótvágó késsel távolította el lábából a mérget. 

Ekkoriban svájci barátai már egyre jobban aggódtak Manser egészségéért: egyre többen voltak, akik úgy látták, hogy önpusztító hajlama sokkal nagyobb veszélybe sodorhatja a borneói őserdőben, mint amit már megszoktak tőle Svájcban. Egyikük végül elkezdte rábeszélni, hogy térjen haza, és meglepetésükre Manser azonnal igent mondott, és visszatért Bázelbe. 

A következő időszakban a nyugati sajtóban Manser a borneói őserdők elsőszámú nagykövete lett. Már távolból küldött levelei is nagy hatást váltottak ki, de most, hogy testközelből is meg lehetett csodálni a vadon élő svájci férfit, az újságírók és tévéstábok folyamatosan szerepeltették, Manser pedig szenvedélyesen tudott érvelni az őserdők védelmének szükségességéről. Fő üzenete az volt, hogy senki ne vásároljon őserdőkből származó faanyagot és pálmaolajból készült termékeket, és mindenki inkább helyben előállított dolgokat szerezzen be magának, vállalva akár a magasabb árat is. 

Parry szerint Manser amennyire jó szónok volt, annyira csapnivaló követ: túl naiv és bizakodó volt, azonnal hitt a politikusok hangzatos ígéreteinek, miközben nagyon kevés konkrétumot tudott elérni náluk. De nem is a tárgyalás volt a fő eszköze, hasonlóan a dzsungelhez, a nyugati országokban is a látványos megoldásokat kereste. A londoni G7-es csúcs idején kikötötte magát egy lámpaoszlophoz, a riói Földtalálkozón ejtőernyővel ugrott ki egy gépből, míg Brüsszelben egy százméteres toronyra mászott fel, hogy kifeszítsen egy tiltakozó transzparenst. 1993-ban pedig hatvan napos éhségsztrájkot tartott, hogy így vegye rá a svájci államot, ne importáljanak többet trópusi faárut. 

Ugyan a svájci közvélemény lelkesen követte Manser tiltakozó akcióját, az mégsem járt sikerrel: Parry szerint elsősorban azért nem, mert Svájc ebben az időben rengeteg fegyvert adott el Malajziának, és a kormány nem akarta veszélyeztetni ezt a bevételi forrást. Így tiltakozásával végül annyit ért el, hogy kötelező lett feltüntetni, honnan származik a kereskedelmei forgalomba kerülő faanyag, de az importtilalmat nem vezették be. 

Nagyon jellemző Manser személyiségére az az interjú, amit ekkor adott, és melyben őszinte naivitással beszélt arról, hogy a politikusok nem őszinték: személyesen megérinti őket az ügy, és négyszemközt abszolút támogatásukról biztosítják, majd mégsem tesznek semmit a nyilvánosság előtt. 

A modern világ működését szemlátomást egyáltalán nem ismerő Manser egyre vakmerőbb trükkjeivel és ötleteivel a legrégebbi szövetségeseit is elidegenítette. Fejébe vette például, hogy ejtőernyővel beugrik Sarawak állam miniszterének kertjébe, hogy ott egy bárányt adhasson át az államminiszternek, túllépve így a konfliktusukon. Azt találta ki, hogy a miniszter a személyében biztos örülne egy tanácsadónak, hiszen így nemzetközileg is az esőerdők megmentőjeként tetszeleghetne. Végül tényleg ki is ugrott a gépből, kezében egy plüssbáránnyal, de a nagy találkozó elmaradt: a palota kertjébe érkezve letartóztatták, és az első gépen visszaküldték Svájcba. 

Nemlétező dzsungelromantika 

A kilencvenes évek végére egyre kiábrándítóbb lett a helyzet: az erdőirtások folytatódtak, az esőerdő eredeti területének mintegy 85 százalékát kiirtották, a megmaradt nomád törzseket pedig kivásárlások révén egymás ellen fordították. Manser úgy érezte, hogy vissza akar menni, folytatni a harcot a favágók ellen. 2000-ben vissza is tért Borneóra, de hogy utána mi történt vele, azt a mai napig rejtély. 

Parry 2001-ben utazott el Sarawakba, hogy Manser nyomába eredjen. A penanok ekkor már egy éve nyomoztak eltűnt svájci barátjuk után, nem sok eredménnyel. A penanok ekkor már folyamatos vándorlásra voltak kényszerítve, rendkívül kezdetleges táboraik csak pár hétig álltak valahol, utána menniük is kellett tovább. 

És életkörülményeikben volt valami, ami Parryt is meglepte: a penanok, így, hogy elveszítették a hozzáférésüket az erdőhöz, már csak rendkívül szegény földönfutóknak tűntek. A helyzet rendkívül kínos lett a malajziai kormány számára. 

Az országot 1981 és 2003 között, illetve 2018 óta ismét vezető Mahathir Mohamad nyíltan is beszélt arról, hogy semmiféle romantikus nincs ezekben a gyámoltalan, félig éhező emberekben, és hogy a kormány nem fog elnézést kérni, amiért javítani akar az életkörülményeiken. Mahathir 1992-ben Mansernek is levelet írt, kiemelve, hogy az arrogancia csúcsa szerinte, hogy a világ legmagasabb életszínvonalát biztosító országból érkező férfi azt javasolja a penanoknak, hogy éljenek továbbra is kukacokon és majmokon a nyomorult kunyhóikban, kitéve mindenféle betegségeknek. A miniszterelnök levele szerint Mansernek el kéne felejtenie, hogy a fehér emberek dolga eldönteni, hogyan éljen a többi ember a világban. 

