Ha tényleg azt akarják, hogy a bántalmazott nők segítséget kérjenek, azt nagyon máshogy kéne csinálni
2019 augusztus 26., 17:29
18
Figyelem, felnőtt tartalom!
Az általad letölteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek a kiskorúakra káros hatással lehetnek.
Szörnyű, amikor egy hároméves kislány elmeséli, hogyan abuzálta az apukája
- Az utóbbi hónapokban egyre nagyobb figyelem irányult a bántalmazott nőkre és arra, hogy a hatóságok, az igazságszolgáltatás gyakran mennyire elfogult az elkövetőkkel szemben, akik simán megúsznak egy-egy brutális bűncselekményt. De a gyerekeket ért szexuális bántalmazások esetében is ritkán születik elmarasztaló ítélet .
- Rengeteg kiskorú gyerek esik abúzus áldozatává, minden héten érkezik egy új eset Kugler Gyöngyi, klinikai szakpszichológus és igazságügyi szakértő rendelőjébe, ami tele van játékokkal, gyerekrajzokkal.
- Egy hároméves gyerek csak nagyon nehezen tudja elmesélni, hogy mi történt vele, hiszen még a szexualitásra sincsenek szavai, ezért a pszichológus játékkal próbálja előhívni a borzalmas emlékeket. Ez azonban legtöbbször nem elég bizonyíték a bíróságon, hiába állítja a pszichológus, a szakértő és néha még a bíró is, hogy egyértelműen abúzus történt, az esetek legnagyobb része bizonyíték hiányában ítélet nélkül zárul.
- Interjú Kugler Gyöngyivel.
Ön miért szakosodott pszichológusként bántalmazott, abuzált gyerekekre?
Én klinikai szakpszichológus vagyok, de hivatalosan nem szakosodtam, mert sajnos nincs ilyen szak, ami nagyon nagy baj. Sehol nem tanítják az abuzált, bántalmazott gyerekek kezelését. Úgy lettem a specialistája, hogy jöttek ilyen esetek. A Pest Megyei Rendőrfőkapitányságnál kezdtem a karrieremet, ott már jöttek sorban a bántalmazott gyerekek, köztük sok szexuális bántalmazás. Hihetetlen, szörnyű élmény volt, amikor a hároméves, tündibündi kislány elmondta, hogy neki nyalogatnia kellett az apukája fütyijét. Az apukája azt mondta neki, hogy nyalogassa, mert finom, mint a banán. Ez rám nagy hatást tett már ott a rendőrségen is, és valahogy utána megtaláltak ezek az esetek, én pedig nem szaladtam el előlük. Magánrendelésen és a Budapesti Áldozatsegítő Központ munkatársaként is foglalkozom ilyen ügyekkel.
Jellemzően kik az áldozatok és kik az elkövetők a szexuális jellegű gyermekbántalmazásban?
Az áldozatok között a praxisomban két korosztály van: vannak az óvodások, ilyen nagyon sok van sajnos, és vannak a kiskamaszok. Az ismertebb téma, hogy a kamaszlányok veszélyeztetettek, nem csak idegenek, hanem családtagok által is, de az óvodásokról eddig ezt nem lehetett tudni, mert nem nagyon lehetett róla beszélni, most viszont már eleve több szó esik erről a témáról, mint tíz évvel ezelőtt. Három-négy-öt éves gyerekek szenvednek el szexuális traumákat, 99 százalékban az édesapa, nevelőapa vagy a nagyapa által. Az áldozatok között sokkal kevesebb fiú van, de azért van, hozzám olyan esetek kerültek, ahol a nagyobb unokatestvér, a nagybácsi vagy az anyuka az apukával együtt volt az elkövető. Viszont azt kell sajnos mondjam, hogy minden héten érkezik ilyen eset, a novemberem csak ezzel telt.
Hogy kerülnek Önhöz a gyerekek, mi a feladata velük?
