Közel fél évszázaddal az eredeti megjelenése után végre magyarul is olvasható az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hatású etikai műve, Peter Singertől Az állatok felszabadítása. A könyv egy sodró lendületű, de végig a racionalitás hangján szóló szöveg arról, hogy egyáltalán nincs rendben, ahogy az állatokkal bánunk, és az erkölcsileg helyes döntés az, ha elkezdünk változtatni ezen. 

Peter Singer évtizedek óta az egyik legbefolyásosabb ausztrál gondolkodó, az erkölcsfilozófia tán legnagyobb sztárja (jó példa erre, hogy nem sok erkölcsfilozófusnak van több ezer követős Instagram-oldala, melynek születéséről aztán külön cikket ír a New Yorker), a Princeton és az University of Melbourne professzora. 

Munkáiban az utilitarizmus hagyományaihoz kapcsolódva ír arról, hogy olyan etikára van szükség, amely a legtöbbeknek a legtöbb jót nyújtja. Csakhogy nála a legtöbbek meghatározásához túl szűk halmaz az ember, szerinte ugyanis nincs jogunk azt állítani, hogy egy élőlény morális státusza attól függ, hogy milyen fajhoz tartozik. E megközelítés szerint az egyenlőség nem intelligencia, erkölcsi érzék vagy mondjuk a fizikai erő függvénye, azaz nem tényeken alapul, hanem erkölcsi eszmény. 

És Singer szerint az a megközelítés, amelyik kitünteti a többi élőlény közül az embert, pusztán azért, mert ember, a fajizmus (szpécieszizmus) megnyilvánulása. A fajizmus Singer szerint ugyanolyan logika szerint működik, mint a rasszizmus vagy a szexizmus, csak míg a nyugati társadalmakban ez utóbbi két megközelítés visszaszorítására nagy hangsúly jutott és sikerült is eredményeket elérni, a fajizmus kérdése sokkal kevésbé volt szem előtt és jóval inkább része mindannyiunk gondolkodásának. 

Az állatok felszabadításának kulcsgondolata, hogy erkölcsileg felelős lényekként törekednünk kell az olyan életre, amely a lehető legtöbb jót és a lehető legkevesebb szenvedést okozza másoknak. És e másokba bizony mindenki bele kell tartozzon, aki képes érezni az örömöt és a szenvedést: Singer alapvető állítása, hogy egy lény morális státusza egyedül az érzékelőképességétől függ, és akinek tudunk ilyet tulajdonítani, annál egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan bánunk vele. Hogy az állatvilág nagyon jelentős része képes érzékelni a fájdalmat, azt ma már nem nagyon vitatja senki, de azért Singer bőven hoz a mindennapi életből és a biológiai kutatások területéről is példákat, melyek ezt igazolják. 

Ne tégy olyat egy majommal, amit nem tennél egy csecsemővel 

Az eddig leírtakkal szembeni egyik alapvető, zsigeri ellenvetésünk az lehet, hogy a legtöbbünk már rég ebben a szellemben éli az életét, és nem ártunk az állatoknak: támogatjuk a környezetvédelmet, mélyen elítéljük azokat, akik macskákat kötnek fel a fákra, felháborodva fogadjuk, ha orvvadászok oroszlánokat lőnek le és eszünkbe se jutna belerúgni a szembejövő kutyákba. 

Csakhogy Singer szerint ez nem sokat ér, mert lehet ugyan, hogy közvetlenül nem bántjuk az állatokat, de mérhetetlenül sok szenvedés okozói vagyunk az életmódunk által. Az emberi civilizáció terjedésével alapvetően alakult át a világ is: a vadon élő állatok szinte mindenhol visszaszorultak, egyedszámuk meredeken zuhant, és a ma élő és érző állatok döntő többsége már az emberek felügyelete, az emberi igények kiszolgálása miatt létezik, jellemzően rettenetes körülmények között.

Az állatok felszabadítása 2015-ös újrakiadásában Yuval Noah Harari írt előszót, és ez helyet kapott a most megjelent magyar kiadásban is. Harari itt arról ír, hogy a nagyüzemi állattartás, ha az okozott szenvedés mértékét nézzük, napjaink egyik legsürgetőbb etikai kérdése.

„Képzeletünkben az oroszlánok, az elefántok, a bálnák és a pingvinek népesítik be a Földet. Igen, a National Geographic csatorna, a Disney-filmek és a gyerekmesék ezt a képet tárják elénk, ám a tévéképernyőn túl, a való életben az az állatvilág már a múlté. Mai világunkban 40 ezer oroszlán és egymilliárd házi sertés, 500 ezer elefánt és 1,5 milliárd szarvasmarha, 50 millió pingvin és 20 milliárd csirke él.” – írja Harari, aki szerint az ember diktálta változásokhoz evolúciós szempontból lehet, hogy a haszonállatok tudtak a legsikeresebben alkalmazkodni, de közben ezeknek az állatoknak az egyéni szenvedése óriási, és a technológiai fejlődéssel párhuzamosan csak növekszik.

