Ez nem az évtized nagy drámája, csak két színész jutalomjátéka
A katolikus egyházfő kezdőlapján ez az idézet fogadja a látogatót:
„A római pápa mint Péter utóda örök és látható princípiuma és alapja mind a püspökök, mind a hívők sokasága egységének.”
De mi lesz az egymilliárd hívővel, ha az egység örök szimbóluma helyén két egymással vitatkozó pápát talál? Hatszáz éve nem volt ilyen, de XVI. Benedek pápa lemondása óta pont ez a helyzet. A gondolat, hogy a pápa is lemondhat, vagyis ha nagy a baj, akkor lemondatható, még úgy is zavarhoz vezetne, ha Ratzinger bíboros 2013-as ígéretének szellemében a nyilvánosságtól távol élné imádkozásnak szentelt életét.
De mint tudjuk, nem ez történik. Az emeritus pápa továbbra is a Vatikánban él külön palotájában, amelyet lemondása előtt újíttatott fel magának, és ahol rendszeresen találkozhat bíborosokkal vagy a néhány perces sétatávra székelő vatikáni tisztviselőkkel. Továbbra is Szentatyának szólítják, továbbra is hordja Róma püspökének mellkeresztjét és továbbra is nyilatkozik, értékeli saját pápaságát és utódja tevékenységét, irányt mutat az egyháznak. A szívélyes formalitások mellett közvetve vitatkozik is az aktív pápával, kétségbe vonva ezzel Jézus Krisztus helytartójának egyedülálló tekintélyét. Nem véletlen, hanem szükségszerűség, hogy Ferenc pápa egyes kritikusai hozzá fordulnak, mögötte sorakoznak fel. Nem a semmiből jött Matteo Salvini gesztusa, aki olyan pólóval pózolt, amelyen a kétségbeesett Ferenc gúnyképe alá felírták:
IL MIO PAPA È BENEDETTO, az én pápám Benedek.
A két pápa ráadásul radikálisan mást gondol az egyházról: Benedek a hagyományok megőrzése érdekében is szorgalmazza a kisebb, tökéletlenségektől megtisztított egyház ideáját. Nála, ahogy a filmbeli karaktere mondja, „a változás: kompromisszum”. Ferenc viszont a szabályok fellazításával szélesre tárná a kapukat minél több potenciális hívő előtt. E két vízió vetélkedése azonban csak kis szelete a válságnak, amelynek része a katolikus hívők számának csökkenése a nyugati világban, vagy éppen a több országban anyagi és erkölcsi megsemmisüléssel fenyegető gyerekmolesztálási botránysorozat. A világ egyik legrégebbi és legtöbbet szereplő intézménye nehéz időket él, és
a két pápa nem az egység, hanem a megosztottság szimbóluma.
Ez akkora sztori, hogy szinte meglepő, hogy csak most készült belőle film.
Séta a kertben
Aminek első harmada pont olyan, amilyenre optimista pillanataimban számítottam. A Buenos Aires szegénynegyedében haverkodó argentin bíboros megérkezik a II. János Pál halála utáni 2005-ös pápaválasztásra, ahol vele együtt szembesülünk a lenyűgöző díszletekkel, ceremóniákkal és intrikákkal. A német Joseph Ratzingert pápának választják, a reformer outsider, Jorge Bergoglio sokak meglepetésére a második legtöbb szavazatot kapja. Aztán jön
a nagy vita.
A film azt állítja magáról, hogy megtörtént eseményeken alapul, de fő jelenetsora kulisszahasogató fikció. Az elképzelt sztori szerint a lelkipásztori szolgálatában a nyájjal harmóniában élő, de a vatikáni vezetéssel meghasonlott Bergoglio bíboros azért utazik Rómába 2012-ben, hogy benyújtsa lemondását, amit Benedek pápa a tiltakozás jelének vesz, ezért visszautasítja az aláírását. A pápa fényűző nyári rezidenciája, Castel Gandolfo kertjében kezdenek el vitatkozni, hogy aztán Bergoglio ott maradjon éjszakára. A nagy találkozásnak a durva támadások, a teológiai-filozófiai fejtegetések és a bájos személyes gesztusok is részei, ezzel teret adva a két nagyszerű színésznek a tudása csillogtatására.