Egyrészt a rendőrség is küld hozzám ügyeket, másrészt magán szakértőként is fordulnak hozzám szülők, akik olyan helyzetbe kerülnek, hogy miután a gyerek elmondta, hogy mi történt, elrohantak a gyermekjóléti szolgálathoz vagy a gyámhivatalhoz, ahol azt mondták nekik, hogy hozzanak bizonyítékot, ekkor vizsgálom meg őket én. A vizsgálatnak az a célja, hogy kiderítse, mi történt, később a terápiának pedig az, hogy feldolgozzuk a traumát.
Gondolom, nem egyszerű egy óvodáskorút megkérdezni arról, hogy hogyan bántalmazták.
Így van, nagyon nehéz egy ilyen pici gyereket megvizsgálni. Egyrészt már az egy probléma, hogy 3-5 éves korú gyerek annyit tud elmondani, hogy ki és mit csinált. Azt, hogy hogyan és milyen sorrendben, már nem. Másrészt egy vadidegen embernek elmondani, hogy mit csináltak velem, akármilyen kedves is vagyok, bizony nem könnyű. Számos kerülőutat kell tenni, hogy megtudjam mi történt, másról beszélünk, játszunk és közben, mintha mi sem történt volna, rákérdezek. Szintén nehezíti a feltárást, hogy a beszámolók nagyon töredékesek. Mozaikokból tudom összerakni a sztorit, abból, amit elmond, amit játszik vagy megmutat, mert egy óvodás nem tud egy narratívát összerakni. Olyan is van, hogy először azt mondja, hogy nem történt semmi, nem csinált semmit apa, de akkor ha rákérdezek kiderül, hogy hát igen, belemászott a puncimba vagy megcsiklandozta. Én előre tudom már az anyukától, hogy mit mondott el neki a gyerek, és nagyon óvatosan próbálom feltárni. Nem szabad szuggesztív kérdést feltenni, hogy megfogtad a… vagy nyalogattad a …? Inkább olyanokat kérdezek, hogy: mi történt, mit játszottatok, mit csinált apa?
Általában hogyan történik egy ilyen bántalmazás?
Az óvodások kapcsán rendszerint egy elszigetelt helyzetben történik az abúzus, mondjuk kapcsolattartáskor, ha elváltak a szülők és nincs ott senki. A szexuális bántalmazás általában a szeretetnek vagy a játéknak a köntösébe van burkolva. Például az apa azt mondja: gyere, játszunk egy érdekeset, például, hogy kinyílik a virág, becsukódik a virág, játsszál vele. A kamasz lányoknál sem úgy történik az erőszak, hogy az apa ráugrik és letépi a ruháját, hanem beédesgeti ebbe a helyzetbe, hogy: jaj, de szép vagy, tetszel nekem. Minél fiatalabb korban történik ez, annál valószínűbb, hogy a gyerek nem tud védekezni, hiszen az édesapja az, akire ő felnéz, akitől az élete függ. Néha pedig, de nem mindig, elhangzik fenyegetés is vagy titoktartási kötelezettség, hogy ha elmondod anyának, akkor én kerülök börtönbe, szétesik a család vagy valaki meg fog halni. Ez minden szexuális traumánál nehezíti azt, hogy elmesélje az áldozat, hogy mi történt. A gyerekek is félnek attól, hogy mi lesz a következmény, hiszen az apukája eddig nagyon szerette és aranyos volt vele.
A gyerekek mennyiben élik meg másképp a szexuális bántalmazást, mint a felnőttek? Tudják egyáltalán, hogy mi történik velük?
A gyerekek nem tudják, hogy mi történik velük, csak érzik, hogy valami rossz, hogy ott valami megváltozott. Minden gyerek egyértelműen kimondja, hogy rosszul érezték magukat, nekik is van egyfajta beszennyezettség érzetük, de ennél többet nem tudnak róla mondani. Egy gyerek például azt mondta az anyukának, hogy nem is az apukája volt, aki ezt csinálta, hanem egy szörny. Megkérdeztem, hogy milyen apuka volt az, aki ezt csinálta, és akkor mondta, hogy az egy másik apuka, egy rossz apuka. Fel se tudta fogni, hogy az a saját apja tette.
Milyen módszerei, eszközei vannak arra, hogy egy nagyon pici gyereknél feltárja, mi történt?