Singer könyvében két horrorisztikus fejezetet szán annak, hogy megmutassa, milyen szenvedéssel járnak az állatkísérletek és a nagy léptékű mezőgazdasági állattartás. Ehhez ráadásul nem is állatvédő aktivisták anyagait veszi alapul, hanem az állatkísérleteket bemutató orvosi publikációkat, illetve az állattenyésztő cégek bemutatkozó anyagait. 

Az állatkísérletek mellett az egyik visszatérő érv, hogy ezekkel az emberiség számára létfontosságú felfedezésekhez lehet eljutni. De Singer rengeteg szempontot mozgat meg azért, hogy megmutassa, miért fals ez az állítás. Ebben a fejezetben az orvosi publikációkból vett rengeteg, szenvedő állatokról szóló leírás önmagában is nehéz olvasmány, de még nehezebbé teszik a rendre visszatérő kutatói értékelések, melyek szerzői arra jutnak, hogy a különféle emlősök szisztematikus kínzásától igazából nem is lehetett érdemi eredményeket várni. 

Singer szerint a 19. századtól kezdve a nyugati országokban kialakult egy kutatói környezet, ahol az állatok kínzásával (megvágásával, felhevítésével, megvakításával, áramütésével) járó  kísérletek teljesen magától értetődőnek tűntek és kutatások sokaságában vetették alá kegyetlen eljárásoknak az állatokat bármiféle sürgető igény vagy komoly tudományos felfedezésének ígérete nélkül. A publikációkényszer, az állatkísérleteket kiszolgáló cégek okozta gazdasági nyomás, az évtizedes rutinnal elsajátított érzéktelenség mind ebbe az irányba hatott. 

Ennek lett az eredménye Singer szerint, hogy a kutatók (és nem csak az egészségügyben, de például a kozmetikumok tesztelésénél is) évente több millió alkalommal úgy okoztak fájdalmat, hogy a leghalványabb reménye sem volt a hasznos eredményeknek. Azt Singer sem zárja ki, hogy lehetnek olyan esetek, ahol az állatokon történő kísérletezés fontos lehet. De szerinte morálisan az a helyes, ha ekkor kitörünk a fajizmus csapdájából: könyvének legprovokatívabb része az, ahol Singer arról ír, hogy akkor lehet elfogadható egy állatkísérlet helyeslése, ha valaki elfogadná, hogy ugyanazt a beavatkozást egy hat hónapos árva csecsemőn vagy egy agykárosodott emberen is elvégezzék. 

Ha valaki ezt nem tartja elfogadhatónak, azt Singer szerint a fajizmus vakítja el, mivel minden okunk megvan feltételezni, hogy egy kutya vagy egy majom jobban tudatosítja magában a fájdalmas beavatkozást, mint egy csecsemő. Singer hangsúlyozza, hogy ez nem jelenti azt, hogy amikor olyan helyzetbe kerülnénk, hogy egy csecsemő vagy egy kutya élete között kell választanunk, akkor ne lenne helyes a csecsemő életét megmenteni. De ha nem vagyunk ilyen kizárólagos döntési helyzetben (és általában nem vagyunk), akkor viszont érdemes szem előtt tartanunk, hogy végletesen fajista álláspont az, amelyben az élethez való jog határvonala épp a mi fajunk határvonalával párhuzamosan halad. Singer könyvében számos hasonlóan provokatív felvetést szed össze, és a logika mögöttük mindig ugyanaz: aki komolyan veszi a moralitást, annak meg kell próbálnia kirekesztenie az életéből a fajizmust. 

Elengedni a húst 

Az állatok felszabadítása 1975-ben jelent meg, és éppen a könyv keltette jelentős hullámok hatására is, de az állatkísérletek terén sok változás történt azóta: sok országban szigorodtak a törvények, számos gyógyszeripari és kozmetikai gyártó vállalta fel, hogy többet nem végeznek ilyen kísérleteket. Erre maga Singer is kitér a magyar fordítás alapjául szolgáló, 2002-es átdolgozott kiadásban, de bármennyire is örül ezeknek a fejleményeknek, elégedettségről azért bőven nincs szó. 

Elsősorban azért, mert a másik nagyon jelentős szenvedéseket okozó tényező, a nagyüzemi állattartás egyáltalán nem szorult vissza. Singer szerint a legtöbbünknek nagyon kevés fogalma van arról, hogy milyen folyamatok állnak a hús mögött, amit aztán elfogyasztunk, vérrel például szinte alig találkozunk, és amikor az állattartás és a farmok kerülnek szóba, sokunknak még mindig a gyerekkorunkból származó képek ugranak be, tágas réteken békésen legelésző állatokkal. 

De a mai hústermelésnek semmi köze nincs már ehhez a világhoz: itt az állatok mintha gépek lennének, melyek az olcsó takarmányt drága hússá alakítják, írja Singer, és ebben a rendszerben egy újításnak akkor van helye, ha javítja a konverziós arányt, olcsóbbá teszi az átalakítást. Ennek következtében az elmúlt évtizedekben a húsukért tartott állatokat egyre nagyobb tömegekben zsúfolták össze egyre kisebb helyekre. És a húsipar úgy képes mérhetetlen szenvedéseket okozni, hogy közben az állatok továbbszaporodását nem veszélyezteti. 