Mint Manser egy másik életrajzírója, Carl Hoffman írta, a svájci férfi leginkább meg akarta állítani az időt, és a penanokban egy múlt nélküli, a természettel tökéletes összhangban élő emberi közösséget látott. Csakhogy ez egy elég naiv kép volt: Parry idézi azokat az antropológiai kutatásokat, melyek jelentősen árnyalják a penan törzs és a dzsungel viszonyát. Ezek szerint a penanok csak pár évszázaddal ezelőtt húzódtak be az őserdőkbe, menekülve más, agresszívabb törzsek elől, ám ekkor sem voltak teljesen elszigetelve: fontos kereskedői lettek a gyarmatosítás előtti Borneónak, a dzsungelben fellelhető javakat hordtak ki a kívül élőknek. 

Ez pedig jelentős presztízst is tulajdonított nekik, és amikor a 19. században a fehér rádzsákként ismert brit Brook-család gyakorlatilag magángyarmatosította Sarawakot, akkor olyan szabályokat hoztak, melyek védelmet nyújtottak a nomádoknak. Antropológusok szerint ezért a penanok számára a fehér gyarmatosítás ideje egy visszavágyott kor volt, és ez segíthetett a fehér Manser számára is, hogy elfogadtassa magát a törzzsel. Parry szerint ez a történelmi kontextus segíthet megmagyarázni azt is, hogy miért váltott ki Manser megjelenése ennyire zsigeri reakciókat a malajziai kormányból: számukra a svájci férfi épp a gyarmatosítás, a nemzeti függetlenségre leselkedő veszély megtestesítője volt. 

Pár évvel ezelőtt Hoffman is a szigetre utazott, szintén azért, hogy Manser nyomába eredjen. Mint írta, 20 milliárd dollár értékben vágtak ki fákat az állam területén, mégsem sikerült még rendes utakat, iskolákat, vezetékes vizet építeni a környező településekre. A helyzet nem sokat változott 2000 óta, amikor Manser májusban az egyik helyi, útnak csak nagy jóindulattal nevezhető szakaszon utazott, majd örökre eltűnt. Penan nyomkövetők később próbáltak ráakadni, de nem jártak sikerrel, a nyomok az útról a sűrű dzsungelbe vezettek, azon belül pedig egy pontra, ahova a nyomok alapján Manser újra és újra visszatért. 

Eltűnésének rejtélye azóta foglalkoztatja a helyi és svájci barátait is. 2001-ben még a leggyakoribb feltételezés az volt, hogy végzetes balesetet szenvedhetett, ami persze egy dzsungelben egyáltalán nem elképzelhetetlen. Ugyanakkor Parry szerint azt nehéz elképzelni, hogy 19 év alatt hogy ne került volna elő semmiféle nyom utána, például a 25 kilós hátizsákja. 

A penanok között a legelterjedtebb elképzelés, hogy Mansert meggyilkolták. A fakivágások ellen tiltakozó helyieket korábban is több alkalommal támadták meg felbérelt verőemberek, tudni több gyilkosságról is. 2000-ben lehetett ismert volt az is, hogy Manser vissza fog térni Borneóra, és a helyi törzsek tagjai szerint katonai helikopterek cikáztak ebben az időszakban az égen. Parry szerint ugyanakkor a malajziai kormányra nem lett volna jellemző , hogy jól ismert külföldi aktivistákra vadásszon. Főleg azért, mert 2000-ben pontosan láthatták, hogy ezt a csatát megnyerték, a kivágandó erdők jelentős részét ugyanis feldolgozták már ekkorra. 

Parry elmondása szerint 2001-ben még mindenki azonnal elvetette az öngyilkosság lehetőségét: Manser túlságosan szerette idős anyját, illetve barátnőjét, akivel gyerekvállaláson gondolkodtak. De ahogy teltek az évek, és lett egyre rejtélyesebb az eltűnése, közeli barátai is elbizonytalanodtak. Svájcba visszatérve Manser érezhetően feszültebb, idegesebb volt, a penanok ügye nem hagyta nyugodni, alig tudott aludni, és közben kudarcnak ítélte saját szerepét is, amiért nem tudta megállítani a fakivágásokat. Mint barátai mesélik, külön csalódás volt számára, hogy amikor beejtőernyőzött az államminiszter udvarába, nem hurcolták meg és nem állították bíróság elé, hanem egyszerűen vettek neki egy elsőosztályú repülőjegyet és hazaküldték. 

Utolsó elutazása előtt több régi barátját is megkereste, köztük egy volt barátnőjét, akivel évekkel korábban szakított. Korábban sosem tett hasonlót, és Parry elmondása szerint utólag többen mondták azt, hogy ekkor úgy érezték, sosem fogják többet viszontlátni. 

2005-ben, számos sikertelen kutatóexpedíció után, egy bázeli bíróság halottnak nyilvánította, 2010 májusában pedig, eltűnésének tizedik évfordulóján 500 ember részvételével búcsúztatták el a svájci városban.