Nagyon sokat rajzolunk, az nagyon beszédes, amikor a gyerek nemi szervet rajzol valamelyik családtagnak. Például most van egy 3,5 éves kislány, aki tüskéket rajzolt a virágra. Egy óvodáskorú gyerek nem rajzol tüskéket. Vagy amikor mesét kellett mondania egy képről, amin egy fészekből kiesett fióka volt, és megkérdeztem, hogy ki védi meg a fiókát, akkor azt mondta, hogy az anyamadár, mert neki nagy szárnyai vannak. Ebből és sok más apróságból arra következtettem, hogy nagyon erős védelmi igénye van. De van egy játékom is, az a neve, hogy Világjáték. Egy nagy kék táblára homokot szórunk, amihez van rengeteg kis bábum, minden, ami egy élet rekonstruálásához kell, állatok, tárgyak, emberek. A gyereknek fel kell építenie a saját világát. Ez a kislány rögtön megtalálta a kígyót, ami köztudottan a gyerekeknél és felnőtteknél is a szexualitás szimbóluma. Elkezdett játszani vele, sziszeget és tekergőzött. Aztán fogta az óriást és ütötte vele a kígyót. Ekkor mondtam, hogy jaj, de jó, meghalt a kígyó, eltemetjük és belerakjuk a koporsóba. Erre ő azt mondta, hogy de még él, és újra és újra lejátszotta ezt.
Egy háromévesnek egyáltalán vannak szavai arra, hogy elmondja mit csináltak vele?
A saját szókészletüknek megfelelő szavakat használnak, hogy kuki meg fütyi, de volt egy kislány, aki azt mondta, hogy apa puncija. De nagyrészt egy óvodáskorú gyerek emlékanyaga érzékszervi mozgásos sémákon tárolódik, tehát mozgással idézi fel a legkönnyebben, hogy mi történt. Volt egy kislány, aki meg is mutatta az anyukája ujján, hogy mit kellett csinálni. Nekem ezt nem volt hajlandó, ezért elővettem kis sodrófát és azon megmutatta, hogy hogyan kellett mozgatnia a kezét. Egy ilyen korú gyereknek semennyi ismerete nincs a szexualitással kapcsolatban, ezért ha egy ilyen mozgást fel tud idézni, akkor nagyon egyértelműen abúzus történt. Az is például nagyon érdekes, hogy amikor megkérdezem, hogy milyen színű volt az, ami kijött a kukiból, akkor olyanokat mondanak a gyerekek, de tényleg már sorozatban, hogy kék meg piros azért, hogy megkülönböztessék a pisitől. Ebbe az ügyészek aztán nagyon bele tudnak kötni.
Belekötnek?
Igen, mert még ha fel is jelenti az a szülő, akinek elmondta a gyerek, hogy mi történt, nálunk Magyarországon abszolút nem hisznek ennek a korosztálynak. Van egy téveszme, hogy a gyerek az abúzust kitalálta, álmodta, hazudik, konfabulál. Rengeteg szóval ezt leírják, és itt meg is akad a nyomozás, mert nincsenek bizonyítékok, fizikai sérülés nincs, tanú nincs, videofelvétel nincs. Valahogy ezért ezek a nyomozások mind leállnak. Amelyik pedig nagy szerencsével eljut az igazságszolgáltatástól a vádemelésig, ott sokszor ismét a bizonyítékok hiánya miatt olyan ítélet születik, hogy érte a gyereket trauma, de nem bizonyítható, hogy ki által.
Ezt úgy értsem, hogy hiába látja egyértelműen a gyerek elmondásaiból, hogy abuzálták, mégsem ítélik el a vádlottat?