Harari az előszavában írja erről, hogy „a probléma forrása, hogy a háziállatok olyan fizikális, érzelmi és társas szükségleteket örököltek vadon élő őseiktől, amelyek a mezőgazdasági telepeken feleslegesek. Az állattenyésztők megszokásból figyelmen kívül hagyják ezeket a szükségleteket, és ez gazdasági értelemben nem kerül nekik semmibe. Apró ketrecekbe zárják az állatokat; megcsonkítják a szarvaikat és a farkukat; elválasztják egymástól az anyaállatokat és az utódaikat; szelektíven tenyésztenek torzszülötteket. Az állatok leírhatatlanul szenvednek, de életben maradnak és sokasodnak”. 

Singer szerint nem kegyetlen emberek gonosz tetteiről van itt szó, hanem arról, hogy a fajizmus működése miatt nem is gondolunk arra, milyen szenvedést okozunk más élő lényeknek. Ezzel sokáig ő maga sem volt tisztában, a hetvenes években egy baráti vacsora közben világosította fel vegetáriánus ismerőse, hogy miért nem eszik húst, és ez a beszélgetés változtatta meg Singer gondolkodását is. 

Könyve nem meglepő módon a vegetarianizmus, később pedig a veganizmus fontos hivatkozási pontja lett, és érthető, hiszen Singer tényleg arról ír, hogy akkor cselekszünk erkölcsileg helyesen, ha kerüljük a hús fogyasztását. Elképzelhető ugyan, hogy tudunk olyan húsból enni, ami szabadon tartott és természetes körülmények között elhunyt állatból származik, de áltatni nem szabad magunkat: nem lehet állatokat táplálkozási célra nagy tömegben úgy tartani, hogy az ne okozzon nekik jelentős szenvedést. 

„Ha valaki tiltakozik a spanyolországi bikaviadalok, a dél-koreai kutyahúsevés vagy a kis fókák kanadai leölése ellen, de továbbra is megeszi azoknak a tyúkoknak a tojásait, akik ketrecbe zsúfolva élik le az egész életüket, a borjaknak a húsát, kiket elszakítottak az anyjuktól, megfosztottak természetes táplálékuktól és annyi helyük sincs, hogy kinyújtott lábbal lefeküdjenek, az pont olyan, mintha tiltakoznánk a dél-afrikai apartheid ellen, de közben megkérnénk a szomszédot, hogy ne adja el a házát feketéknek” – írja erről Singer, aki persze tudja, hogy rendkívül komoly társadalmi-kulturális akadályai vannak egy ennyire radikális életmódváltásnak. 

Ugyanakkor a kétezres évek kezdete óta látni, hogy egyre többen vannak, akik érdeklődni kezdtek a növényi alapú étrend iránt, és az ökológiai válság csak ráerősített erre. Ami érthető is, hiszen Singer már 1975-ben arról írt, hogy a hústermelésre épülő állattartás rendkívüli mértékben megterheli a bolygót: eszetlen tempóban zajló erdőirtások, rengeteg vízhasználat és vízszennyezés kíséri ezt a folyamatot. 

Singer egyfelől óva int a túlzott fanatizmustól: szerinte a húsmentes étrend melletti túl heves kiállással el is riaszthatunk embereket, másfelől viszont mégis úgy látja, hogy a könyvében felsorolt etikai érveket racionálisan végiggondolva nem nagyon lehet más következtetésre jutni, minthogy a modern mezőgazdasági nagyüzemekben nevelt állatok húsának vásárlásától tartózkodnunk kell. 

„Ha egy lény szenved, semmilyen morális igazolást nem találhatunk arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk a szenvedését” – foglalja össze egy ponton Singer sokadszor is könyvének alapállítását, Harari pedig az előszavában arról ír, hogy pár évtizeddel ezelőtt talán még sokat nevetségesnek tartották volna azt az állítást, hogy az állatok a történelmünk első számú áldozatai és hogy az, ahogy az állattenyésztő nagyüzemekben a háziállatainkkal bánunk, az talán a legsötétebb bűn, amit az ember elkövetett a történelme során, de éppen Singer könyve miatt is, ma már sokkal többen vannak, akik felvethetőnek és megvitathatónak tartják ezt a kérdést. 

„Az emberi haladás útján végig, mindenütt halott állatok hevernek” – írja Harari, aki szerint lehetséges, hogy nem mindenki teszi majd magáévá Singer eszméit, de nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy korlátlan hatalmat vívtunk ki magunknak minden más állattal szemben, és épp ezért etikai kötelességünk végiggondolni ennek a könyvnek az érveit és következtetéseit. 

Peter Singer Az állatok felszabadítása magyarul az Oriold és társai kiadónál jelent meg, Garai Attila fordításában.