Anthony Hopkins és Jonathan Pryce az első pillanattól kezdve élettel tudják megtölteni ezeket a karaktereket, nem azt érezzük, hogy két lábon járó álláspontok róják a köröket a palota udvarán. De a tétjét, izgalmát az adja a vitának, hogy a nagyon eltérő egyéniségek túlmutatnak magukon, és az egyházon belüli feszültségeket is felmutatják. Sőt: elsősorban azokat.
Ahogy arra a kiváló amerikai katolikus lap, az NCR kritikusa rámutatott: ezek sokkal inkább az egyházon belüli alapviták, mint a két pápa közti ellentétek. Magyarul is jelent meg részletes elemzés egy jezsuita szerzetestől, amely úgy érvel, hogy Benedek és Ferenc a teológiában, a reformokban vagy a két legforróbb témában, a menekültek segítésében és a szexuális visszaélések elleni fellépésben is inkább kiegészítője, folytatója a másik munkájának. Erről lehetne vitatkozni bőven, de az biztos, hogy a katolikusokat megosztó vitákat akkor is érdemes láthatóvá tenni, ha történetesen maga a két pápa összetettebben gondolkozik és több köztük az egyezés, mint azt a nagyközönség gondolni szereti.
Túl sok a jóból
A film egyik legnagyobb kihívása az lehetett, hogy mindkét főszereplőt esendő, de szerethető figuraként mutassa be. Az ugyanis egyszerűen nem működik két órán át, ami az elején, hogy egy párharcban az egyik fél a szegények tisztalelkű pártfogója, a másik pedig hataloméhes, merev uralkodó korrupciós botrányok közepén. Egyrészt az ilyen fekete-fehér dramaturgiák gyorsan kifáradnak, másrészt az igazság ennél bonyolultabb: Ferenc alatt is folytatódtak a pénzügyi átláthatatlanság vagy a szexuális visszaélések eltűrése miatti kritikák, míg például a tudós Ratzinger korántsem akart annyira pápa lenni, mint ahogy azt a filmben érzékeltetik.
Fernando Meirelles rendező azonban a folytatásban jól egyensúlyozik. A film második felében például hosszabb flashbackekben újraéljük Bergoglio ellentmondásos szerepét az argentin katonai diktatúra idején, amikor jezsuita tartományfőnökként neki is kellett olyan kompromisszumokat kötnie, amelyek évtizedekig kísértik. A szintén vallomást tevő Benedek pápa hangja azonban elnémul, amikor a múlt bűneiről kezd beszélni - ez a kevés igazán erős filmes pillanat egyike az amúgy szépen fényképezett, jó ritmusú, de nem sokat kockáztató produkcióban. Benedek ezen felül kap egy képzelt történetszálat, amely szerint tulajdonképpen ő választotta ki utódjául Ferencet, és ettől az ellentéteken felülemelkedő, ugyanakkor mesterien taktikázó vezető pozíciójába emelkedik.
Ahogy a két kibékíthetetlen férfi kibékül, sőt egyre közelebb kerül, úgy veszti varázsát a kettősük. Az egymás felé tett első gesztusok (tévézés, bajor dalok a zongoránál!) még kifejezetten szellemesek és meglepőek, de a sokadik ilyen már unalmas és modoros (az a tangózás, szegény szemeim!). A kritikusok többsége elalélt a két színész jutalomjátékétól, ami szerintem is van annyira jó, hogy az egyházi témákért kevésbé lelkesedőket sem beszélném le a filmről - de a végjátékon már Hopkins és Pryce sem tudnak segíteni.
Ami úgy indult, mint a vallási irányzatok és vezetők közti tartalmas, szenvedélyes vagy éppen kemény viták drámai lenyomata, az édeskés komédiaként végezte a katolikus egyház egységéről és egy különös barátságról. Nem véletlenül szerették a filmet a Vatikántól a magyar püspöki kar lapjáig bezárólag oly sokan. Amivel önmagában nem is lenne baj, de ahogy távolodunk a valóságtól és a milliókat foglalkoztató valós kérdésektől, úgy alakul át a film azzá, aminek az ötletgazda-forgatókönyvíró szánta: „a tolerancia, az egymásra figyelés, a megértés iránti egyetemes vágy” történetévé. Ami pont annyira izgalmas, amennyire hangzik.
A két pápa december 12. óta fut a hazai mozikban, december 20-tól pedig a Netflixen