„Szépséges, furcsa tárgyról van szó” – írja a különleges felvételt közzé tevő Fisli Éva muzeológus. „Magas kora ellenére jól tartja magát; az oxidáció nem bánt el vele, ma is tökéletesen kivehetők rajta a részletek. Furcsa, mert szabadtéren készült, nem műteremben, ráadásul egyetlen elegáns urat vagy hölgyet sem láthatunk rajta. Vannak viszont vászonruhás közrendűek és vannak állatok: kutya, lovak, magyar szürke igásökrök.

Előttünk a »nép«, nem megfestve, romantikus egyszerűségben, hanem csak úgy, mint egy hétköznap, járva-kelve, nézelődve, várakozva az utca porában.”

A fenti képet a Francia Fotográfiai Társaság engedélyével közöljük. Azt sajnos nem tudjuk, hogyan került gyűjteményükbe a 8,1 centiszer 10,7 centis dagerrotípia, de a 444-nek azt írták, hogy 1976-ban publikálták egy katalógusukban, sőt 2007-ben szerepelt a fotográfia világtörténetét bemutató reprezentatív könyvben is mint ismeretlen szerző magyarországi dagerrotípiája.

De a magyar közönség csak azután értesült a felvételről, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa, Fisli Éva rábukkant kutatás közben a francia archívumban. A Magyar Fotótörténeti Társaság honlapján olvasható cikkéből az is kiderül, hogyan tudták azonosítani a helyszínt és pontosítani az időpontot.

A kiindulópontot az a szerencsés körülmény szolgáltatta, hogy a kép bal felső sarkában olvasható egy felirat:

„Anisits Pál vegyeskereskedése”.

A kereskedő neve Molnár András Zalaegerszeg 1848-1849 című kötetében is szerepel, az 1998-ban megjelent tanulmány első sorai azt a helyszínt írják le, ami megjelenik a dagerrotípián – mondta az MTI-nek a Zala megyei levéltár igazgatója. Korábban anyakönyvi források, vármegyei közgyűlési iratok alapján azonosította a bajai születésű kereskedőt, aki Nagykanizsáról költözött Zalaegerszegre, első üzletét 1843 őszén nyitotta meg Fábián Pál megyei esküdt házában, és 1856-ig tevékenykedett kalmárként a városban.

A korabeli zalaegerszegi térkép szerint a képet az egykori Arany Bárány fogadó ablakából készítette az ismeretlen dagerrotípista.

Ezek alapján a képen az egykori Piactér látható, ahol vásárokat tartottak, a háttérben pedig a most is álló Mária Magdolna-templom. Ma így néz ki ez a sarok:

A keletkezés időpontja azért fontos kérdés, mert a francia leltárkönyvben szereplő 1842 még nemzetközi viszonylatban is nagyon korai egy embereket ábrázoló, műtermen kívüli dagerrotípiánál.

A képrögzítési eljárást feltaláló Louis Daguerre 1837-ben készítette az első ilyen felvételt, és újítását 1839-ben mutatta be a nyilvánosságnak. A módszer lényege, hogy „a fényérzékeny lemezt kamerába helyezve exponálták.

A feltalálás idején 15–30 perc volt az expozíciós idő, ez 1841-re 25-90 másodpercre csökkent, egy év múlva már csak 10–60 másodpercet vett igénybe a felvétel.

Speciális előhívóládában, gyertyával, borszeszégővel melegített higany gőzével hívták elő.”

A képet, amelyet az első embert ábrázoló fotográfiaként ünnepel a világ, 1838-ban készítette Daguerre az ablakából. Ezen a kihaltságában kísérteties Boulevard du Temple látható: mindenkit, aki mozgott, eltüntetett az akkor még sokperces expozíció, egyetlen alak maradt meg az örökkévalóságnak: az, aki cipőpucoltatás közben egy helyben állt.

Hatalmas szerencse, hogy nem csak elkészült pár évvel később Zalaegerszegen egy dagerrotípia, hanem fenn is maradt, hiszen az akkoriban nem sokszorosítható felvételek közül rengeteg elveszett.