Szinte csak ilyenek vannak. Ritka kivétel, nagyon ritka kivétel, amikor valakit elítélnek gyerekek abuzálása miatt, pedig ahogy mondtam, minden héten bejön egy ilyen eset. Volt egy olyan most, hogy majdnem született ítélet, csak a kirendelt szakértő kibújt alóla, pedig ketten állítottuk, hogy az apuka által traumatizált a gyerek. A tárgyalás végén azt mondta a bíró a vádlottnak, hogy én biztos vagyok benne, hogy maga ezt elkövette, csak nem tudom bebizonyítani. Az apuka pedig bizonyíték hiányában felmentve, él és virul és láthatási jogot akar. Nagyon rosszul állunk Magyarországon ebben, nyugaton ez jobban működik, mert elhiszik azt, hogy a gyerek ilyet nem talál ki, mert nem találhat ki. Ha felmerül egy ilyen gyanú, akkor rögtön őrizetbe veszik az elkövetőt és kihallgatják, itthon erre a legtöbb esetben nem kerül sor, mi csak a sértettet vizsgáljuk. Kihallgatják az anyát többször, keresik az ellentmondásokat, rejtett motivációkat és a gyereknek meg nem hisznek.
Miért van ez?
Mert a rendőrök azt várják, hogy valaki lineáris sorrendben elmesélje, hogy mi történt. Erre egy gyerek képtelen, hiszen nem tud arról beszámolni, hogy hány évvel ezelőtt történt, melyik nap és hogyan. Most Ön el tudná mondani szépen egymás után, hogy mit csinált tegnap, a rendőrök ugyanezt várják el egy bántalmazott gyerektől. Láttam már olyat egy 14 éves lány kihallgatásán, akinek gyereke is lett az apukájától, hogy megkérdezték tőle, melyik kezével húzta le a cipzárt a sliccéről, hogy amikor ráfeküdt, akkor hol tartotta a kezét. Valami őrület volt, és a rendőrök ezt tanulják, nem kapnak semmiféle képzést. Van ugyan ifjúsági osztály, de óvodásokra ők sincsenek kiképezve, erre egy külön képzést kellene tartani.
De az anyának sem hisznek?
Nem, azt gyanítják, hogy az anya csak kitalálta és betanította a gyereknek, mert mondjuk válnak és így akarja megszerezni a felügyeleti jogot.
És ilyenek tényleg vannak?
A húszéves praxisomban körülbelül kettő ilyen volt, de mindkettőnél elég hamar kiderült, hogy nem áll meg a történet.
Szóval az óvodáskorúak bántalmazásnál azért nem hisznek a gyereknek, mert nem tudja lineárisan elmesélni a történéseket, de mi van a kiskamaszoknál?
Az igazságszolgáltatás ott se működik, például van egy ügy, ami két éve történt és a nyomozás semmit nem haladt előre. Már 16 éves a lány, terápiára jár rendszeresen hozzám, és a nyomozónak másfél-két órán át meséltem, hogy én mit tudtam meg, mire azt mondta, hogy de az apuka átment a poligráfon. Mondtam neki, hogy de nagyon jól tudjuk, hogy a pszichopaták átmennek a poligráfon. Erre annyit mondott, hogy ja, ő nem tudja, neki ez az első ügye. Az apuka él és virul, és ebben a tudatban él a lány, pedig ez egy nagyon durva megerőszakolós ügy volt. Ez milyen érzés egy 16 éves lánynak, hogy két éve történt és még azt se tudjuk, hogy el fogják-e ítélni az apát? A szakértőkkel is az a baj, hogy nem értenek hozzá és nem merik vállalni, mert nagyon nagy felelősség azt leírni, hogy valószínűsíthetően szexuális bántalmazás érte a gyereket, amiért 5-től 15 évig tartó börtön is járhat. Azt látom, hogy sokan inkább kibújnak, én ebben bátor vagyok, de koppintgatnak is a fejemre, néha még a bíró is, de ez ezzel jár.
De kamaszoknál nem bizonyítható jobban a szexuális erőszak, nincs több testi sérülés, ami bizonyíték lehetne?
Nem feltétlen, mert ha az apa fokozatosan csinálja, akkor a szűzhártya van annyira rugalmas, hogy durva roncsolás nem történik. Volt egy ilyen kislány, akit 9 és 10 éves kora között erőszakolt meg az apja, már 6 éve folyik az ügy, most már pótmagánvádban.
Egyébként Ön egy feltáró vizsgálattal mennyi idő alatt tudja kideríteni egy óvodás korúnál, hogy történt-e bűncselekmény?
Általában 4-5 alkalom, mire összeáll a kép, azoknál a gyerekeknél, akik még rajzolni se tudnak, csak játszanak, még több idő. Az igazságügyi szakértőknél viszont az a protokoll, hogy egy gyereket 45 percig vizsgálnak. Az a 45 perc semmi, főleg úgy, hogy a hely meg a stílus sem olyan, hogy a gyerek megnyíljon. Készül egy módszertani levél, ahol szakértők megvitatták, hogy hogyan legyen egy kisgyermek vizsgálata, felvetettem, hogy emeljék a vizsgálatot 3-4 alkalomra és úgy leszavaztak, kifütyültek, hogy nem igaz.
Ön szerint nem is nagyon várható javulás ezen a területen?
Azt mondanám, hogy nagyon pici előremozdulások vannak. Egy Kempe nevű angol férfi írt egy cikket a 70-es években arról, hogy egy országnak a szellemi szintjét mennyire jellemzi az, hogy hogyan viszonyul az ilyen ügyekhez. Az ő besorolása szerint a 6., tehát majdnem a legrosszabb helyen állunk, mert talán már érzékeljük, hogy létezhet gyermekabúzus, de még nem tartjuk súlyos problémának, nem akarunk programokat kidolgozni.
Még csak kezdeményezés sincs egy jobb rendszerre?
De. Van egy nagyon jó izlandi kezdeményezés, a Barnahus intézmény. Ez egy olyan épületkomplexum, ahol az abuzált gyerekeket kihallgatja egy hozzáértő kérdező. A szobába kamerák vannak elhelyezve, aminek a felvételeit a szomszéd szobában ülve nézik az ügyben illetékes ügyészek, rendőrök. Ők akár súghatnak is a pszichológus fülébe egy fülhallgatón keresztül, hogy mit kérdezzen. A felvételbe később bele is lehet nagyítani, megnézni közelebbről a gyerek arcát, ugyanis a testbeszéd a gyerekeknél nagyon fontos, ha például megmerevednek egy kérdésre. A felvételeket szakemberekkel tanulmányoztatják és a bíróságon ez a felvétel szolgál bizonyíték gyanánt. Nálunk is van ilyen ház Szombathelyen, Budapesten pedig most épül.
Fel lehet azt valaha dolgozni, ha valakit gyerekként ért abúzus?
Igazából nem lehet teljesen feldolgozni soha. Egy ilyen sérülést felnőtteknél sem lehet feldolgozni, de elmondhatóvá kell, hogy váljon és beleilleszthetővé a saját életnarratívájába. Sokszor amikor megtörténik az abúzus, a lélek minden úton törekszik rá, hogy elfelejtse, lenyomja és akkor felnőtt korban esetleg egyszer csak előjön. Nem az a cél, hogy nem megtörténtté tegyük, hanem hogy elgyászoljuk azt a korszakot, azt a kislányt, akivel ez történt. A terápián is azt szoktam mondani a gyereknek, hogy ő erről nem tehet, ő ettől még egy jó gyerek, és azt is elmondom, hogy ez rossz és ezért büntetés jár, aztán persze szegény gyerek megéli azt, hogy az elkövetőt nem büntetik meg. Van egy hétéves gyerek, aki már 3 éve jár hozzám és azért nem tud meggyógyulni, mert az apuka minden áron kapcsolattartást akar. Most felügyeletet szavaztak meg neki, de arra se megy be a gyerek, ordít, sikít, napokra kiborul. Nem tud meggyógyulni, alig beszél, súlyos lemaradásai vannak lelkileg. Ha nem bizonyítják be, hogy ki az elkövető, akkor nagyon erős jogaik vannak a különélő szülőknek, ez is egy probléma.
Ezek az apák tovább harcolnak a gyerekért?
Létrehoztam egy anyacsoportot olyan anyukáknak, akiknek abuzálták a gyerekét. Az anyukák pedig maguk között megalakították az Anyák a gyermekekért elnevezésű csoportot, ahol nagyon jó volt látni, hogy a csoportnak köszönhetően az anyák megerősödtek, bátrabbak lettek és félretették a paranoid gondolataikat, hogy úgysem fog történni semmi akkor sem, ha kiállnak a gyerekükért.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.