Ez akkor is nagy dolog, ha a francia katalógusban szereplő 1842-es dátum nem feltétlenül pontos. A lemezen található, a dagerrotípiák vizsgálatakor kulcsfontosságú ún. ötvösjegy alapján ugyanis a Francia Fotográfiai Társaság munkatársa és Flesch Bálint fotókonzervátor is arra következtetett, hogy az 1845 után készült.

Amikor rákérdeztem Fisli Évánál, hogy akkor mikor keletkezett a felvétel, azt válaszolta, hogy ezzel érdemes óvatosan bánni, de a három információhalmaz – a francia leltárkönyv, Anisits lakóhelye és az ötvösjegy – alapján úgy gondolja, hogy leginkább „1845 körül”.

Ekkor már lehetséges volt a kezdetinél sokkal gyorsabb expozíció, amitől kivehetőek az utcát benépesítő figurák. Fisli egy másik közelítéssel is próbálkozott, etnográfusoktól kérdezte meg, a viseletek alapján valószínűsíthető-e, hogy a Dél-Dunántúlon járunk a negyvenes években, lehetnénk-e másutt vagy máskor. De azt a választ kapta, hogy a vászon- és posztóöltözék eléggé általános volt a 19. század derekán, és nehezen köthető egyetlen helyhez, illetve időhöz.

„Valahol titkon remélem, hogy most, éppen a nyilvánosságra hozatal miatt előkerül mégis valamilyen részlet,

egy (de leginkább két) korabeli magánfeljegyzés, levél, vagy bármi más, amiből kiderülhet valami, például ha vándorfényképész fordult meg a városban egy bizonyos időpontban” - tette hozzá, de abban is bízik, hogy egyszer lesz mód olyan anyagvizsgálatra is, ami még közelebb vihet minket a pontos dátumhoz.

Az elmúlt hetekben többen is úgy számoltak be a képről, mint a legkorábbi magyar dagerrotípiáról, de ilyet Fisli Éva cikke egyáltalán nem állított, sőt hivatkozik is azokra a pesti látképekre, amelyeket a bécsi Albertina mutatott be még 2006-ban. Ezek egyikét, a valószínűleg 1844-ben készült fenti képet tartják az első pesti fotónak.

Az Albertina ezen kívül őriz még egy dagerrotípiát - valószínűleg ugyanattól a szerzőtől és ugyanabból az időből - a trencséni várról, illetve egyet a szatmárnémeti székesegyházról. Vagyis azt már inkább lehet mondani, hogy a mai magyar vidékről, illetve annak népéről ez a legkorábbi ma ismert fotográfia. Fisli Éva egy etnográfus barátját idézi, aki úgy fogalmazott:

„ez az első, ismert hazai népképünk”.

A kutató viszont az elsőzés helyett inkább arra hívná fel a figyelmet, hogy ebből az időszakból hétköznapi emberekről gyakorlatilag nem kerültek elő felvételek, aminek nyilván oka van. „Bár a tárgyak történetében is szerepet kaphat a véletlen, az azért sosem lényegtelen, mit és miért tartanak megőrzésre érdemesnek saját korukban és saját korukból a magán- és közgyűjtemények.”

Ennek a fotónak az lehet a legnagyobb értéke, amit Fisli a cikkében érzékletesen leír: „A vásártéren köznapi ruhában álldogáló-üldögélő, zömmel bőgatyás, posztókalapos férfialakoknak és a vászonszoknyás, fejkendős nőknek fogalmuk sem volt a fényképezésről. Eszük ágában sem volt hát látszani vagy mutatkozni, népként képviseltetve lenni. Viselkedésük épp ezért alighanem »természetes«. Vagyis – köszönhetően egy ismeretlen fotográfusnak – az 1848 előtti rendi társadalom néhány keresetlen másodpercére látunk rá, kis képzavarral: felülről, de alulnézetből.”